Lannert Judit

Az ifjúsági munkanélküliség és az iskolaszerkezet¹

A szerző azért vizsgálta a címben jelzett összefüggést, mivel az utóbbi két évtized legnagyobb kihívását a munkanélküliség jelentette. A nyugateurópai helyzet alakulásának, a hazai ifjúsági munkanélküliségnek és a fiatal munkanélkülieknek a bemutatását követően így foglalta össze az iskolaszerkezet válaszait az ifjúsági munkanélküliségre:az általánosabb jellegű képzés bővülése, a szakképző intézmények presztízsének emelése, a gazdaság és az oktatás közötti kapcsolat erősítése, programok kidolgozása a hátrányos helyzetű tanulók számára.

Magyarországon a nyolcvanas, kilencvenes évek elejének egyik legnagyobb kihívása a munkanélküliség volt. Különösen érzékenyen érintette a hirtelen megjelenő ifjúsági munkanélküliség az oktatást, főként a szakképzést.

Az ifjúsági munkanélküliség a nyugat-európai országokban

A nyugat-európai országok ezzel a problémával korábban, a hetvenes évek második felétől szembesültek. 1973 és 1983 között az 1973-as olajárrobbanás és a munkaerőpiacra lépő fiatal korosztály nagyobb létszáma miatt szinte mindegyik nyugat-európai országban növekedett a 25 éven aluliak munkanélküliségi rátája (lásd 1. táblázat). A nyolcvanas évek második felében a kedvező gazdasági folyamatok eredményeképpen csökkent ugyan az ifjúsági munkanélküliség rátája a fejlett országokban, de a kilencvenes évek elejére ez a folyamat lelassult.

Forrás: New Policies for the Young. OECD, 1985.

A svédeknél, németeknél sikerült alacsonyan tartani a fiatalok munkanélküliségi rátáját, sőt sikerült megállítani annak növekedését. Ebben valószínűleg döntő szerepet játszott az, hogy megpróbálták minél tovább benntartani a fiatalokat az iskolarendszerben.

Ifjúsági munkanélküliség és az oktatási rendszer
a nyugat-európai országokban

Az ifjúsági munkanélküliség az oktatás területén a legnagyobb kihívást a szakképzés számára jelentette. Az olajárrobbanás és az azt követő gazdasági recesszió folytán felerősödött a piac szerepe, és miután az iskolarendszerből kilépő fiatalok nem tudtak elhelyezkedni, az oktatás szerepe átértékelődött. Nem annyira az egyenlőség és igazságosság erősítését, a teljesebb életre való nevelést várták el tőle, mint az ötvenes, hatvanas évek során, hanem a fiatalok munkára való jobb felkészítését. Ennek következtében viszont a szakképzés szerepe átértékelődött és egyben fel is értékelődött. Ezek a folyamatok több irányban is hatottak az oktatás szerkezetére. Egyrészt mindenképpen kellett valamit tenni a hátrányos helyzetű fiatalokkal, akiket a munkanélküliség fokozottan érintett. Ezért az ezen a téren viszonylag sikeresnek tűnő német duális szakképzés elemeit próbálták becsempészni a középfok alsó és felső szintjére. Ez egyben azt is jelentette, hogy a már ki-kibontakozó alsó középfokú komprehenzív iskolákban néhány országban újra megjelent vagy felerősödött a szakképzési ág.

Hosszú távon viszont a fejlett országok oktatási rendszereiben az alsó középfok egységesebb lett, míg a felső középfok még színesebb. A szakképzés kezdete eltolódott a felső középfok szintjére, és ott szerepe hangsúlyosabb lett. A szakképzés jellege megváltozott, az elméleti oktatás arányának növelésével kívánták megszüntetni a szakképzés túlspecializáltságát, és egyben ezzel kívánták presztízsét emelni. A felső középfok és a piac kapcsolata megerősödött, így az gyakran már nemcsak a felsőoktatás előszobája, de az oktatási rendszer önálló lépcsőfokává is vált.

Németország

A német iskolarendszer szelektív, az általános iskola után szakmunkásképzőben, reáliskolában vagy gimnáziumban tanulhatnak tovább a német fiatalok. Viszont a szakmunkásképzés egészen más helyet foglal el a németeknél, mint akár nálunk, akár máshol. A német ún. duális szakképzésnek nagy a társadalmi presztízse. Erre utal az is, hogy a fiatalok 75%-a belép ebbe a rendszerbe, az érettségizettek 20%-a is igénybe veszi ezt a formát, hogy erősítsék munkaerő-piaci pozícióikat.

A német fiatalok kétharmada elsősorban a duális rendszerű szakképzésben tanul tovább. Míg az angoloknál a szakképzés tanoncképzés formájában elsősorban a vállalatoknál folyik, sokszor csak betanító jelleggel, másrészt a franciáknál inkább az állami iskolákban képzik a jövő szakmunkásait, addig a németek sokak számára mintának számító modelljében a szakképzés megosztva történik az állami iskolákban és a privát munkahelyeken. A duális rendszer kombinációját jelenti a munkahelyi szakmai és az iskolai (Berufsschule) elméleti képzésnek.

A németeknél is felfedezhetjük azt a tendenciát, hogy a szakképzés presztízsét, szerepét tovább emeljék (ami náluk egyébként sem alacsony). Így 1970-től a rendszert kiegészítették a tizedik osztálytól egy teljes idejű, szakképzésre orientált alternatív csatornával, ami a szakközépiskolával (Fachoberschule) kezdődik, és tovább lehet menni a szakfőiskolára (Fachhochschule), ami továbbképez. A hetvenes évek során a szakképzési rendszer reformjaként vezették be az alapszakképzési évet (Berufsbildungsjahr – BGJ), ahol az induló elképzelés az volt, hogy a szakképzésnek magában kell foglalnia egy szélesebb, elméleti megalapozást is. Ez egy évig tart, és a választott szakmához kapcsolódó foglalkozáscsoportokat fedi le. Az alapszakképzési év célja, hogy alaposabb elméleti felkészítést adjon, biztosítsa a lépcsőzetes átmenetet a munka világába, és segítsen a szűkebb szakmaválasztás jobb megalapozásában. Ez utóbbi elv nem igazán érvényesül a gyakorlatban, mivel a hetvenes-nyolcvanas évek során nem sok választásra volt lehetőség a gyakorlóhelyek szűk keresztmetszete miatt.

