S. Nemes Ilona

Mennyit nyomunk a NAT-ban?

– Gondolkodástechnikai gyakorlat a DOB-program¹ ürügyén –

A szerző azt vizsgálja, hogy egy alternatív óvodai program, a Hüvös Éva nevéhez kötődő DOB-program mennyiben jelent alternatívát az Óvodai nevelés országos alapprogramjához képest. Az írás arra is választ keres, hogyan lehet az alapprogram elvont fogalomrendszerét felváltani, az említett DOB-program mögötti gazdag szellemi háttér konkrét fogalmaival szintézisbe hozni.

Pontosabban: Mennyit nyom a NAT-ban az Autonómia Aktív Képzést Támogató Egyesület, amelynek sajátos óvodapedagógiája a DOB, gondolkodástechnikája a TAT². A TAT annyit jelent, hogy tanuld, amit tudsz, azaz megszokott fogalmaidat „játszd újra” a megszokottnál jobb hatásfokú gondolkodástechnikával. A fogalom, amelyet most újrajátszunk: a gyerek.

A jobb hatásfok, amellyel és amelynek kedvéért újra előállítjuk ezt a fogalmat, a következőket jelenti a TAT-ban: annál jobb hatásfokú egy fogalom, minél több információt képes befogadni az emberiség kultúrájából (vagyis mindabból, amit az emberiség a tevékenység különböző területein létrehozott).

Miért érdemes ezzel foglalkozni? Többek között azért, mert fogalmaink hatásfoka létkérdés. Nem mindegy sem az egyén, sem a társadalom életképessége szempontjából, hogy például a férfi fogalmába belefér-e az érzelmek nyilvánítása vagy csak az elfojtásuk, hogy a nő fogalmába belefér-e például a szellemi alkotótevékenység gyakorlása is – vagy csupán a háztartási tevékenység. Vagy témánkhoz közeledve nem mindegy, hogy a gyerek fogalma milyen hatásfokú: mennyi fér bele meglévő, tevékeny hús-vér gyermekeinkből és mindabból, amit az emberiség erről korunkig tudásban és műveltségben felhalmozott.

Ennek jegyében tesszük fel újra a kérdést: mennyit nyomunk a NAT-ban?

Pontosabban, most már a TAT nyelvén: hogyan viszonyul egymáshoz a NAT- és a DOB-program gyerekfogalma hatásfok szempontjából.

A források, amelyek segítségével a kérdést tanulmányozzuk, a következők:

– Az Óvodai nevelés országos alapprogramja (a továbbiakban Alapprogram),

– az írott DOB-program (szerzőjéről Hűvös-programnak is nevezzük) és a ráépülő autonómiás pedagógusképzés.³

Ezeket vetjük most össze a fenti szempontból. Az összevetéshez szükséges tisztáznunk az alapműveletet és alapfogalmakat.

Alapműveletünk az azonosság és különbözőség kezelésének megfigyelése.

Ebből adódnak alapfogalmaink: az elvont és a konkrét. E két fogalmat a hétköznapi gondolkodástól némiképp eltérően használjuk a TAT-ban. A hétköznapi gondolkodásban a konkrét valami kézzel foghatót, szemmel láthatót jelent, az elvont pedig ennek az „ellenkezőjét”. A TAT-ban mindkét fogalmat hatásfok megjelölésére használjuk.⁴ Az elvontság és konkrétság eszerint azt mutatja meg, hogy fogalmainkba mennyi fér bele az emberiség kultúrájából egy adott témában. Az elvont ebből a szempontból kisebb hatásfokot jelöl, a konkrét pedig nagyobbat, sőt növekvőt.

Nézzük meg ebből a szempontból fentebb jelölt forrásaink gyermekfogalmát.

Legelvontabb gyermekfogalommal az Óvodai nevelés országos alapprogramja dolgozik. Alapműveletünk, az azonosság és különbözőség kezelése szempontjából ez azt jelenti, hogy az Alapprogram szétválasztja tapasztalható gyermekeink azonosságát és különbözőségét – és valamelyiktől elvonatkoztat. Többnyire a különbözőségtől vonatkoztat el és az azonosságot hangsúlyozza túl. Egyszerűbben szólva: úgy ír és szabályoz, mintha minden gyerek egyforma lenne.

Miben mutatkozik meg ez az elvontság legszembetűnőbben?

