A könyv egy haldokló kisfiú, Marci esetének leírását tartalmazza a 70-es évek elejéről, naplószerűen feldolgozva, kitérve a szülőkkel való pszichoterápiás tevékenységre is. Kirajzolódik előttünk az a heroikus erőfeszítés, amelyet a terapeuta (Polcz Alaine) három síkon folytat: egyéni terápiát a gyerekkel, családterápiát a fiú családjával, valamint csoportterápiát a többi beteg gyerekkel és családjaikkal.

A 15 éves, leukémiás Marci utolsó évét kísérhetjük nyomon. A diagnózis közlését a szülőkkel, eltitkolását a gyerek elől, aki persze hamar rájön a betegségére, és a titkolózás miatt még rosszabbnak tartja az állapotát, mint amilyen valójában. Betegtársai halálának eltitkolása is csak tovább erősíti halálfélelmét, szorongásait. A rajzolás válik a menekülés eszközévé és lehetőségévé számára: mindenképpen nyomot szeretne hagyni maga után. Az alkotásban éli ki minden vágyát és szorongását. A haláltudat hirtelen megérleli személyiségét, szinte felnőtté válik. Szerelmes lesz az egyik nővérbe, leendő gyermekeiről és unokáiról beszél. Szenved a kezelések mellékhatásaitól: a kopaszodástól és az elhízástól - ezt még a halál közeledténél is szörnyűbbnek tartja...

A terapeuta végigkíséri ezeket a stádiumokat. Igyekszik oldani a szorongást, halálfélelmet, bátorítja az önkifejezést - még kiállítást is szervez a gyermek rajzaiból, amivel nagy örömet szerez neki. Ugyanilyen fontosnak tartja, hogy a labilis idegzetű anyát és az alkoholista apát végig a gyermek mellé tudja állítani úgy, hogy még azok házasságának széthullását is megakadályozza. Nagyon izgalmas az olvasó számára, hogy Alaine a kétségeit és a - szerinte - nem szerencsés terápiás lépéseit, ezzel kapcsolatos lelkifurdalásait is meg tudja osztani velünk ugyanúgy, mint Marie de Hennezel teszi írásaiban. Így válik igazán hitelessé és tanulságossá a beszámoló, laikusnak és szakembernek egyaránt.

Marci halála után még egy évig folyik a terápia a szülőkkel. A házaspár együtt marad.

Azóta harminc év telt el. Ezalatt Alaine - többek között - megalapította a hospice mozgalmat Magyarországon, majd a gyásszal kezdett foglalkozni. Számtalan könyve, tanulmánya jelent meg ezekben a témakörökben, és iskolát teremtett maga körül. Közben összegez, áttekint, tűnődve figyel. „Mi van napjainkban ezen a területen?” - kérdezi a könyv utószavában. „Nem sok minden történt sem az egészséges, sem a beteg gyermekek területén. Tobzódunk a halálban, az agresszív halál látványában, híreiben, - ez Marci idejében még nem volt. Ugyanakkor a felvilágosítással a halál következményeiről, elviselési módjairól, mások halálának kezelésével, a gyásszal nem törődünk, mindezekről magunk is keveset tudunk, gyermekeinket nem segítjük. Noha előttünk zajlik a haláltabu lebontása, még mindig nem vagyunk felkészülve arra, hogy a gyermekeknek mit mondjunk [...] Úgy vélem, első tennivalónk e téren saját halálfélelmünknek átvilágítása, saját magunk felkészülése a halál elfogadására, mert csak így tudunk a gyermekeinkkel és a felnőttekkel őszintén beszélni, csak így tudunk támaszt nyújtani.”

Érdemes megszívlelni e bölcs gondolatokat, és érdemes elolvasni ezt a nagyszerű könyvet.