A hátrányos helyzetű, gyengén tanulók részére vezették be a szakképzésre előkészítő évet (Berufsvorbereitungsjahr – BVJ). Ennek célja elsősorban nem a szakképzés, hanem a munkára motiválás, szakmaorientáció.

Miközben a duális rendszer sok más ország számára példaadóvá vált, saját hazájában, úgy tűnik, egyre több problémával küszködik a kilencvenes évek közepén. Igaz ugyan, hogy a munkanélküliek aránya a nyugati országrészben viszonylag alacsony, de ott is nagy a pályaelhagyók aránya. Egyes vizsgálatok szerint a frissen végzettek fele lesz pályaelhagyó vagy munkanélküli. A keleti országrészben még súlyosabb a helyzet. A kilencvenes évek közepén a munkanélküliség rátája itt a nyugati országrész munkanélküliségi rátájának a háromszorosa volt, mintegy 15%. A keleti országrész a volt szocialista országok problémáival küszködik, az ipar megrendült, a gyakorlóhelyek száma lezuhant, az ifjúsági munaknélküliség megnőtt.

Anglia

A németek sikerén felbuzdulva az angolok és a franciák is megpróbálták becsempészni a duális rendszerű szakképzés elemeit saját oktatási rendszereikbe.

Az angol szakképzés eléggé szétdarabolt, az iskolarendszeren kívül zajlik különböző helyeken. A piacra bízott szakképzés úgy-ahogy működött, amíg az iskolából zömében 16 évesen kikerülők kaptak munkát. Viszont a hetvenes évek második felétől az állástalan fiatalok tömeges megjelenése arra késztette az államot, hogy beavatkozzon. Az 1973-ban alapított Munkaügyi Központon át több programot is szervezett az iskolából kikerülő 16–18 évesek számára, ebből a legnagyobb volumenű az 1983-ban bevezetett ún. Youth Training Scheme volt. Ez egyszerre próbált valamilyen képzést és valamilyen munkahelyet biztosítani a fiatalok számára.

A nyolcvanas évek óta egyre hangsúlyosabb a piac szerepe a szakképzésben. A Munkaügyi Központ szerepét (ahol a helyi oktatási önkormányzatok és a szakszervezet befolyása érvényesült) egyre inkább átveszik az ipari és képzési tanácsok, ahol a munkaadók szervezetei dominálnak. Mindazonáltal, bár a demográfiai csúcs lecsengett, nem szűnt meg az ifjúsági munkanélküliség. Többek közt azért, mert a résztvevők közötti kooperáció hiánya, valamint az angol munkáltatók hagyományos ódzkodása attól, hogy befektessenek a szakképzésbe, gátolja az egységes szakképzési rendszerek kialakulását, és így csökkenti az angol fiatalok esélyét a munkaerőpiacon.

A YTS (Youth Training Scheme) mára az egyik legfontosabb útja lett az iskola és munka közötti átmenetnek. Bár a képzés a munkahelyen történik, de a résztvevők húszhetes, munkahelyen kívüli oktatásban is részesülnek (ebben felfedezhetjük a német duális formát). A nyolcvanas évek végére a 16-17 évesek 60–70%-a vett részt az 1986 óta már két évre meghosszabbított programban. A hagyományos iparitanuló-képzés, amit a hatvanas-hetvenes években az ipari képzési tanácsok nyújtottak, fokozatosan teret vesztett, miután a tanácsok nagy részét a nyolcvanas évek elején feloszlatták.

Az angolok is abban látták a hetvenes évek oktatási válságát, hogy az iskolák nem az életre tanítanak. Egyre inkább teret nyert az az elképzelés, hogy az iskolának az ipar igényeit kell kiszolgálnia. A nyolcvanas években a kormányzat szorosabbra akarta fűzni az iskola és az ipar közötti kapcsolatot. A legújabb fejlemény a szakképzés terén az ún. képzési és vállalati tanácsok létrejötte, amelyek elsődleges célja a vállalkozók bevonása a képzésbe, amit a helyi igények szerint alakítanának. A költségek nagy részét itt is a költségvetés állja, és azok 90%-a a képzési és vállalati tanácsokon keresztül még mindig a YTS-ben és egyéb programokban folyik.

Franciaország

A hetvenes évek közepén jelentkezett és a nyolcvanas években nagy méreteket öltött ifjúsági munkanélküliség Franciaországban is az oktatásra terelte a figyelmet, és azon belül is a szakképzésre, mivel a munkaerőpiacon leginkább a végzettség nélkül megjelenő fiatalok kerültek hátrányos helyzetbe. Egyre több kritika érte a francia oktatási rendszert elitista, szelektív volta miatt. Míg a fő irány az érettségin át az egyetemekre vezetett, addig a másodrendű útnak bizonyuló szakképzés anyagi és személyi ellátottsága, elismertsége alacsony fokú maradt. Másrészt az iskolarendszert nemcsak belső ellentmondásai miatt érte kritika, hanem az oktatás és a munka világa között fennálló szakadék miatt is. Az ipar nem vállal elég felelősséget a szakképzésért, az iskolák viszont nem tudják eléggé követni a technológiai változásokat.

Franciaországban, ahol az állami szerepvállalás mindig is nagyobb arányú volt, az ifjúsági munkanélküliségre adott válaszok is állami beavatkozással születtek, nem jártak sok sikerrel. Az oktatás reformját itt is egyrészt a szakképzés színvonalának és presztízsének emelésében látták. Ezt célozza a végzettségek átstrukturálása, vagyis az alsóbb és a felsőbb szintű szakmunkás-bizonyítványt közelítik egymáshoz, az előző túlspecializáltságát megszüntetik, viszont az utóbbit közelítik a gyakorlathoz, csökkentik elméleti jellegét. Ezen végzettségeket aztán egy olyan hierarchiába helyezik, ahol el lehet jutni a szakérettségiig (ez a forma a nyolcvanas évek közepe óta létezik)² és esetleg valamilyen diplomáig.³

A szakképzésből sokan lemorzsolódnak, ezért a gyengén teljesítők számára bevezettek egy szakképzésre előkészítő évet, amire sor kerülhet a szakképző iskolákban vagy a tanoncképző központokban.

A képzés és a munka világa közötti kapcsolatot a német duális szakképzéshez hasonlóan a franciák is szorosabbá tették, és az ilyen formáknak az „alternance” elnevezést adták. Ezekkel azonban nem biztosították a fiatalok folyamatos foglalkoztatását. Valójában az ifjúsági munkanélküliség nem csökkent, a túlzott állami szerepvállalás távol tartja az ipart a szakképzésben való nagyobb részvételtől, így viszont a képzés valóban gyakran elszakad a munka világától. Így hiába létezik egy állami egységes szakképzési rendszer, annak produktumát a munkaerőpiac nem feltétlenül ismeri el. A francia fiatal, ha talál munkát, általában a végzettségénél alacsonyabb szinten kénytelen elhelyezkedni.