Elsősorban a szóhasználatban. Az Alapprogram mindenütt „a” gyerekről beszél. Nem Mariról, Szilviről, Pistiről, hanem a gyerekről. Azt mondhatnánk, hogy ez természetes, hiszen az Alapprogram végül is szabályzat jellegű, amely műfajából adódóan nem térhet ki egyes gyerekek életkoronként és egyénenként változó testi és lelki szükségleteinek leírására.

A dolog azonban bonyolultabb.

A szabályzat kereteit ugyanis láthatóan feszítik a modern pedagógia és pszichológia eredményei, amelyek a gyerekek egyéni fejlődésére, annak hogyanjára vonatkoznak. Olyannyira, hogy magába a szövegbe is belekerült egy konkrétabb gyerekfogalom hiányérzete:

„Az Óvodai nevelés országos alapprogramja a gyermekkép megrajzolásában az eltérő pedagógiai és pszichológiai irányzatok közös vonásait veszi alapul. Ezek szerint a gyermek fejlődő személyiség, fejlődését a genetikai adottságok, az érés sajátos törvényszerűségei, a spontán és tervszerűen alkalmazott környezeti hatások együttesen határozzák meg. E tényezők együttes hatásának következtében a gyermeknek sajátos, életkoronként (életkori szakaszonként) és egyénenként változó testi és lelki szükségletei vannak. Az óvodai nevelés gyermekközpontú, ennek megfelelően a gyermeki személyiség kibontakoztatására törekszik.”⁵

Az idézett szövegrész kulcsfontosságú: az elvont és konkrét gyermekfogalom lehetősége itt látható leginkább. Egyrészt olyan gyermekfogalomé, amely szerint az összes gyereket egyformán kibontakoztatják az óvodában, másrészt olyané, amely egyénenként változó testi-lelki szükségleteikben különböző személyiségeknek fogja fel a gyermekeket. Ez utóbbi fogalom jegyében felfogott gyereket feltehetően nem elég kibontakoztatásban gondolkodva nevelni – itt már a gyerek önálló kibontakozására figyelő pedagógia szükséges.

Az Alapprogram az elvont gyermekfogalomban rejlő gondolkodástechnikai és pedagógiai lehetőséget valósítja meg, fejti ki részletesebben, bár benne az elvont-konkrét kettőssége állandóan jelen van. Az elvontság itt most már nemcsak abból adódik, hogy az Alapprogram elvonatkoztat Szilvi, Zsolti, Péter stb. mindennapi tevékenységétől (ez még lehet „műfaji” sajátosság). A lényeget érintő elvontság abból következik, hogy az Alapprogram a gyerek (és pedagógus) lényegétől, az öntevékeny fejlődés kis lépéseitől vonatkoztat el. Így az öntevékenység általa javasolt formái is (énérvényesítés, éntudatfejlődés, a másság elfogadása) pedagógiai frázisokká alakulnak vissza, és kevéssé ösztönzik a pedagógust arra, hogy állandóan újabb és újabb lépésekkel gazdagítsa a Zsolti, Szilvi, Peti játékos életgyakorlatának pedagógiai kezelését.

Az Alapprogram sajátosan (és feltehetőleg nem tudatosan) érzékelteti azt is, hogy az ilyesfajta óvodai nevelés valamiképp másodlagos jelentőségű, vagy – TAT-szóhasználattal – kis hatásfokú. Ezt mutatja az a kijelentése, amelyben az óvodai nevelést a családi nevelés felé nyitja, sőt annak alárendeli.⁶

Az Alapprogram tehát nem tudja kifejteni azt a lehetőséget, amelyet pedig megéreztet. Azt tudniillik, hogy gyermekfogalma a gyereket egyénként kezelő pedagógia felé is nyitott. (L. a fentebbi idézetet.)

A gyereket egyénként kezelő pedagógia felől „lép be a képbe” a DOB-program, és az „autonómiás” pedagógusképzés, amelynek több vonatkozásban is konkrét gyermekfogalma van. Mutatja ezt mindenekelőtt az, hogy a DOB-program sok műfajú: van benne szülőnek írott levél, tervezésminta, feladatkör- és időkeret-leírás, javaslat a pedagógiai napló vezetésére, óvodaszervezési táblázat, fogalomjegyzék, bibliográfia, naplórészlet és sok helyzetleírás.

Az óvoda intézményjellegére utaló részben (tervezésminta, feladatkör és időkeret-leírás, szervezési táblázat) – az Alapprogramhoz hasonlóan – elvont, azaz elsősorban a gyerekek azonosságát hangsúlyozó gyerekfogalom van. A személyes, leíró részletekben azonban (naplórészletek, helyzetleírások) a konkrét, a sokféleségre is figyelő gyerekfogalom hangsúlyos. A naplórészletekben és a helyzetekben tevékeny, nevükön nevezett gyerekeket látunk. És óvodapedagógusokat: Erzsi nénit, Éva nénit, amint ebédhez terítenek a gyerekekkel, kapláznak, hajót építenek stb.

