Szegváry Tamás: A 2 1-ben megjelent négy Kádár könyvről

Az elmúlt év tavaszán-nyarán négy, Kádár János személyiségével és “korával” kapcsolatos könyv jelent meg, ezt követte 2002 elején az önálló ismertetést érdemlő Kádár-levelezés közzététele.¹

A négy munka közül kétségtelenül Kopátsy Sándor írása a legszuggesztívebb és egyben legszubjektívebb írás, amelyben sajátosan keverednek a memoárszerű elemek a klasszikus esszéműfaj jellemzőivel. Varga Lászlónak, a Fővárosi Levéltár egykori főigazgatójának könyve dokumentumgyűjtemény, amelyben többéves munkájának eredményét tárja az olvasók elé, könyvnek is beillő előszóval kiegészítve, nem titkolva, hogy – eltérően Kopátsytól - ellenszenvvel tekint hősére. A Rubicon-Aquila kiadó által közreadott kötet a korszak jeles ismerőinek cikkeit és Kádár kortársainak visszaemlékezéseit tárja elénk, kissé zavaró összevisszaságban, rendezetlenségben.

Az “életrajzdömping” oka nem feltétlenül aktuálpolitikai, noha a szoborállítás(ok) apropóján el lehet gondolkodni azon, vajon az ún. kádárista közbeszéd ellenfelei mit kezdenek a mai uralkodó ideológiába jobban illeszkedő “tiszaista-bethlenista” közbeszéddel és szoborépítési javaslatokkal. A Kádár-szobor felállítása apropóján nyitott egyik internetes vitafórum hozzászólója, nem minden humor nélkül, így nyilatkozott: állítsák fel a szobrot egyből a nagytétényi szoborparkban! Az sem feledhető, hogy egyes ezredfordulós közvélemény-kutatások alapján (Matávnet: “az évezred legnagyobb magyarja”) István király és Széchenyi István után az “Öreg” még mindig a bronzérmet szerezte meg a népszerűségi listán. A közelmúlthoz való viszonyulásnak kétségtelenül része a Kádár-életrajzok reneszánsza.

Egy 1956-ban készült, ma nehezen megtalálható visszaemlékezést kivéve², az első, napvilágot látott opus Kádár életútjáról Gyurkó László 1982-ben megjelent kötete volt³ . A szerző, akit a rendszerváltozás környékén a kevéssé hízelgő “Kádár János udvari történetírója” titulussal illettek, a Rubicon című folyóirat lapjain nemrég így nyilatkozott: “Ami pedig a magam felelősségét illeti: mindenben tévedhettem, hibázhattam, vétkezhettem, csak abban nem, hogy Kádár János a huszadik század legjelentősebb magyar államférfija. S bár tudom, nem perdöntő, azért megnyugtat, hogy véleményemet az ország közvéleménye is osztja”⁴ .

Gyurkó az egyszerű munkásból lett államférfi toposzát előhúzva rajzolja fel, a Kádár-éra virágkorának végén, az őszülő politikus portréját. Ám az arckép valóban csak “vázlat”: a közel 400 oldalas könyv több, mint kétharmad része “háttér”, s tetemes részt tesznek ki a kevés biográfiai információt nyújtó beszédek is (Huszár Tibor szerint: “...nem voltak adottak a kritikai elemzés lehetőségei”⁵).

Tulajdonképpen az “áléletrajzok”⁶ közé sorolható Kanyó András 1989-ben megjelent interjú- és dokumentumkötete⁷ . Bár Kanyó néha keményen kérdez – többször rátér például Kádár Rajkkal kapcsolatos emlékeire –, a képzeletbeli politikai csúszdán ekkor már igen meredeken zuhanó egykori főtitkár kitérő válaszokat ad.

A rendszerváltozás után megjelent, általában polémikus színezetű (rész)munkák közül Molnár Miklósnak a Rajk-jegyzőkönyv közreadása kapcsán írott rövid cikkére térek ki, minthogy ebben az 1993-ban megjelent írásban a szerző, az addig ismert dokumentumok alapján, kísérletet tesz egy saját olvasatú portré megteremtésére⁸. Az írás metszéspontként a Rajk-ügyből göngyölíti fel az életrajz korai, majd 1956 utáni szálait. Személyiségértelmezése és következtetései részben összecsengenek Varga László eredményeivel a “látszólag igénytelen, ám ambíciók által emésztett, és végül is a beérkezésért minden árulásra kész”⁹ alkat megrajzolásában. De Molnár Miklós írása sem mentes a kényszerű mítoszrombolás monokauzalitásától.

A továbbiakban megpróbáljuk felvázolni az egykori párt- és állami vezető politikai pályáját, ahol lehet, összevetve, ütköztetve vagy éppen párhuzamba állítva a négy könyv szerzőinek álláspontját – természetesen Huszár Tibor munkáját véve alapul.