1985–1990 között a nyugat-európai gazdasági mutatók, ha szolidan is, de javultak. Úgy tűnt, az ifjúsági munkanélküliség a múlté. Sajnos nem ez történt. Újra felütötte a fejét a munkanélküliség (lásd 2. táblázat).

Néhány összehasonlító adat

Forrás: Employment Outlook 1993. OECD, 1994.
* Egyes országokban az alsó korhatár 14 vagy 16 év.

Az Európai Unió országaiban a demográfiai előrejelzés szerint a fiatal korosztályok létszáma csökkenni fog, de ez előreláthatólag nem javítja relatív pozíciójukat. Jelenleg a 20–29 éves korosztály munkanélküliségi rátája Európában 16% körül van. Előrejelzések szerint az elkövetkező 10 évben ugyanez lecsökkenhet 9% körülire, de a többi korosztályhoz képest még mindig a fiatalok lesznek a legrosszabb pozícióban a munkaerőpicon.

A kilencvenes évek közepén tehát változatlanul nagy a nyomás az oktatási és szakképzési rendszereken. Az Európai Unió tagországaiban számtalan reform került bevezetésre, melyek célja:

– az oktatáson és szakképzésen keresztül megkönnyíteni az ipari és gazdasági változásokhoz való adaptálódást;

– emelni az első szakképzés és a felnőttképzés színvonalát, megkönnyítve így a szakmai integrálódást a munkaerőpiacra;

– megkönnyíteni a szakképzésbe való bejutást és erősíteni annak relevanciáját a munka világához és a sajátosan felmerülő munkaerő-piaci igényekhez;

– elősegíteni a szakképző rendszer és a cégek, foglalkoztatók közötti kooperációt és együttműködést;

– megakadályozni a hátrányos helyzetű fiatalok marginalizációját.

A munkanélküliség és az ifjúsági munkanélküliség alakulása Magyarországon

A kilencvenes évek első felében mélyreható változások következtek be a hazai munkaerőpiacon. Noha a munkavállalási korú népesség 1990 és 1995 között kissé növekedett, ennek ellenére a foglalkoztatottak száma 27%-kal, másfél millióval csökkent (lásd 3. táblázat). Az öt év alatt megszűnt munkahelyekről elbocsátottak növekvő része azonban nem munkanélküli lett, hanem gazdaságilag inaktív. Ezek egy része a munkaerőpiacról kilépetteket, passzív munkanélkülieket, háztartásbelieket, az árnyékgazdaságban dolgozókat jelenti, viszont egy másik része a regisztrációs szabályok miatt kimaradt, a valójában munka nélkül lévőket is takarhatja, többek között a tizenéves, középfokú végzettséget még nem szerzett, de az iskolarendszerből lemorzsolódó fiatalokat.

Forrás: KSH Munkaerőmérleg.

A munkanélküliségnek általában három típusát különböztetik meg. Egyik a frikcionális munkanélküliség, amely abból adódik, hogy az emberek változtatják lakóhelyüket, állásukat vagy életciklusuk más-más szakaszaiba lépnek. A másik a strukturális jellegű munkanélküliség, amelynek oka az, hogy a munkaerő-kínálat és munkaerő-kereslet között eltérések lehetnek. A harmadik típus a ciklikus munkanélküliség, amelynek fő oka, hogy alacsony szintű a munka összkereslete. Magyarországon a kilencvenes évek elején megkockáztatható a feltevés, hogy az ifjúsági munkanélküliség megugrásának mind ciklikus, mind strukturális, mind frikciós okai is voltak. A ciklikus jellegű munkanélküliség nagyrészt a gazdaság állapotával függ össze, a frikciós munkanélküliség a fiatalok munkába állási szokásaival, míg a strukturális munkanélküliség valamivel szorosabban kapcsolódik az oktatási rendszerhez.

A magyar adatok azt mutatják, hogy az életkor emelkedésével csökken a munkanélküliség aránya (lásd 4. táblázat).

Forrás: KSH, Magyar Statisztikai Zsebkönyv 1995.

Az országos adatok (1994) azt is mutatják, hogy minél alacsonyabb valakinek a végzettsége, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy munkanélkülivé lesz (lásd 1. ábra).

Forrás: KSH Munkaerő-felmérés.

A munkanélküli-ellátásból kikerülő munkanélkülieket követő vizsgálatokból (Lázár–Székely, 1994) az derül ki, hogy az alacsonyan iskolázott fiatalok elhelyezkedési esélye ugyanolyan alacsony, mint a járadékjogosultságot kimerített tartós munkanélkülieké, s bár kiemelkedő arányban vesznek részt közhasznú munkákon, ez a tény csak átmenetileg módosítja munkanélküli státusukat. Az iskolázottság szintjének emelése viszont önmagában még nem gyógymód a munkanélküliség csökkentésére. A fiatalok munkanélküliségének országok közötti eltérései nem mutatnak összefüggést az iskolázási arányokkal.⁵ Ez abból is következik, hogy az oktatás kiterjesztése csak rövid távon mérsékeli feltétlenül a munkaerő-kínálatot, illetve a munkanélküliséget. Néhány év távlatában már csak akkor gyakorol kedvező hatást a munkaerőpiacra, ha az oktatás a munkaerő-keresletnek megfelelő színvonalon és összetételében bővül.

Külön figyelmet érdemel, hogy a munkanélküliség minden korosztályban, de mindenekelőtt a fiataloknál igen nagy a cigány népesség körében. Bár a cigányság iskolázottsága sokat javult az elmúlt évtizedekben, a cigány tanulóknak még most is az országos átlagnál jóval kisebb hányada jut el a nyolcadik osztályig. Ez a tény és a velük szemben meglévő erős diszkrimináció magyarázza a cigány népesség megdöbbentően magas, a nem cigányokénál átlagosan háromszorosan nagyobb munkanélküliségét. Az alacsony iskolázottságúakhoz viszonyítva a közép- és felsőfokon végzett pályakezdők elhelyezkedési esélye jóval nagyobb.