Amint látjuk, az Alapprogramban és a DOB-programban egyaránt megvan az elvont és egy sokoldalúbb, konkrétabb gyermekfogalom lehetősége – jelezve azt az élethelyzetet, amelyben az intézményes nevelésnek az uniformizálás és egyénre szabott bánásmód nagyon bonyolult viszonyát kezelnie kell.

Láttuk azt is, hogy ebben a helyzetben az Alapprogram az elvont gyermekfogalom mellett dönt, noha megvan benne egy konkrétabb megoldás hiányérzete is. A DOB-program a másik irányba indul, benne a konkrét gyermekfogalom válik hangsúlyossá: az intézményre, szervezésre vonatkozó részek a pedagógiai szituációkra épülnek, azokat szolgálják.

A DOB-program gyermekfogalmának konkrétsága többoldalú: egyrészt magában foglalja a hétköznapi értelemben vett konkrétságot (a helyzetleírásokban kézzel fogható, szemmel látható gyerekek mozognak előttünk), másrészt magában foglalja a konkrétságot mint jó hatásfokot.

Ez utóbbi jelenti a DOB-program és az autonómiás pedagógusképzés lényegét, ezért kissé részletesebben is szólunk róla:

Konkrétabb gyermekfogalomban gondolkodva a gyerek pedagógiai „státusát” némiképp máshogyan lehet megfogalmazni, mint az elvontban. A néven nevezett, tevékenységének sokféleségében bemutatott gyereket nem lehet a nevelés tárgyaként elgondolni. Még a szeretet tárgyaként sem, amennyiben ez a szeretet elvont, azaz mindenkire egyformán kötelező. A tevékenynek bemutatott gyerek inspirálja, sőt provokálja a pedagógust, hogy személyre szabott bánásmódban gondolkodjék. (A személyre szabott bánásmód pedig – alighanem – a szeretet legmagasabb foka, mondhatni a jó hatásfokú, konkrét szeretet.) A személyre szabott bánásmód pedagógiája a DOB-program lényege. Az effajta bánásmód megértése, gyakorlása sokoldalú, „konkrét műveltséget” kíván az óvodapedagógustól.

Ismernie kell a gyerekeket – lehetőség szerint – egyénenként is.

Tudnia kell, hogy az élet és az ember „interdiszciplináris”, tehát nagyon sokféle tudománnyal, művészettel, mesterséggel közelíthető jó hatásfokon. Ennek érdekében járatosnak kell lennie minél többféle tudományban, művészetben, mesterségben úgy, hogy azok eredményeit vissza tudja vezetni a pedagógiai szituációba. Ezt a konkréttá (növekvő hatásfokúvá) váló műveltséget sajátosan szolgálja az autonómiás pedagógusképzés tanfolyamok, tréningek, konferenciák segítségével. A képzés sajátossága az aktív jelleg: nem egyszerűen ismeretanyagot közvetít, hanem műveleteket gyakoroltat az emberiség kultúrájának különböző területeiről. Ez jelenti a műveltséganyag visszavezethetőségét a pedagógiai szituációra.

Ily módon a DOB-program és az autonómiás pedagógusképzés a konkretizálás felé nyitja az alapprogram elvont gyermekfogalmát, felvázolva és kifejezve mindazt a sokféleséget, amely ebbe a fogalomba az élethelyzetek, a tudományok és művészetek oldaláról belefér, és amely az Alapprogramban csupán a hiányérzet szintjén jelentkezik.

Úgy is mondhatjuk, hogy a DOB-program és -pedagógusképzés tartalmilag szervesen illeszkedik az Alapprogramhoz éppen azáltal, hogy különbözik tőle. Az azonosság és a különbözőség is fontos. Az előbbi mutatja a két program közötti közlekedést, folyamatosságot, az utóbbi pedig azt a pluszt, amely a DOB-program és -képzés konkrétabb fogalmaiból következik.

Ez az azonosság-különbözőség jelöli ki – tartalmi, lényegi módon – helyünket a NAT-ban. Mindezt végiggondolva lehet – és kell – feltennünk a kérdést, hogy helyünkön vagyunk-e az intézményes pedagógusképzésben. És – horribile dictu – a költségvetésben.