 

Az életút 1956-ig

Politikai biográfiáknál jellegzetes vonás a gyermekkor, a fiatalkor elnagyolása, általában azzal a megokolással, hogy a politikai életrajz szempontjából úgyis inkább az első komoly olvasmányélmények, politikai kapcsolódások termékenyek. Huszár nem kerüli meg a kérdést, megpróbálja az első fejezetben értelmezni a későbbi politikus korai lépéseit, a felnőttkor küszöbéig, 17-18 éves korig. Mert szerinte van jelentősége ennek az amúgy nagyon gyéren dokumentált időszaknak. Itt nem elsősorban Kádár apjának – úgy tűnik, megbízható – azonosítására gondolok, hiszen a három lehetséges “apajelölt” közül már az 1980-as évek elején a pusztaszemesi illetőségű Krezinger János került a célegyenesbe (Gyurkónál még enigmatikusan: a “dunántúli parasztlegény”). Sokkal inkább erőssége ennek a fejezetnek, hogy bemutatja, miként éli meg a gyermek a hiányt, hogy nincs családi szocializáció, nincs igazán mintakövetési lehetősége a zabigyerekként falun élő, majd a forradalmak alatt Pestre költöző gyermeknek. A polgáriban azért elkezdődik a kortárscsoporttal való együttműködés – egy apró sportklub tagjaként focizik hétvégenként a Népligetben, a mára már eltűnt centerhalf poszton.

Kádár Jánost, mint ismeretes, édesanyja után Csermanek János néven anyakönyvezték 1912-ben, Fiuméban; 1945 áprilisában változtatott nevet.

Írógépműszerész-inas, majd segéd, de a szakmát kitanuló fiatalemberből nem lesz az amúgy rangos proliszakmának számító írógépműszerész. A közösséghez tartozást máshol éli meg: a “kollektív apa” az illegális mozgalomban ölt számára testet.

Huszár az 1930–31-es évet, a mozgalomba való bekapcsolódást a csoporthoz tartozás tudataként interpretálja. A válságban lévő ifjú a kitaszítottság ellen a szilárdnak tetsző pont felé mozdul el. A KIMSZ-nek 1931 szeptemberében lesz a tagja, majd öthetes tagság után annak rendje és módja szerint le is bukik, és 1932. februárig vizsgálati fogságban tartják. Ugyan semmit nem lehet rábizonyítani, szabadulása után mégis REF-es (rendőri felügyelet alatt álló) lesz, és az is marad 1945-ig. A mozgalomban továbbra is aktív Kádárt (Barna fedőnéven), a KIMSZ vezérkar egy részével egyetemben, 1933. június 19-én letartóztatják. Hain Péter és a horthysta titkosrendőrség emberei természetesen nem bánnak vele (sem) kesztyűs kézzel: “... már az igazoltatás alatt és után is engem külön, nagyon megvertek”¹⁰ – emlékezik később Kádár. Rövidesen 2 év fegyházra ítélik, amelyet azonban az ítélet jogerőre emelkedésének elhúzódása miatt két részletben, 1933. június és 1935. január, majd 1937. február és november között tölt le.

A hazai illegális kommunista mozgalom a Horthy-korszakban egy létszámában jelentéktelen, jelentőségében a korábbi párttörténetírás által túlbecsült politikai mozgalom volt. (Borsányi György becslései szerint egyszerre 200-300 fős tagsággal lehetett itthon számolni.) Ráadásul a szigorú konspirációs szabály ellenére, a politikai rendőrség szinte mindent tudott róla. Az információk a spiclihálózattól és a vallomásokból származtak. Ami az utóbbit illeti, Borsányi György szerint a kommunista fogvatartottak hallgatása maga is a legendák körébe utalható. Valamennyit mindenkinek beszélnie kellett.¹¹ Kádár is vallott, és ezért a mozgalomban bűnhődnie kellett: a Kommunista című újságban nevét közzéteszik – kizárják. 1937 őszéig teljesen elszigetelt marad, reaktiválása tulajdonképpen csak 1940-ben következik be. A bűntudatot és megbántottságot érző, alkalmi munkákból élő Kádárban ekkor alakul ki az egyik alapvető és a krízishelyzetekben megmutatkozó alapmintázat: a stresszérzékenység. A Huszár-mű egyik korábbi recenzensével (Pető Ivánnal) ellentétben, aki a korai időszak feldolgozását a “fontoskodó pszichologizálás” fogalmával illeti, magam e fejezetek erősségének inkább a szociálpszichológia alapos és instrumentális felhasználását tekintem.

A börtönből szabaduló Kádár 1937–42 között az SZDP terézvárosi szervezetének munkájába kapcsolódik be, de 1940 végén végül is felveszik a KMP-be. Hogy a szociáldemokráciával szembeni ellenszenvének ez a néhány év adott volna tápot, miként Huszár állítja, nehezen hihető. Nem valószínű, hogy a Komintern határozatát (V. kongresszus, 1924.), amely a szociáldemokráciát a diffamáló “szociálfasizmus” fogalommal illette, Kádár tanulmányozta volna. Hihetőbb Gyarmati György véleménye,¹² aki szerint a negatív kép kialakulása az 1945–48 közötti időszakra tehető; Kádár nehezen emésztette meg, hogy a munkások között olyan komoly népszerűsége volt az MKP útjában álló pártnak.

Kádár János pártbeli karrierje ezt követően szédületes gyorsaságú. 1942 májusától KB-tag, majd 1943. februártól a KMP első titkára. Ebben nagy szerepet játszik, hogy a háborús kormányok is keményebben viszonyulnak az illegális párthoz, emiatt pedig sorozatosak a lebukások. Kádár a teljes mélyponton veszi át az irányítást. 1943 közepén például összesen 70-80 (!) taggal tudják tartani a kapcsolatot¹³. Ehhez jön még hidegzuhanyként a Komintern 1943. májusi feloszlatása. 1943 júniusában a négytagú KB (Szirmai István, Péter Gábor, Tonhauser Pál és Csermanek János) feloszlatja a KMP-t, amelyet azonban rövidesen Békepárt néven újjászerveznek. Ezt a “moszkoviták” sohasem bocsátották meg Kádárnak; a “likvidátorság” 1951-es perének is alapmotívuma lett.