A munkanélküliség legnagyobb és legkedvezőtlenebb változását a tartós munkanélküliek (akik több mint egy éve vannak munka nélkül) arányának gyors növekedése és kialakult magas szintje jelenti. 1994-ben a munkanélkülieknek már majdnem a fele vesztette el egy éve vagy még régebben a munkáját. A posztszocialista országok munkanélküliségének fő oka a mély és tartós gazdasági válságból eredő keresletelégtelenség. A már lecsökkent munkaerő-kínálat is jóval meghaladja a keresletet. Ezért nemcsak gyorsan nőtt a tartós munkanélküliek száma és aránya, hanem a már kialakult igen magas szinten kezd stabilizálódni.

Kik is azok a fiatal munkanélküliek?

A nemzetközi és a magyar adatok alapján is kettéválik a fiatalok két csoportja, a tizenévesek és a huszonévesek csoportja (lásd 2. táblázat). Mint már láttuk, a tizenéveseket illetően a regisztrált munkanélküliekről szóló adatok kevéssé igazítanak el.

Azok a fiatalok, akik lemorzsolódnak, kilépnek az oktatásból, de munkát nem találnak, zömükben a hivatalos statisztikák szintjén sem jelennek meg. Bizonyos információkat azért erről a csoportról a különböző vizsgálatok alapján is tudhatunk.

A 15–18 évesek munkanélküliségéről érdekes adalékokkal szolgálnak egy, a TÁRKI által végzett 5000 fős, a korosztályt országosan reprezentáló mintán 1993-ban végzett kérdőíves felmérés eredményei (Ifjúság '93). A megkérdezettek 10%-a volt munka nélkül a kérdezés időpontjában. Míg a megkérdezett populáció 20%-ánál volt az apának 8 osztály vagy kevesebb a végzettsége, addig a lemorzsolódott, munka nélküli fiatalok esetében ez az arány 60% fölött van. Míg a megkérdezett fiatalok 30%-a lakik tanyán, illetve falun, addig a munka nélküli fiatalok között durván 50% ez az arány. Meghatározónak tűnik tehát a családi indíttatás, illetve a lakóhely is abban, hogy egy fiatal milyen pályát fut be az iskolában és a munkaerőpiacon. Ugyanígy a munka nélküli fiatalok közt a minta átlagánál nagyobb az általános iskolát végzettek, illetve az onnan lemorzsolódók aránya.

Kertesi Gábor a KSH adatain végzett elemzéseiben azt bizonyítja, hogy a felsőfokú végzettségűekhez képest a középiskolát végzetteknek 2,5-szeres, a szakmunkásképzőt végzetteknek 3,5-szeres, a csak 8 osztályt végzetteknek pedig ötszörös munkanélküliségi kockázattal kell szembenézniük. A 8 osztálynál kevesebbet végzetteket pedig tízszer-hússzor annyira fenyegeti a munkanélküliség veszélye, mint a felsőfokú diplomával rendelkezőket.

A cigányság iskolázottsági szintjének alakulásáról a legplasztikusabb képet az 1971-es és az 1993-as országos reprezentatív cigányvizsgálatok eredményeinek összehasonlítása alapján alakíthatjuk ki (Kertesi, 1994). Az 1971-es adatok szerint az akkor 25–29 éves cigányok 26%-a végezte el az általános iskola 8 osztályát. 1993-ra az azonos korcsoportba tartozó cigány fiatalok között ez az arány 77%-ra nőtt. Az általános iskolai végzettséggel nem rendelkezők 23%-os aránya még mindig megengedhetetlenül nagy, de ezen az oktatási szinten csökkent a cigányság és a többség közötti különbség. Ugyanakkor az 1993-as vizsgálat szerint a cigány lakosságnak csupán 13%-a rendelkezik szakmunkásképzőben szerzett bizonyítvánnyal, s csak egy százaléka érettségivel. A cigány tanulók esélyei a középfokú oktatásba való belépésre tehát nem javultak 1971-óta. Az iskolázatlan cigány fiatalok adják a nem regisztrált fiatal munkanélküliek seregének egy nagy hányadát.

Liskó Ilona fiatal munkanélküliek körében végzett vizsgálata (Liskó, 1995) kimutatta, hogy nagymértékben különbözik a regisztrált és a nem regisztrált fiatal munkanélküli társadalmi-gazdasági-kulturális háttere. A nem regisztrált fiatalokra jellemző az alacsony iskolázottság, a szaktudás hiánya, gyakran küzdenek magatartászavarral, beilleszkedési problémákkal. Így fokozottan veszélyeztetettek mind a munkanélküliség, mind a deviancia szempontjából. Ez az az ifjúsági réteg, amely leginkább ki van téve a hosszú távú munkanélküliség veszélyének. Ez arra is felhívja a figyelmet, hogy a tizenévesek munkanélkülisége más jellegű munkanélküliség, mint az idősebb korosztályoké. Az ő problémáikat nem lehet munkaerő-piaci megoldásokkal orvosolni. A hátrányos helyzetű fiatalok problémájára inkább összehangolt oktatás- és szociálpolitikai megoldásokat kell kidolgozni.

Az ifjúsági munkanélküliek sajátos csoportját alkotják a pályakezdő regisztrált munkanélküliek, akiknek a száma 1993 őszén szökött a legmagasabbra, 70 000 fölé. Ez természetesen összefügg azzal is, hogy az érintett korosztály létszáma hogyan alakul. Az 1993-ban a középfokon végzettek több mint fele regisztráltatta magát munkanélküliként. Vagyis durván minden második középfokon végzett fiatal nem talált munkát. Ez a magas arányszám mindazonáltal mind a felsőoktatás szűk keresztmetszetére, mind a munkaerőpiacnak a fiatalokat kissé diszkrimináló jellegére rámutat.

