Pécsi Rikkancs — Bűnügyi hírek Pécs korabeli sajtójából

Pécsi Figyelő, 5. évf., 6. sz., 1877. február 10., szombat, 2. oldal, 2-3. hasáb

Meghallgatom [.mp3] (00:06:23 | 8,8 mb)

Mohács, 1877. február 5-én. Mohácson a személyes közbiztonság oly oldalról is fenyegettetik, melyről azt senki sem várná! Én a sajtót, ha az nem egyes érdekek, hanem a közügy szolgálatában áll, a legnagyobb fontosságú közegnek tartom arra nézve, hogy abban részint a közintézmények fejlesztése vitattatván; részint a — legalább szembeszökő — visszaélések és helytelenségek megrovatván, az által a közjólét előmozdittassék.      Azt tartom továbbá, hogy a sajtó igénybe vétele a polgári jogok és kötelességek egyik legszebbikének gyakorlása, és hogy a ki ezt a nagy közönség érdekében önzetlenül cselekszi, — az nem megrovást érdemel, annál kevésbbé: fenyegetést.      Ily szempontból indulva ki, néha én is küldök szerkesztő urnak egy-egy levelet, melyben véleményemet el elmondom a nélkül azonban, hogy a dolgokat valaha elferdíteném. — Lehet, hogy az én nézeteim és következtetéseim helytelenek; de meggyőződésből az igazságnak szigorúan megtelelőleg és önérdek nélkül irván azokat, a cáfolatot vagy ellennézeteket bármikor is szívesen fogadnám, miután a megvitatás által azok is az én célomnak: az általános közérdek előmozdítására szolgálnának.      Találkozik azonban nálunk, ki saját szempontból indulva ki, s azért az őszinte egyenességet nem kedvelvén, az én gondolkodásomat nemcsak hogy nem helyesli, hanem ellennézeteit minden tisztességes szokás ellenére összeszorított öklük- és a megsemmisitésseli fenyegetéssel nyilvánítja.      Mindjárt szolgálok vele, csak egy kis türelmet kérek!      A „Pécsi Figyelő 4. számában levelet közöltem a lefolyt kaszinói választásról: ebben tisztán a kaszinó érdekének tekintetéből elmondtam nézeteimet a teljes valóságnak megfelelőleg; benne senkit nem sértek; sőt — ismervén némely természet reactiós hajlamát, a legenyhébb labdacsokat igyekszem alkalmazni, mi több: azokat még egy kis cukros anyaggal is bevonom, csakhogy könnyebben csuszszanak. Persze — hogy az illető szer bevételénél valahogy tévedés ne történhessék még az illető neveket is megjegyzém. És mégis: dacára legjobb szándékomnak Goócs Gyula ur (a hálátlan!), kinek neve a többi közt szintén előfordul, „recept”-emen anynyira felháborodott, hogy — mikért tudomásomra jutott — nyilvános helyen: a kaszinóban néhány előkelő polgár előtt szóba hozván azt: összeszorított ökleivel ki-ki „rugva” ilyeténképen nyilatkozott: „nem nyugszom, mig ezt a jöttmentet (már mint engem) össze nem töröm... összezúzom... felpofozom... stb.”      Szegény ördög! — Ha G. uram engem csak piszkolna, — szót se vesztegetnék, — az ő szavait úgy se veszik kész pénz gyanánt, ismerhetnek már mindkettőnket, — és én nem kívánom tőle, hogy megtagadja önmagát; — sőt egészségi szempontból rá nézve még szükségesnek is tartom, ha veszedelmes dühének felesleges gőzét biztonsági szellentyüjén át időnként magából kibocsátja. — De midőn ő kigyelme utonállóként fenyeget a miért én polgári jogommal élve egy közintézmény érdekében véleményemet nyilvánítom,: akkor nemcsak a magam, hanem épen a közügy érdekében is hatalmas okaim vannak azon igen nemtelen fegyver hordozóját rendreutasítani! Az által ugyanis erőszak tétetik az alkotmányos polgári jogok legszebbikének s legelsejének: a szabad vélemény-nyilvánitásnak: a meggyőződésnek elnyomására. Mert hát: ki merje meggyőződését bár a legjobb szándékból is nyilvánítani, ha még attól is kell félnie, nehogy a Goócsok vagy netáni bérencei (az ily bosszúálló emberektől minden kitellik) valahol leverjék?! Hiszen városunknak ezen elbizakodott diktátora már a választásnál is fenyegetett egy polgárt: „erre, arra — majd megmutatom én a választás után —!” És miért? — hát csak azért, mivel nyilván ki merte mondani, hogy az ő uralmával nincs megelégedve... Szegény ördög!      Hogyan érvényesüljön aztán a közérdek, ha „az ő Goócssága dicsőséges nagyhatalmi állásának érdeke mellett minden más tekintetnek háttérbe kell szorulnia?!” Tessék! én a fenti fenyegetés következtében most még azt se tehetem, hogy a nőegyletnél, hol jegyző vagyok — bármint óhajtanám is — tisztemet teljesíthessem, G.-né asszony lévén ugyanis az elnök, a választmánygyülések is nála tartatnak; — de hogyan menjek én oly ember házába, ki már a vélemény egyszerű nyilvánítása miatt is ökleit emeli?!      Sajnálom Mohácsot, hogy ezen felfuvalkodott basa zsarnokságának béklyóit, a szabad vélemény-nyilvánithatás gunyjára, s annyi veszteség után! még ma sem képes lerázni!!      Gratulálok Baranyamegyének, hogy a „közigazgatási bizottság” 10 tagja közé ezen vitéz urat is beválasztotta! legalább ha netán valaki azon bizottság müködése ellenében véleményt merészelne kockáztatni, — hatalmas ökleit azonnal igénybe veheti!      Mindezek után a személyes közbiztonság érdekében bátorkodom a mohácsi rendőrség becses figyelmét felhívni, miszerint ezen veszedelmes úr dühét valahogyan lehűtse! mert nem szeretnék arra kárhoztatva lenni, hogy csupa önvédelmi tekintetből tán még revolvert is kellene magammal cipelnem elhatározott szándékom lévén polgári jogomat ezentúl is nem a G. ur magas tetszése, hanem csupán a saját belátásom szerint gyakorolni. Serli Sándor.

Visszalépés az 1877. február 10-ei lapszámhoz!

Visszalépés az évfolyam kezdőlapjára!

֎     ֍     ֎