Huszár Tibor könyvében Kádárról egy fegyelmezett pártkatona képe bontakozik ki előttünk, aki képes éveket is várni az újabb feladatra. A magánélet rejtelmei Huszár előtt is zárva maradnak, kivéve egy elvtársi kapcsolatot, amelyet baráti-erotikus vonzalmak szőttek át. Döme Piroskával való futó kapcsolatáról van szó, amelynek azonban a háború után nem lett folytatása.

A közben Magyar Kommunista Párttá előlépett, legális politikai szervezetnek 1945 áprilisáig két vezető testülete van: a budapesti (hazai kommunisták, Vas Zoltán instrukcióival) és a debreceni (moszkvaiak). A “két központ illúziója” azonban nem sokáig tart: 1945. január 24-én a fővárosba érkező Gerő Ernő szigorú pártmegrovásban részesíti az egykori írógépműszerész-segédet. A vád természetesen a “likvidátorság”, ráadásul a “hazatérők” semmiféle magyarázatra sem kíváncsiak (ahogyan a “frakciósok”, Demény Pál, Weishauss Aladár vagy Dobó István esetében sem). Kádár rövidesen a pártbíróságon asszisztál a “frakciózó” Skolnik József ügyében, amely esemény, Huszár szerint, a virtuális bűnbeesés első lépése volt Kádárnál.

A visszaemelkedő pártkatona legstabilabb igazodási pontját Rákosiban és a pártban leli fel. A párthoz való feltétlen hűség tökéletes alap arra, hogy gondolkodás nélkül alkalmazza azt a machiavellista politikai praxist, amelyet a Moszkvából hazatért vezetők honosítottak meg. A koalíciós időszaknak azonban még nem került a politikaformáló személyiségei közé, személye arctalan “háttéranyag” maradt a korabeli hírműsorokban is. Sőt, Kopátsy egyenesen úgy véli: “Kádár Jánost mint politikust csak 1956 után lehet történelmi személynek tekinteni. Ha ő ezt megelőzően eltűnt volna, senki sem foglalkozna tevékenységével”¹⁴.

Rövid intermezzo (budapesti rendőrfőkapitány-helyettesi poszt) után Kádár visszatérhetett a számára biztonságos terepet nyújtó pártvonalra: a Nagy-budapesti Területi Pártbizottság titkára, majd a káderosztály vezetője lesz, abban az időszakban, amikor pártja fél év leforgása alatt ötszázezer főt meghaladó tömegpárttá válik. Az, hogy rövid időn belül nem kerül a felső vezetés tagjai közé, valamennyire még “lenyelhető” volt (pártfeloszlatás), azt már valószínűleg nehezebben viselte, hogy a fogságból visszatért Rajk László gyorsabban emelkedik, mint ő. Huszár kettejük viszonyát nem elemzi túl mélyen, annál inkább a jobbára pszichologizáló Varga László, aki Kádárnak a Rajk-perben nyújtott odaadó szerepe motivációit részben itt leli fel. Huszár szerint kapcsolatuk nehezen elemezhető, mert a rendelkezésre álló források utólagosak. (Kádár 1954 után, a perújrafelvételkor tett vallomása, visszaemlékezései sporadikusak. 1946-ra mindketten a legfelsőbb vezetés tagjai lesznek: Rákosi és Gerő Ernő után a harmadik hely Rajkot illeti meg, a negyedik pedig Kádárt, s csak utánuk jönnek a “moszkoviták”. Huszár Tibor szerint Sztálin ekkor még ragaszkodott a hazai, nem zsidó kommunisták futtatásához.

A Rajkkal való kapcsolat másik eleme kétségtelenül a kettejük közötti műveltségbeli különbségekből eredt. Kádár később is gyanakvással viseltetett az értelmiség iránt, amiben szerepet játszhatott 1953–56 közötti tapasztalata: az értelmiség vitte a közvélemény elé – azaz az utcára – a problémákat¹⁵.

Némileg hiányosnak érzem valamennyi munkában Kádár szellemi fejlődésének konzekvens bemutatását, ha ilyen egyáltalán volt. Aczél György szerint Kádár kedvenc olvasmánya a Svejk volt, de erre nehéz szellemi életrajzot építeni. Tudjuk, hogy 16-17 éves korában kezébe került Engels Anti-Dühringje (egy amatőr sakkverseny első díjaként), de nem tudott vele mit kezdeni. Ma is kihallatszik az egykori döbbenet az egyik interjúból: “Hogy lehet ez: magyarul van írva, a betűket ismerem, a szavakat értem, egyes mondatokat is – az egészből pedig mégsem értek semmit?”¹⁶. Mindenesetre némileg próbálta behozni a hátrányt: évekig küzdött az orosz nyelvvel, még Lukácshoz is elküldték fejtágításra a filozófus Belgrád-rakparti lakására...

