Nyomtatóbarát változat: Országos Közoktatási Intézet > Új Pedagógiai Szemle 1998 május > Cseppben a tenger - Az esélyegyenlőségről a felnőttoktatás perspektívájából

Cseppben a tenger

– Az esélyegyenlőségről a felnőttoktatás perspektívájából –

A felnőttoktatás a gyorsuló világban című UNESCO-kiadvány ismertetése ad lehetőséget arra, hogy a témáról tágabb perspektívában, egyfelől már nemcsak hazai nézőpontból, hanem a nagyvilág szintjén, másfelől nem csupán a felnövekvők szempontjából, hanem a ma és a holnap felnőttjeinek helyzetébe ágyazottan essék szó az esélyegyenlőségről.

A rendszerváltást követő számtalan gondunk közepette ismételten felmerült a művelődési esélyegyenlőtlenség kérdése, új és újabb perspektívában esik róla szó. Jelentkezik mint sürgősen megoldandó probléma, mint a gyorsabb fejlődés záloga, mint a leghatékonyabban megtérülő befektetés, attól függően, hogy mivel kapcsolatban tekintik a bajok egyik forrásának vagy éppen orvoslásuk eszközének. Az esélyegyenlőtlenséget az oktatással összefüggő hibák, elégedetlenség végső gyökereként is emlegetik. Létrejöttének okait, azok fennmaradását vagy éppen súlyosbodását több oldalról is elemzik. A viták hol kiéleződnek, hol elcsitulnak. Az ezredfordulóra, Európához való felzárkózásunk reményeinek megvalósulásához közeledve előtérbe kerülnek az egyenlő esélyek biztosításával kapcsolatos tennivalóink.

Oktatást mindenkinek!

A pedagógusszakma minden tagja meg van győződve arról, hogy az oktatásban részesülés esélyegyenlőségének megteremtéséhez szükséges lépéseket a művelődésügy egészében, a kultúra valamennyi területén folyamatosan meg kell tenni a gyerekek és felnőttek érdekében. Ehhez azonban hosszú út vezet, amelyen haladva szükség van az esélyegyenlőség fogalmának újraértelmezésére, sokirányú társadalmi szerepének áttekintésére. Csakis ennek ismeretében jelölhetők ki biztonsággal a teendők és azok súlyozása, gyakorlati megvalósításuk legkedvezőbb sorrendje és módszerei.

Az oktatásról-nevelésről szólva évszázadokon keresztül azt gondolták, hogy az csakis a gyerekekre irányul. A nevelés – írták a szakkönyvek – az idősebbek hatása a fiatalokra, felvértezésük életre szóló ismeretekkel, készségekkel, viselkedési kultúrával. Századunk 20-as, 30-as éveitől mind óvatosabban, tágabban kezdtek fogalmazni. Mihamarabb kiderült, hogy a tegnap fiataljai közül sokan, felnőttként, nem tudnak elég jól olvasni-írni, hadilábon állnak a számolással, és az egyszerűbb munkákhoz szükséges elemi készségeik sem elég fejlettek. Soraikban nem kevés az analfabéta, sőt vannak, akik már azt a keveset is elfelejtették, amit az iskolában így-úgy megtanultak, nem találják helyüket a gyorsan változó világban. Noha az iskoláskoron már túljutottak, ismét tanulásra szorulnak.

A 80-as, 90-es évekre az egész Földön növekedett az igény az iskolázás iránt. Ezzel összefüggésben az UNESCO 1990-ben világkonferenciát szervezett „Oktatást mindenkinek” címmel.1 A tanácskozás nemcsak az iskolázatlan fiatalokat, hanem a Föld sok országában élő írástudatlan felnőtteket is látókörébe vonta, nemcsak az analfabetizmus felszámolását, hanem a felnőttek alapoktatását is célul tűzte. Az UNESCO-nak a művelődési esélyegyenlőséget érintő ismételt megnyilatkozásaival folyóiratunk több alkalommal foglalkozott. Hírt adott ezzel kapcsolatos legjelentősebb tanácskozásairól, az ott megfogalmazott, a tagországokat s így hazánkat is érintő határozatairól, valamint jelentős kiadványairól, például legutóbb a Delors-jelentésről.2 Ez alkalommal az UNESCO „Oktatást mindenkinek” téma konzultatív fórumának titkársága által megjelentetett „A felnőttoktatás a gyorsuló világban” (L`éducation des adultes dans un monde … deux vitesses) című kiadványt ismertetjük.