A statisztikai adatok (Munkaerő-piaci helyzetkép. OMK, KSH Statisztikai Évkönyvek) azt mutatják, hogy a pályakezdő munkanélküliek közt a legmagasabb – habár csökkenő mértékű – a szakmunkásképző iskolát végzettek aránya (lásd 5. táblázat). Ez arra utal, hogy az iskolarendszerű szakképzés és a munkaerőpiac között a kapcsolat diszharmonikus. A pályakezdők nagyarányú részvétele a munkaerő-piaci átképzésekben is arra utal, hogy az iskolarendszerű szakképzés elszakadt a gazdaság igényeitől, így a munkaerőpiacon keresett szakképzettségek csak jelentős többletráfordítással állíthatók elő. Mindez azokat a véleményeket erősíti, amelyek szerint a szakképzés zöme ki kell hogy kerüljön az iskolarendszerből, vagyis hogy egy egyre általánosabb és hosszabb alap- és középfokú képzésre épüljön rá egy egyre inkább szakosodott és rövid idejű munkaerő-piaci képzési forma. Azt is mutatják az adatok, hogy a gimnáziumot végzettek aránya nagyobb, a szakközépiskolát végzettek aránya kisebb mértékben, de növekszik a pályakezdő munkanélküliek közt. Ez arra is utalhat, hogy az érettségi önmagában szintén nem jelent belépőt a munkaerőpiacra. Tény viszont, hogy számtalan félfelsőfokú képzés és szakképzés alapul érettségire, így ez a réteg nagyobb eséllyel tud munkaerő-piaci pozícióin javítani. Másrészt, ha összevetjük az 1994/95-ös tanévben középfokon végzettek iskolatípusonkénti megoszlását az 1995 júliusában regisztrált pályakezdők hasonló megoszlásával, azt tapasztaljuk, hogy a szakmunkás fiatalok az országos aránynál nagyobb mértékben (46%) regisztráltatták magukat munkanélküliként, a gimnáziumot végzettek aránya (28%) úgy-ahogy megegyezik az országos aránnyal, míg a szakközépiskolát végzettek aránya a regisztrált pályakezdő munkanélküliek körében alatta marad az országos aránynak (26%).

Úgy tűnik, hogy a szakközépiskolai végzettség előnyt, a szakmunkásvégzettség hátrányt jelent a munkaerőpiacon, a gimnáziumi végzettség pedig semleges ebből a szempontból. Elhamarkodott lenne mégis ebből arra a következtetésre jutni, mint ahogy néhányan teszik, hogy a szakközépiskolai végzettség előnyösebb, mint a gimnáziumi. A szakközépiskolai végzettség előnye hosszabb távon eltűnik. Míg a 19 év alatti munkanélküliek körében még a gimnáziumi végzettséggel bírók aránya nagyobb az összeshez viszonyítva, addig a 25–29 évesek körében már alacsonyabb az arányuk, míg a szakmunkás- és a szakközépiskolai végzettséggel rendelkezők aránya az átlagos fölé emelkedik.

Félrevezető tehát a regisztrált pályakezdők adatait alapul venni, amikor azt fontolgatjuk, hogy a különböző középfokú végzettségek milyen munkaerő-piaci esélyt adnak a fiataloknak. Erre mindenképpen csak egy követéses vizsgálat tudna választ adni, amely nemcsak az iskola befejezésének pillanatában, de hosszabb távon is követné a fiatalok pályafutásának alakulását. Az ilyen vizsgálatok, habár viszonylag drágák, de nem ismeretlenek. Általában kisebb mintákon végzik el a nyugat-európai országokban. Magyarországon is folytattak – habár nem reprezentatív jellegű – követéses vizsgálatokat. Egy, a szakképzésből kikerülő budapesti fiatalok körében 1990–92 között végzett kutatásból (Garami–Szabó, 1995) az derül ki, hogy a munkanélküliséget és az elhelyezkedési lehetőségeket tekintve a szakképzett pályakezdők sokkal kedvezőbben vélekednek a múltról, mint a jövőről. Egyedül a kereseti lehetőségek szempontjából bizakodóak a jövőt illetően. Lényeges különbségeket tapasztalhatunk a különböző iskolatípust végzettek véleményeiben. A szakmunkásképzőt végzettek általában jóval pozitívabban ítélik meg a múltat, és sokkal pesszimistábbak a jövőt illetően. Érdekes, hogy a szakközépiskolát és a technikusképzőt végzettek a jövőt illetően a megélhetés biztonságát (munkanélküliség, elhelyezkedés) illetően pesszimisták, az anyagi boldogulást tekintve viszont optimisták. Ez azt mutatja, hogy a fiatalok jól érzékelik, hogy a munkaerőpiac egyre inkább piacként működik, ahol nagyobb a kockázat, de egyben több lehetőség is nyílik azok részére, akik képzettebbek és akik hajlandók és képesek többleterőfeszítésre.

Ebből a felmérésből az is kiderül, hogy az adott képzési irány sokak számára azonnali zsákutcának bizonyult. Az egyes csoportok kis híján fele választana most más szakirányt. Azoknak, akik dolgoznak (a minta kétharmada), több mint 50%-a érzi úgy, hogy csak kis részben vagy egyáltalán nem veszi hasznát az iskolában elsajátítottaknak, hiszen kényszerhelyzetben voltak a szakmaválasztásnál és az elhelyezkedési próbálkozásoknál is. A megkérdezett fiatalok közül csak minden második végez képzettségének megfelelő munkát. Akik nem, azoknak a 70%-a ipari szakmával rendelkezik.

Az iskolarendszer válasza az ifjúsági munkanélküliségre

Mint láttuk, azokban az országokban, ahol sokáig benntartják a fiatalokat a képzésben, sikeresebben küzdöttek meg az ifjúsági munkanélküliséggel. Vajon benntartja-e a magyar iskolarendszer a fiatalokat? Ez a nyolcvanas évek és a kilencvenes évek elején nem sok sikerrel járt. Ha az ifjúsági munkaerőforrás adatait megvizsgáljuk, látjuk, hogy 1986–1991 között a legfeljebb 8 általános iskolai osztályt végzettek aránya durván 23%-ról több mint 35%-ra nőtt. Vagyis a várható demográfiai csúcshoz az iskolarendszer szerkezete nem alkalmazkodott, a tanulói többletet kinyomta a munkaerőpiacra.

A gyorsan változó környezet és az új kihívások miatt rendkívül fontos vizsgálni a munkaerőpiac és a közoktatás kapcsolódását. Sajnos arról, hogy pontosan mi történik az iskola és a munkába állás között, mi történik a munka nélküli pályakezdőkkel hosszabb távon, illetve mik is a munkaerőpiac elvárásai a fiatalokkal és az iskolarendszerrel szemben, kevés információnk van. Ezen a téren további, illetve új kutatásokra lenne szükség.

Olyan adatokkal rendelkezünk, amelyek, ha közvetve is, képet adnak arról, hogyan készíti fel a fiatalokat az iskolarendszer a munkába állásra. Láthattuk, minél képzetlenebb valaki, annál inkább esélye van arra, hogy munkanélkülivé váljon, a munkanélküliek pedig nagyobb valószínűséggel lesznek szegények, s a tartós munkanélküliség a leszakadás veszélyét rejti magában. Így nemcsak gazdasági, de társadalmi érdek is, hogy a fiatalokat a munkaerőpiacon konvertálható képzettséggel lássuk el. Arról, hogy ezt mennyire sikerül megtenni az iskolarendszerben, árulkodik a 2. ábra.