Az MKP Nagy-budapesti Pártbizottságának titkáraként, majd az MKP-SZDP fúzió érdekében létrehozott Egységbizottság tagjaként Kádár teljes vállal feszült neki a szociáldemokrata párt dezorganizálásának. Huszár szerint hideg fejjel, skrupulusok nélkül végezte ezt a munkát is, sőt, a “machiavellista technikák” alkalmazásának egyik frontemberévé vált. Ezután, ahogyan Rajk süllyed, a libikóka másik oldalán úgy emelkedik fel Kádár. 1948 augusztusában fel is váltja Rajkot a Belügyminisztérium élén.

1948 és 1949 a Jugoszláv Kommunista Párt megregulázási kísérletével jellemezhető időszak. Az 1948. júniusi határozatot követően Filippovics fedőnéven táviratozgató Sztálin szeretné fokozni a nyomást Titoékra, ami a kelet-európai koncepciós perek alapja lesz. 1949. május 30-án őrizetbe veszik Rajk Lászlót. Ami igazán érdekes a történetben, az az, hogy Kádár hogyan élte meg, hogy az általa jól ismert, hazai kommunista Rajk képtelen vádak céltáblája lett. Bihari Mihály szerint ötféle olyan mítosz van Kádárról, amely a pártállami korszak oldódásában keletkezett¹⁷. Ebből az egyik szerint Kádár ártatlannak tekintette Rajkot. Bihari e feltételezést azonban néhány tény alapján elveti. Egyébként egy másik legenda, a “megtévesztettség” mítoszának eredetére, amelyet Huszár teljes egészében Kádárnak tulajdonít, általában kevés figyelmet fordítottak. Ez nyomtatásban, tudomásom szerint, először a Kádárral személyes érintkezésbe soha nem került angol szerző, William Showcross Crime and compromise című, 1974-ben megjelent életrajzi munkájában fogalmazódott meg. Huszár azonban, kellően körüljárva a dolgot, úgy fogalmaz, hogy Kádárt egyfelől a kettejük életrajzában fellelhető hasonlóságok rádöbbentik a veszélyre, félni kezd, s ez túllicitálási reakciókat indít el nála, másfelől pedig működésbe lép benne a szorongás: elszakad a párttól, az egyetlen stabil ponttól. Kádár mindenképpen ismerte a per felépítését, hiszen belügyminiszteri hivatalánál fogva maga is tagja volt a Rajk-üggyel foglalkozó operatív testületnek, ugyanakkor – Huszár szerint – a perrel kapcsolatos bűntudattól egész életében nem tudott szabadulni. Azt csak sajnálni lehet, hogy az amúgy alapos fejezet nem foglalkozik a (képzelt?, mitikus?) Rajk-Kádár barátsággal.

Az állami és pártbeli hatalma csúcsán lévő pártvezetőre a gyanú árnyéka Szakasits letartóztatása után vetül, akinek száján valahogy kicsúszik egy 1943-as konspiratív találkozóval kapcsolatos információ.

Nem lehet megkerülni a kérdést: miért volt szüksége Rákosinak Kádár elítélésére? Feitl István véleménye szerint: “Rákosinak személy szerint nem volt szüksége a Kádár-perre..., arra volt szüksége, hogy az ÁVH energiáit, az ő tevékenységét, múltját messze elkerülő ügyek kivizsgálása kösse le”¹⁸. Huszár szerint viszont az alapmotívum Sztálin 1951. januári direktívája: az osztályharc éleződik, új ellenségeket kell keresni. Nyilvánvalóan szerepet játszott egy személyes momentum is: a potenciális utódjelölt eltávolítása. A pártvezér koncepciója az 1951. április 21-i PB-ülésen kerek egészet alkotva rajzolódik ki: az egykori Márciusi Front tagjai (Donáth, Losonczy, Kállai, Tariska stb.) már a háború előtt be voltak szervezve, ahogyan Kádár is: a vád szerint Sombor–Schweinitzer rendőrfőkapitány informátora volt. 1945 óta már külföldi kémként furakodtak be a pártba, vezetőjük pedig Rajk lett. A kémek, ügynökök gyülekezőhelye természetesen a Rajk, majd Kádár vezette Belügyminisztérium volt. Kádár János kihallgatásain, amelyek egy részét Farkas Vladimír vezette, kissé nehéz volt a koncepcióhoz megfelelő vallomást kicsikarni az amúgy készséges Kádárból; az összeesküvés-teória egyszerűen túl bonyolult volt!

A Kádár körüli mítosz része volt az a legenda is, hogy 1951-ben különlegesen megkínozták, körmeit letépték, szájába vizeltek. A szerzők egybehangzó állítása szerint ez nem igaz. Bár fizikai és lelki terrort alkalmaztak, Kádár azonban valószínűleg tudta, hogy mire számíthat. Ráadásul a fizikai bántalmakat is rosszul tűrte, ezért hamar kiszedték belőle a megfelelő vallomást. Kérdés az is, vajon miért nem lett a perből olyan trombita- és dobszóval kísért csinnadratta, mint a Rajk-perből. A válasz Huszár Tibor szerint a párt belső közvéleményében keresendő: Kádárról már elég kevesen hitték el, hogy bűnös, pere zavart okozott a belsőbb körökben. Ezek után érthető, ha vallatók és a bíróság teljes titoktartás mellett végezték a dolgukat.

Az 1951. december 18-i tárgyaláson életfogytiglani fegyházra ítélt fogoly a börtönben a rossz körülmények között is tovább gondolkodik a vádakon. Próbálja tisztázni például a pártfeloszlatás körülményeit. Rá is akad a mumusra, Péter Gábor személyében, akit későbbi vallomásaiban mindenféle provokáció démonává avat, és rosszindulata 1956 után is végigkíséri “Virág elvtársat”. A másik démon Farkas Mihály lesz majd.

Nagy Imre országlása, a desztalinizáció kezdete a törvénytelen perek felülvizsgálatát is magában foglalta, de érthető módon a Rehabilitációs Bizottság – Rákosi(!), Gerő(!), Nagy Imre és Kelemen László – rendkívül lassan dolgozott. Végül Kádár és társai 1954 júliusában szabadultak ki. Szabadulása előestéjén Kádár levelet írt Rákosinak, amiből kiderül: a maga számára egykori börtönbe juttatóját tartja az egyetlen igazodási pontnak...

A börtönből szabadult Kádár magatartását ismét a pártmunka felé orientálódás motiválja, de másként, mint az elítéltek más típusait. A Rainer M. János által ábrázolt, jellegzetesen intellektuális alkatok viselkedésében önmaguk felülvizsgálata, a pártpolitikától való eltávolodás a meghatározó¹⁹. Bár az első hónapokban Kádárt az óvatosság, a politikai tapogatózás jellemzi, rövidesen azonban meghozza a döntést: a Rákosi-Gerő csoport mellé áll. Kérdés, vajon miért. Huszár szerint – ami egybecseng Feitl István és Rainer M. János véleményével is – Kádár pontosan tudta, hogy elítéléséért Rákosi a felelős. Varga László szerint viszont elhitte, elhitette magával, hogy Farkas Mihály és Péter Gábor volt a felelős. De akkor vajon miért állt – ha nem is nyíltan – a megingott helyzetű vezér mellé a desztalinizálók elleni küzdelemben? Huszár Tibor szerint a mindig mozgalomban, pártban gondolkodó politikust a szakadástól, a belső egység megbomlásától való félelem mozgatta. Pedig ideális alanya lehetett volna a Nagy Imre-vonalnak, börtönviselt társaihoz, Losonczyhoz vagy Donáth-hoz hasonlóan. Meg is próbálták összeboronálni Kádárt Nagy Imrével, 1954. decemberi találkozójuk azonban semmiféle eredményt nem hozott.

Az SZKP XX. kongresszusa (1956. február) Magyarországon is elkerülhetetlen változásokat indított meg: a felső vezetésben a bizonytalanság jelei voltak érezhetők – persze nem kifelé, a szélesebb fórum előtt, hanem a belső, ún. pártközvéleményben. Megindult a belső hatalmi harc is. Huszár Tibor plasztikus ábrázolása azt mutatja: Kádár ugyan nem volt e harcok passzív szemlélője, de semmi esetre sem viselkedett utódjelöltként; inkább óvatos lavírozóként jellemezhető. A szerző részletes, szinte filológiai munkával elemzi – és idézi – Kádár beszédeit, a felső vezetés és a Szovjetunió nagykövete, Andropov tárgyalásait és jelentéseit. Cáfolja azt a korábbi nézőpontot, amely szerint a “pártellenzéknek”, “megcsömörlött pártfunkconáriusoknak” (Aczél György) nevezett csoport létezett, noha Kádár potenciális vezére lehetett volna a felsőbb funkcionáriusok elégedetlen társaságának. Sőt, szövetségese az ugyancsak elégedetlen, Nagy Imrét vezetőjének tekintő pártértelmiségnek. Miért nem lett mégsem az? Feitl idézett cikkében ezt Farkas Mihály átállásával magyarázza: az egykori barát, aki kétségtelenül szerepet játszott elítélésében, semmilyen szinten nem lehetett partnere a meghurcolt kommunistának. Rainer, Huszár és Varga véleménye azonban a motivációt illetően ettől eltérő: szerintük Kádár gondolkodása semmiképpen nem tudta befogadni a hivatalos vonaltól való elhajlást, a frakciózást; ezzel kapcsolatban az attitűd körülírására a pártszerűség fogalmát használják.

Huszár a Rákosival 1954 júliusa óta fennálló “szövetség” felmondásának kezdetét a következő hónapra datálja: az Andropov követnél járó Rákosi megemlíti, hogy “megtaláltak” egy bizonyos kazettát, amelyen Rajkot Kádár és Farkas vallatja (ez az 1949. június 7-i kihallgatásról készült felvétel lehetett), tehát Kádárral kapcsolatban is komolyan felmerül a felelősség kérdése. Hogy ezt a hangszalagot valóban lejátszották-e egy központi vezetőségi ülésen, vagy sem, nem lehet biztosan tudni, de valószínűleg ez lehetett a szakítás kezdete. Rákosi mesterkedése ezúttal nem vezetett eredményre: Szuszlov SZKP KB-tag június eleji látogatása nyomán a szovjetek – váratlanul – Révait és Kádárt javasolják a Politikai Bizottságba.