Forrás: KSH, Statisztikai Évkönyv, 1995.

Az ifjúsági munkaerőforrás adatait szemügyre véve több következtetés is levonható. 1989 után egyre nagyobb létszámúak a pályakezdő korosztályok. A nagy létszámú korosztályok megjelenésére a képzés csak néhány év késéssel reagált, ennek következtében a 90-es évek elején megnőtt a pályakezdők között az alacsonyabb képzettségűek aránya. Míg a 80-as évek második felében 25% körül alakult a 8 általánossal vagy kevesebbel rendelkező pályakezdők aránya, ez 1990-re majdnem 34%-ra nőtt. Az 1990-es években nagyjából visszaállt a 80-as évekre jellemző megoszlás, a technikumok megjelenésével nőtt a középiskolai végzettségűek aránya. A csökkenő számú újonnan munkába állók az elkövetkezendő néhány évben valószínűleg kedvezőbb iskolai végzettséggel lépnek ki a munkaerőpiacra, ahogy ezt már az 1994-es előzetes adatok is mutatják.

Az általánosabb jellegű képzés bővülése

A horizontális iskolaszerkezetben zajló legjelentősebb változás a hároméves szakmunkásképzésbe belépő tanulók számának és arányának a csökkenése és ezzel egy időben az érettségihez vezető iskolatípusokba belépők arányának a növekedése. Ez a folyamat 1989-ben kezdődött el, és közvetlenül összefügg annak a nagyipari háttérnek az összeomlásával, amelyhez a szakmunkásképzési szféra hozzákapcsolódott. Ugyancsak meghatározó szerepe volt e folyamatban annak, hogy megszűnt a beiskolázási arányok központi tervezése, és nagyobb mértékben vált lehetővé a beiskolázásnak az egyéni vagy családi igényekhez való igazodása.

1989 után az általános iskola befejezését követően tovább tanulók aránya rövid ideig csökkent. Ezt a tendenciát a speciális szakiskola rendszerbe állítása és a középiskolai expanzió elindulása megfordította. Így végül is 1985 és 1994 között az általános iskola utáni továbbtanulás aránya 93, 6%-ról 98,8%-ra nőtt. Ez igen magas arány, és egyben azt is jelzi, hogy a magyar társadalom egészében lezajlott az a – nyilván a generációs váltáshoz kapcsolódó – változás, aminek eredményeképpen az általános iskola ma már nem tekinthető befejezett oktatásnak.

A gimnáziumban tovább tanulók aránya 1994-ben már meghaladta az összes végzős egynegyedét. Még nagyobb mértékű a szakközépiskolákban tovább tanulók arányának a növekedése (32,6). Ez az iskolatípus 1994-ben a tovább tanulóknak már csaknem egyharmadát iskolázta be (35,2). A szakmunkásképző intézmények, noha az ide belépők száma és aránya 1989 óta folyamatosan csökken, még mindig a nyolcadik osztályt elvégzők legnagyobb hányadát fogadják be. A hároméves szakmunkásképzésből kiszoruló tanulók egy része, a speciális szakiskolákban tanul tovább (4,2). Az elmúlt években ennek az iskolatípusnak a látványos expanziója zajlott le, amit a kedvező finanszírozási feltételek is erősítettek.

Az érettségit adó középiskolák beiskolázási aránya 1994-ben már 58,3% volt. Amennyiben e szektor expanziója tovább folytatódik, akkor hamarosan egy-egy generációnak kétharmada fog érettségihez vezető középiskolákba belépni. Ez az arány olyan magas, hogy elkerülhetetlenné fogja tenni a középiskolai oktatás egészének tartalmi és szervezeti újragondolását. Az érettségit adó középiskolákba járók megoszlása a gimnáziumok és a szakközépiskolák között az elmúlt években, ha nem is nagymértékben, de folyamatosan eltolódott a szakközépiskolák javára. Ebben nyilvánvalóan nagy szerepe van annak, hogy a gimnáziumi férőhelyek csökkentek a hat- és nyolcosztályos oktatás bevezetése miatt. A magyar középfokú oktatásra – néhány más közép-kelet-európai országhoz hasonlóan – nemzetközi összehasonlításban általában jellemző az, hogy igen magas a szakképző és alacsony az általánosan képző iskolákba járók aránya.

Abban, hogy a gimnáziumi beiskolázási arány a hat- és nyolcosztályos oktatás ellenére nem csökkent, meghatározó szerepe van a vegyes iskoláknak. Ezek egy része olyan szakközépiskolából jött létre, amely gimnáziumi osztályokat is nyitott, bár nem kevés az olyan vegyes iskola sem, amelyek szakközépiskolai osztályokat indító gimnáziumokból alakultak ki. Ez utóbbiak terjedésében a helyi képzési igényekhez való alkalmazkodás mellett meghatározó szerepet játszik a szakközépiskolai oktatás kedvezőbb finanszírozási feltételei miatt kialakuló érdekeltség. A vegyes iskolák gyors terjedése sajátosan magyar jelenség, amely a többi közép-európai országban nem figyelhető meg. Ezt mindenképpen pozitív fejlődésnek kell értékelnünk, hiszen nagyobb rugalmasságot visz a rendszerbe, és több lehetőséget teremt a helyi igényekhez való alkalmazkodásra. A vegyes iskolák léte és terjedése a vertikális szerkezeti változásoknak is egyik indukálója lehet, hiszen ezekben az iskolákban logikus módon felvetődik az, amit a világbanki modellt követő szakközépiskolákban is megvalósítanak, azaz az alsóbb évfolyamok tartalmi közelítése és a specializációnak a felsőbb évfolyamokra való tolása.

Tehát nálunk is tetten érhető az általánosabb jellegű, magasabb színvonalú képzés bővülésének Európa-szerte jellemző tendenciája. Ezt a tendenciát mindenképpen erősítette és erősíti az 1993-as oktatási törvénynek a pályaválasztást 16 éves korra toló rendelkezése, valamint a NAT közeljövőben történő iskolai alkalmazása.

A szakképző intézmények presztízsének emelése

A szakmunkásképző intézmények döntő hányada, hogy vonzóbbá tegyék magukat, a kilencvenes évek elejétől szakközépiskolai osztályokat is elindított. Ma már 80%-uk vegyes profilú. Ez a folyamat illeszkedik a többi középfokú intézményben lezajló változásokhoz. Ennek ellenére talán ellentmondásosan hangzik, de a képzési szerkezet szinte alig változott. A változások leginkább iskolatípusváltást jelentenek, és sokkal kisebb mértékben új képzési irány bevezetését.