Ismét kell egy rövid kitérőt tenni Varga László munkájával kapcsolatban. Szerinte a korábban háttérbe vonult Kádár 1954 után nagyon is akarja a hatalmat, követeli jussát, az utódlást. A börtönévek tökéletes színlelővé teszik, így képes mintegy késleltetni Rákosi elleni fellépését. Varga azonban az oppozíció egyértelmű kezdetét korábbra teszi: szerinte már az 1956. március 12–13-i központi vezetőségi-ülésen alakot ölt: a Farkas-ügy felgöngyölítését erélyesen követelő Kádár egyértelmű támadást intéz az első titkár ellen, mivel tudja, hogy a szálak odáig nyúlnak. Varga szerint az egész antirákosista fordulat instruálója a háttérből Révai volt, akinek viszont sem Huszár, sem a Rubicon-kötet esszéírói nem tulajdonítanak jelentőséget.

Az igazi diktátorok általában egészen halálukig képesek a hatalmat megtartani. Rákosi nem ilyen volt: az 1956. július 18. és 21. között ülésező Központi Vezetőség tanácskozásának első napján felolvasta lemondó nyilatkozatát az MDP KV éléről. A Szovjetunióból érkező Anasztaz Mikojan szándékai felől nem lehetünk biztosak, de abban igen: Kádár neve is szóba került az utódláskor. Mikojan július 14-én beszél is Kádárral, aki rendkívüli nyíltsággal ecseteli előtte a Petőfi-kör, a felelősség kérdése stb. körüli kötélhúzásokról kialakult véleményét. Ennek ellenére, a hosszúra nyúlt KV-ülésen a jelölésnél fel sem vetődik Kádár neve, ami azt mutatja: Moszkvában nem különösebben erőltették a magyar, nem zsidó (Huszár szóhasználatában: “keresztény”) kommunista “trón”-jelöltségét. Július 18-án a KV ellenállás nélkül megválasztotta első titkárnak Gerő Ernőt, a második számú moszkovitát. Kádár nem támadja a bukott diktátort, sőt, hozzászólásában “ ... már-már érzelmi húrokat megpendítően kedves szavakkal” méltatja “a párt távozó vezérét”.²⁰

Huszár Tibor szerint “hőse” két komoly hibát követ el ezen az ülésen: egyrészt hagyja magát visszaejteni a másodtitkári helyre, egyáltalán nem küzd Gerő ellen az amúgy ránézésre pozitív mérlegű testület előtt, másrészt pedig asszisztál a problémákat elfojtó mechanizmushoz. Ennek, a szerző szerint, az lehet az oka, hogy Kádár még nem elég profi politikus ahhoz, hogy fel tudja mérni az adott helyzet esélyeit; csak 1956 utolsó hónapjaiban válik valóban politikaformáló államférfivá.

A késő nyári, de főként a kora őszi események már a forradalom nyitányát jelentik. Kádár, bár érzi, hogy a vezetés légüres térben mozog, kapcsolatot tart fenn a pártfunkcionáriusok elégedetlen részével, és találkozik az eltávolított újságírókkal is, mégsem szimatol veszélyt. Később oly közmondásos realisztikus helyzetfelmérő képessége most cserbenhagyja. Vajon a merevség, a pártszerű gondolkodás volt-e ennek oka? Vagy titkon Kádár is remélte, hogy a desztalinizáció következetes véghezvitele őt is a csúcsra lökheti? Annyi bizonyos: a vezetésben ténylegesen nagyon kevés időt tölt, hiszen hosszas külföldi tartózkodása után, csak 1956. október 23-án délelőtt érkezik vissza Budapestre. Ma is nyitott kérdés: miért hagyták el hónapokra az MDP legfőbb vezetői a nyilvánvalóan izgatott állapotban lévő országot? A párton belüli vitákra maga Kádár is felhívja Andropov figyelmét, aki szeptember 2-án fogadja őt. Ennek ellenére, “kifelé” még a vezetőség teljes egységét hangoztatta. A főként a Politikai Bizottságon belül zajló vitákban lassanként ő veszi át az ellenzék szerepét: türelmesebb magatartást követel Nagy Imre pártba való visszavétele ügyében, az elmarasztalt írók (Déry, Háy, Tardos) visszavétele ügyében pedig komoly vitába keveredik a kemény intézkedéseket követelő Kovács Istvánnal és Szalai Bélával. Huszár ezt a polémiát egyenesen “áttörési kísérletnek” nevezi.

A könyv részletesen bemutatja a politikus útját a forradalomban, ennek ellenére a középpontban mégsem az eseménytörténet áll. Huszárt a cselekvés – vagy éppen a nem-cselekvés – motivációi, a gondolkodás mélyrétege izgatja. A forradalom eseményeinek ábrázolásában és értékelésében az utóbbi években a “céhes” történetírás által egyre jobban kanonizált beszédmódot (felkelés-forradalom-szabadságharc) és annak szakirodalmát veszi alapul. Huszár Tibor szerint, Kádárra november elsejéig jellemző, hogy “sodródik”, és “nehezen ismeri ki magát”, valamint meghatározó attitűdjévé válik az egész felső vezetést jellemző cselekvésképtelenség. A később oly tipikussá váló kádári magatartás, a centrum szerepének eljátszása azonban nem hozza meg a gyümölcsét: október 25. után (ekkor lesz az MDP KV első titkára) Kádár a teljesen háttérbe szorult Gerő–Hegedűs-csoport és a reformerek között “légüres térbe” kerül. A döntés meghozatalának feltehető okai között a munkásság állásfoglalása látszik a legnagyobb súlyúnak: a szakszervezetek teljes mellszélességben álltak ki ugyanis a diákszervezetek követelései mellett. Ebben a döntésben azután megerősíti őt az október 30-i szovjet kormánynyilatkozat, amely a szovjet csapatok kivonásának lehetőségét, a Szovjetunió kelet-európai politikájának újragondolását is tartalmazza. Huszár Tibor szerint, ez utóbbi tulajdonképpen a kínai reakcióknak köszönhető.

Mao negatív nyilatkozata a magyarországi eseményekről az SZKP Elnöksége keményvonalasainak fontos támpontot jelentett: október 31-én megszületett az újabb döntés, ezúttal a fegyveres beavatkozásról. Az ülésen a vita – többek között – az Ideiglenes Kormány lehetséges vezetőjéről folyt. Kádár János neve is szóba került, Hruscsov favoritja azonban egyértelműen Münnich Ferenc volt, ami valószínűleg el is döntötte a vitát – egyelőre²¹. Kádár János egyre távolabb került a politikai palettán a szovjet beavatkozást óhajtó politikai csoportosulástól...

Az MDP és a kormány engedményeinek nem volt semmiféle mérséklő hatása a követelések egyre radikálisabbá válására: bekövetkezett a “gátszakadás”. Sajnos, Kádár reakcióit nem ismerjük pontosan, de valószínűleg komoly csalódást okozott neki: a hatalom fokozatosan áttevődött az Akadémia utcából a Parlamentbe. Huszár nem reflektál erre a mozzanatra, Rainer M. János viszont igen: “Október 25-én a párt első embereként Kádár mégsem érte el a csúcsot – napi élménye volt, hogyan válik elsőrendű politikai központtá a kormány, s hogyan válik Nagy Imre miniszterelnök ... valóban az ország első emberévé.”²² Pedig ez több szempontból is figyelmet érdemelne, hiszen nagy valószínűséggel egyrészt későbbi magatartását is befolyásolta Nagy Imrével kapcsolatban, másrészt felveti Kádár viszonyának kérdését a hatalomhoz. Kortárs visszaemlékezők (pl. Széll Jenő, Aczél, Berecz János) és Kopátsy Sándor szerint is Kádár nem vágyott különösebben a hatalomra (Széll Jenő egyenesen “nélkülözhetetlen brácsásnak” nevezi), ellentétben Rainer véleményével: “Kádár valóban [az ország] első emberévé akart válni”²³, és még nyilvánvalóbban Varga Lászlóéval, akiknek írásai sokkal inkább a hatalomra való aspirálás fogalmaival írják körül e bonyolult transzformációt.

Mindezek ellenére Kádár közreműködik a többpártrendszer létrehozásában (ezt nevezi majd november 4-én a legnagyobb hibának), és tagja lesz a héttagú kabinetnek (október 30.), amelynek feladata elsősorban a csapatkivonásról való tárgyalás, amit Andropov nagyköveten keresztül folytattak. Természetesen abban sincs egységes álláspont, hogy vajon mi motiválhatta a politikust november 1-jén este, amikor egy Andropovval folytatott rövid telefonbeszélgetés után szolgálati autójával a szovjet követséghez hajtatott. És persze itt következik a meg nem kerülhető kérdés: elrabolták, vitték, vagy távozása vállalt, tudatos döntés volt?²⁴

Ahány szerző, szinte ugyanannyi válasz: Varga László, Rainer vagy Aczél a tudatos döntés, Bihari Mihály pedig a “vitték is, ment is” variáció mellett érvel. Huszár, jól adatolva, a naiv, önkéntes menetel mellett teszi le a voksát: az SZKP Elnökségének november 2-ai jegyzőkönyveiből kitetszik: Kádár tulajdonképpen a Nagy Imre kormány tagjaként, a politikai megoldásban bízva próbál dialógust kezdeni az amúgy eléggé hallgatag KB-tagokkal. Nem csoda, hogy hallgattak, várták az éppen a magyarországi intervenció tervét a “testvérpártoknak” beadagoló Hruscsovot. Mi lehetett az a mozzanat, ami ezt a kimerült és megzavart embert mégis álláspontja megváltoztatására bírta? Földes György szerint ebben nagy szerepe volt Hruscsov személyének, valószínűbb azonban, hogy Kádár úgy ítélte meg: a rákosista restaurációnak ő az egyetlen kéznél lévő alternatívája. A november 3-dikáról 4-dikére virradó ülésen Hruscsov meggyőzi Kádárt: ellenforradalom van, sürgősen be kell avatkozni! A Rajk-perben korábban tapasztalt kognitív disszonancia pedig ezúttal is működésbe lép.

Kétségtelen, a Kossuth Könyvkiadó az utóbbi néhány év egyik legkitűnőbb politikai (?) biográfiáját jelentette meg. A könyv nem szuszakolható bele a “hagyományos“ politikai életrajz kereteibe. E munka nem történelmi háttérben megbúvó biográfia (mint pl. Gyurkóé), nem is publicisztikai igényeket kielégítő, néhol apologetikus jellemrajz (amilyen Révész Sándor Aczél- vagy Haas György Tildy-életrajza), semmiképpen sem a hagyományos köztörténeti narratívában ábrázolt, aprólékos politikai biográfia (mint Borsányi György Kun Béláról vagy Rainer M. János Nagy Imréről írt monográfiája), hanem Kádár életét és pályáját a (szociál)pszichológia és a szociológia nézőpontjából, annak fogalmi struktúrájával megérteni és megértetni akaró, “totális” életrajz.