Jól nyomon követhető az iskolai képzési irányok, ágazatok súlyának módosulása. Az ágazati megoszlás a szakközépiskolákban az elmúlt 5 évben azonos maradt, a nem ipari és mezőgazdasági irányokban folyó képzés aránya sem nőtt, legfeljebb 1–2%-kal, de még mindig 50% alatt van. A belső arányokat vizsgálva kisebb elmozdulás látható. A nappali tagozatos szakmunkásképzésben ágazati szinten nem csökkent az ipar és a mezőgazdaság részaránya a szakmunkásvizsgát tettek között sem.

A szakmunkásképző iskolák szakközépiskolává alakulása tehát gyakran ugyanazt a tartalmat jelenti, csak szebb címke alatt. E tehetetlenség mögött részben az adott tanári struktúra, valamint meglévő tanműhely-kapacitások iskolai tanműhely formájában való megmentésére való törekvés áll. Egyedül a szolgáltatás terén tapasztalhatunk strukturális elmozdulást is, amit elsősorban valószínűleg az magyaráz, hogy az egyre népszerűbb egyéni, nem csoportos gyakorlati képzés mesterei a szolgáltató, kézműves szférából kerülnek ki.

Mindez nem jelenti azt, hogy ne lenne tartalmi, a presztízst valóban emelő változás is a szakképzés terén. A szakképzés terepén az elmúlt évek során az ún. világbanki iskolákhoz kapcsolódó központi fejlesztési program képviselte a legjelentősebb eseményt. A sok egyedi fejlesztés mellett ez a program már közel 200 középiskolát érint közvetlenül. Ezekben az iskolákban egy 2 éves általános alapozó szakaszt egy szintén 2 éves szakmai alapozó szakasz követ. Előbbiben a közismereti tárgyak aránya 85% (könnyen tehető tehát NAT-konformmá), és 15% az orientáló szakmai alapozóké. A szakmai alapozás a következő 2 évben is mindössze az órakeret 40%-ában zajlik, az általánosan képző tárgyak túlsúlya megmarad. A program iskolai bevezetésére 1993 szeptemberében került sor.

Szintén a szakképzés presztízsét és egyben az általános képzésnek a gyakorlati élethez való közelítését fedezhetjük fel a gimnáziumban folyó „szakképzési” tevékenységben, a gyakorlati fakultációban, amely az aktuálisan felvételire nem készülők számára nyújt hasznos tudást. Tartósan ebben a formában tanul a gimnázium III. és IV. évfolyamosai közül minden ötödik diák, és újabban egy kevés alsóbb évfolyamos is (1993-ban az elsősök 3%-a). A gyakorlati fakultációk száma 20-nál valamivel több, de a számítógép-kezelői ismeretek tárgyat választja az érintett diákok bő harmada. Nem teljes értékű szakképzésről van szó, hanem a munkaerőpiacon is jól értékesíthető tudás megszerzéséről. Ez annyiban változhat a jövőben, hogy a szakképzési és a közoktatási törvények szerint 1996-tól csak a törvényben rögzített helyeken lehet szakképesítést szerezni, és ezek közt nem szerepel a gimnázium, ami lehet, hogy lehűti az érdeklődést a gimnáziumi gyakorlati jellegű fakultációk iránt, és arányaiban megerősödnek a felvételire előkészítő elméleti jellegű fakultációk. Ez visszatérést jelentene a hagyományos humán gimnáziumokhoz, s egyben gimnáziumi defenzívát a szakképzés terén.

A munkaerőpiacra érzékenyebben reagáló képzési piacon tehát egyaránt ott találhatjuk a gimnáziumokat és a szakképző intézményeket, a munkaügyi központokat, átképző központokat és egyéb vállalkozásokat, valamint a főiskolákat, egyetemeket. Ez egyben hatással van az iskolaszerkezetre is. A technikusképzés és a világbanki szakközépiskolák egyfajta felfele való megnyújtását jelenti a vertikális szerkezetnek, egyben versenytársai lesznek a főiskoláknak a posztszekunder képzés piacán. Nemcsak a vertikális struktúra törésvonalai homályosodnak el az alap- és középfok között, hanem a horizontális szerkezet is fellazul, közeledni látszik a szakképzés és az általános képzés. Ennek legfényesebb bizonyítékai a világbanki szakközépiskolák, illetve azok a gimnáziumok, ahol egyre inkább virágzik a gyakorlati fakultáció. Ezek az iskolák, úgy tűnik, szerencsésen megtalálták az általános és a szakképzés közötti arany középutat azzal, hogy egy megfelelő általános és alapozó képzés mellett nyújtanak valamilyen szakmai jellegű képzést is, de nem erősen leszűkítve, inkább orientáló céllal.

A gazdaság és az oktatás közötti kapcsolat erősítése

A növekvő ifjúsági munkanélküliség és a szakképzés válsága következtében a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején nálunk is megjelent az az igény, hogy a gazdaság és az oktatás között szorosabb legyen a kapcsolat. 1988 óta a gazdálkodó szervezetek kötelesek hozzájárulni a szakképzési intézményekbe járó tanulók gyakorlati oktatásának költségeihez.

A szakképzési hozzájárulás a bérköltség 1,5%-a, agrártevékenységet folytató gazdálkodó szervezet esetén pedig a bérköltség 1%-a. A gazdaság és az oktatás közötti kapcsolat erősítését szolgálja az 1993-as szakképzési törvény által bevezetett tanulószerződés intézményének a lehetősége, valamint az Országos Képzési Tanács, majd Országos Szakképzési Tanács tripartit (háromoldalú) fóruma.

Viszont gazdasági válságok, recessziós időszakok idején szerte a világon csökken a gazdaság hajlandósága a szakképzésben való közvetlen részvételre, hiszen rövid távon ez költségcsökkentő hatású. Nálunk a nagyiparnak a 80-as évek végén kezdődő leépülése sorozatos tanműhelybezárásokkal és felszámolásokkal járt, akut válságot generálva a szakmunkásképzésben. Az üzemi tanműhelyi és üzemi munkahelyi képzési helyek számának csökkenése mind a mai napig tart. A csökkenés rövid idő alatt elképesztő méreteket öltött (lásd 3. ábra).

Forrás: MKM oktatási statisztikái.

A 90-es évek elejének jellegzetes szereplői a tanműhelymentők: igazgatók, önkormányzati képviselők, szakszervezeti referensek és minisztériumi tisztviselők. Számtalan esetben az a veszély fenyegetett ugyanis, hogy a privatizáció vagy felszámolás esetén egyszer és mindenkorra elvesznek tanműhelyek százai, képzési helyek ezrei. A helyzetet csak súlyosbította, hogy a hetvenes évek közepén született nagy létszámú korosztályok ekkor (1988-tól 1992-ig) voltak a szakmunkásképző iskolákban. Életbe vágó volt tehát, hogy önkormányzati támogatással, a Szakképzési Alapból származó kamatmentes hitellel az iskolákhoz kerüljenek a tanműhelyek, vagy bármilyen más konstrukcióban megmaradjanak gyakorlati képzési helynek. Végül 1990 és 1993 között az üzemi tanműhelyi képzési helyek száma kétharmadára csökkent, az iskolaiaké kétharmadával nőtt. Összességében a tanműhelyekben a képzési helyek száma alig csökkent. E strukturális átalakulás azért kedvezőtlen, mert az elavultabb technikát felvonultató iskolai tanműhelyben való gyakorlás mind a szakma elsajátítása, mind a szakmai szocializáció szempontjából hátrányt jelent.

A nagyipar szerepe mind a képzésben, mind a munkaerő-utánpótlás felszívásában összezsugorodott, a kisiparban viszont ezzel ellentétes tendenciát figyelhetünk meg. A kisiparosok számára nyújtott adókedvezmény ugyan igen csekély, a kisiparosoknál tanulók száma ettől függetlenül sokszorosára növekedett, és a növekedés még tart: az 1990-es 5-6 ezerről – becslések szerint – 1994-re 35 ezerre.

A hátrányos helyzetű tanulóknak szánt programok

A hetvenes évek közepén született nagy létszámú korosztály egy része kiszorult a középfokú képzésből. 1990 óta a speciális szakiskola volt hivatott arra, hogy egyrészt a demográfiai hullámot levezesse, másrészt, hogy az azóta rohamosan csökkenő szakmunkásképzés nyomán keletkezett időszakos űrt betöltse. Ez az iskolatípus kétéves, egyfajta szakmaorientáló programot nyújt, de nem ad szakmunkás-bizonyítványt. Egy 1993 tavaszán végzett vizsgálat szerint (Liskó, 1994) az ebben az iskolatípusban tanulók döntő többsége hátrányos helyzetű családból jött leány, akik közül nagyon sokan az iskola befejezése után sem jutnak álláshoz. Legtöbbjük azért kerül ide, mert nem vették volna fel máshova: a gimnáziumokba azért nem, mert gyengén tanultak, a szakmunkásképzőkbe pedig a számításba vehető képzési profilok leépülése miatt. Az iskolatípus tehát jórészt azt a tanulócsoportot fogadja be, amelyik egyébként 14-15 éves korban kiszorulna az oktatásból. Ez az iskolatípus a középfokú oktatás legvitatottabb intézménye. Van, aki csak átmeneti oktatási formát lát benne, de van, aki szerint hosszabb távon is a közoktatás része marad. Szakértői becslések szerint egy-egy korosztály 20–25%-a lép ki úgy 13-14 éves korában az általános iskolából, hogy nem rendelkezik a továbbtanuláshoz szükséges alapvető készségekkel. Nagy részük megfelelő fejlesztéssel erre minden bizonnyal alkalmassá tehető, egy kisebb hányad esetében azonban tartósan számolni kell azzal, hogy csakis olyan gyakorlati orientációjú és az általános alapkészségek fejlesztését szolgáló oktatási formába léphet be, mint amilyen a speciális szakiskola.

A képzetlen hátrányos helyzetű tizenéves fiatalok fokozottan ki vannak téve a hosszú távú munkanélküliség veszélyének. Léteznek ugyan felzárkóztató programkezdeményezések, de ezek sajnálatos módon elszigetelten működnek. Központi projekt keretében folyik a hátrányos helyzetű fiatalok szakképzését célzó fejlesztő munka. Ennek részeként megkezdte működését az esztergomi Kolping-iskola, mely a német–magyar kormányközi egyezmény keretében nyújtott támogatással jöhetett létre. 1991 óta az oktatási intézményeket fenntartó önkormányzatok kiegészítő normatív támogatást igényelhetnek cigány felzárkóztató programokra is. Mivel jogszabály nem határozza meg egyértelműen tartalmukat, s mivel nem áll az iskolák rendelkezésére cigány oktatási programok céljára készült tanterv vagy tankönyv, a programok a legkülönfélébb célok elérése érdekében a legkülönbözőbb szervezeti és tartalmi megoldásokat tartalmazzák.

A hátrányos helyzetű fiatalok iskolai és munkaerő-piaci beilleszkedési problémáinak enyhítésére összehangolt, de egyben a bizonyos csoportokat jobban megcélzó felzárkóztató regionális programok kidolgozására, beindítására és azok eredményeinek visszacsatolására lenne szükség.

Felhasznált irodalom

Garami Erika–Szabó Ildikó: Szakképzés, munkaerőpiac és társadalmi közérzet. Fővárosi Pedagógiai Intézet, Bp., 1995.

Ifjúság '93. TÁRKI, Bp., 1993.

Jelentés a magyar közoktatásról 1995. Országos Közoktatási Intézet, Bp., 1996.

Kertesi Gábor: Cigány gyerekek az iskolában, cigány felnőttek a munkaerőpiacon. MTA Közgazdaság-tudományi Intézete. Bp., 1994. (Kézirat.)

KSH, Statisztikai Évkönyvek

Lannert Judit: Az iskolaszerkezet változása Nyugat-Európában. Bp., 1993. (Kézirat.)

Liskó Ilona: A speciális szakképzés helyzete. In: Speciális szakképzés. Kutatási résztanulmányok. Oktatáskutató Intézet, Bp., 1994.

Liskó Ilona: Fiatal munkanélküliek. Kutatási jelentés. Oktatáskutató Intézet, Bp., 1995.

Lázár György–Székely Judit: A munkanélküliek ellátására való jogosultságot kimerítők munkaerő-piaci státusának elemzése. ILO/Japán projekt. 1994. november. Országos Munkaügyi Központ, Bp., 1994. (Kézirat.)

Munkaerő-piaci információk. Munkaerő-piaci helyzetkép. Országos Munkaügyi Központ, Bp.