Kérdés persze, hogy lehet-e ilyesfajta munkát írni a “rejtőzködő” Kádár Jánosról? Véleményem szerint, a munka bizonyos szempontból hiány­érzetet hagy az olvasóban. Egyrészt a főszereplő életében a politikum annyira meghatározó, hogy sokszor képtelenség az egykori motivációkat feltárni, azokra magyarázatot találni – amit azonban a szerző sokszor ennek ellenére megkísérel.

Másrészt, véleményem szerint, mindenképpen figyelmet érdemel az a tény, hogy a mű bizonyos értelemben befejezetlen. Huszár Tibor egy HVG-interjúban ugyan kifejti: a négyszázoldalas munka annak a története, hogyan lesz Kádárból igazi pártkatona, aki az 1954–55-ös mélypontról felemelkedve, 1956 novemberében már a későbbi “kacsintgató” politikusi attitűd csíráit hordozza²⁵. Ám ezek a gondolatok a munkában csupán nagyon elszórtan találhatóak meg, és az összkép kialakításának lehetősége csak a nagyon figyelmes olvasónak adatik meg.

Huszár Tibor munkája csak 1956. november 4. hajnaláig tart Kádárral. Márpedig az “igazi” kádárizmus éppen ekkor kezdődik. Kétséges, hogy a következő közel negyvenhárom év megírható-e majd hasonló részletességgel. Kádár János megítélése nem juthatott még nyugvópontra; kíváncsian várhatjuk a folytatást.

 

Jegyzetek

 

¹ Huszár Tibor: Kádár János politikai életrajza 1912–1956. 1. kötet. Szabad Tér–Kossuth Kiadó. Bp., 2001., Varga László: Kádár János bírái előtt: Egyszer fent, egyszer lent, 1949–1956. Osiris – Budapest Főváros Levéltára. Bp., 2001. Kopátsy Sándor: Kádár és kora. Cet Belvárosi Kvk. É.n., Ki volt Kádár? : harag és részrehajlás nélkül a Kádár-életútról. Szerk. Rácz Árpád, Rubicon–Aquila. Bp., 2001., Kedves, jó Kádár elvtárs! Válogatás Kádár János levelezéséből, 1954–1989. Szerkesztette: Huszár Tibor. Osiris Könyvkiadó, Bp., 2002.

² Első lépések az ifjúmunkás mozgalomban. In: Vagyunk az Ifjú Gárda. Emlékezések az Ifjúmunkás Mozgalomra, 1900–1944. Párttörténeti Intézet – Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó. Bp., 1957.

³ Gyurkó László: Arcképvázlat történelmi háttérrel. Magvető. Bp., 1982.

⁴ Gyurkó László: Arcképvázlat történelmi háttérrel. Hogyan írtam Kádár-életrajzot? Rubicon, 2000/6, 38.

⁵ Huszár Tibor: i.m. 5.

⁶ Molnár Miklós: Kádár János – avagy a történelem visszavág. Világosság, 1993/8. 31.

⁷ Kádár János – Végakarat. Az interjút készítette és a dokumentumokat válogatta: Kanyó András. A kötetet szerkesztette: Veres Mária. Hírlapkiadó Vállalat. H.n., é.n.

⁸ Molnár Miklós, i.m.

⁹ Molnár Miklós, i.m. 34.

¹⁰ Kádár János visszaemlékezései. Közli: Sipos Levente. In: Ki volt Kádár? I.m. 27.

¹¹ Borsányi György: Gondolatok a Kommunisták Magyarországi Pártja történetéről (1918–1944). Múltunk, 1995/1. 27–28.

¹² Gyarmati György: Rendőrfőnök és belügyminiszter, In: Ki volt Kádár? I.m. 36.

¹³ Sipos Levente, i.m. 36.

¹⁴ Kopátsy Sándor: i.m. 74.

¹⁵ Standeisky Éva: Kádár és az értelmiség c. esszéjében alkati vonásként definiálja ezt a bizalmatlanságot. In: Ki volt Kádár? I.m. 136.

¹⁶ Idézi Huszár Tibor, i.m. 26.

¹⁷ Bihari Mihály: Kádár és rendszere. In: Ki volt Kádár? I.m. 153-154.

¹⁸ Feitl István: Rákosi és Kádár. In: Ki volt Kádár? I.m. 59.

¹⁹ Rainer M. János: Hosszú menetelés a csúcsra. In: Ki volt Kádár? :I.m. 64.

²⁰ Feitl István, i.m. 60.

²¹ Lásd ennek okairól: Földes György: Barátság felsőfokon. Kádár és Hruscsov. In: Ki volt Kádár? I.m. 88.

²² Rainer M. János i.m. 65.

²³ Uo.

²⁴ Andropov szerepéről lásd: Eszmélet, 51. szám. Roy Medvegyev kitünő tanulmányában – néhány kisebb tárgyi tévedéstől eltekintve – arra a következtetésre jut, hogy Kádár már konkrét elképzelésekkel rendelkezett, amikor “híveinek kis csoportja” (?) élén november 1-jén elhagyta az országot. Roy Medvegyev: Andropov Magyarországon. Eszmélet, 51. szám, 149.

²⁵ Alárendelt lelkiismeret. Interjú, készítette Kurcz Béla. HVG, 2001. május 10. 20.