Felhívjuk olvasóink figyelmét a témát átfogóan bemutató, többrészes kis kötet értékes statisztikai bázisára és Függelékére. Előbbi közreadja a Föld régiók szerint csoportosított országaiban az iskolázottsági szint és a társadalmi fejlődés összefüggéseinek fontosabb 1994., illetve 1995. évi adatait. Utóbbi pedig felsorolja a különböző régiókba besorolt országokat, és tartalmazza a kötetben előforduló szakkifejezések meghatározását.

Világjelenségek a századfordulón

A kiadvány abból indul ki, hogy a XXI. század hajnalának társadalmát az oktatásra is kiható hatalmas új erők formálják.

A gazdasági tevékenység globalizálódása létrehozta az egyes nemzetek és tagjaik közeledésének, új és kreatív érintkezésének kedvező lehetőségeit, de ráirányította a figyelmet arra is, hogy a napjainkban az emberektől elvárt egyre bonyolultabb tevékenységek feltétele a növekvő tudás.

A századvégen minden korábbinál élesebben jelentkezik a világ polarizálódása gazdag és szegény államokra, fejlett, fejlődő és fejletlen országokra. Egyre növekszik a távolság az iparilag fejlett és a fejlődő országok, az Észak és a Dél, a Nyugat és a Kelet államai, sőt az országok egyes régiói között is.

S noha mind több államban indult el és valósul meg fokozatosan a politikai rendszerek növekvő demokratizálódása, kialakult a marginalizáció, amely különböző formákban, változó alakban jelen van a globalizálódás viszonyai között, és várhatóan fennmarad a XXI. század társadalmaiban is. A demokratizálódás előrehaladása elvileg és szándékai szerint kedvező körülményeket teremtett az ismeretekben gazdag társadalmak létrejöttéhez, ahol az egyén birtokolja az egészségével, anyagi helyzetével és személyes kibontakozásával összefüggő problémáinak megoldásához szükséges eszközöket. Ennek ellenére, legyen szó bármelyik országról, megtalálható azokban az egészségügyi ellátás, a jövedelem és az emberi jólét más indikátorai tekintetében az „előjogokkal rendelkező kiváltságos elit” és a marginalizálódott „kisemmizettek” két egyenlőtlen csoportja. A demokratizálódás mind több nép előtt felvillantotta ugyan a növekvő egyenlőség, az egzisztenciális biztonság és a gazdagodás lehetősége mellett a szabad egyéni fejlődés képét is, a jövő rózsás ígéretei nem válhatnak valóra, ha realizálásuk lehetőségeivel csak a privilegizáltak rendelkeznek, s az emberek nagy része vagy éppen egész országok népei nem élvezhetik azokat. Az olyan állam, amelynek lakossága a két említett csoportra szakad, nem lehet stabil és igazságos. A születő globális világ pedig nem élhet békésen, ha a tömegek nem rendelkeznek az egyenlő részvétel eszközeivel a saját fejlődésük szempontjából is igen lényeges társadalmi aktivitásban.

Nem vitás, hogy a gyorsuló világban, a XXI. század kiteljesedő informatizációjának körülményei között a mind bonyolultabbá váló, szüntelenül változó, egyre nagyobb szellemi felkészültséget igénylő munka, mind a demokratizálódás, amely aktív részvételt kínál és vár el a közösségek mindennapi életének alakításában a társadalom minden tagjától, csakúgy, miként a törekvés a személyiség kiteljesítésére élethossziglani tanulást követel. Ennek biztosítása – megkülönböztetés nélkül – minden egyén számára össztársadalmi feladat.

A felnőttek alapoktatása és társadalmi esélyegyenlősége

A kötet a felnőttek alapoktatásának szükségességét társadalmi esélyegyenlőségük érdekében a következő érvrendszerrel támasztja alá: fontos a gazdasági fejlődés, a társadalmi haladás, a politikai célok megvalósítása és az egyén személyi autonómiája létrejöttének a szempontjából.

A gazdasági érv

A kutatók a fejlődő országok példáján bizonyították, hogy az alapoktatásba fektetett beruházások és a gazdasági termelés között szoros, pozitív összefüggés van. Az iparosodás kezdeti szakaszában lévő államokban például a viszonylag legegyszerűbbnek tartott mezőgazdasági munka termelékenységi mutatói országonkénti eltéréseinek 25–50%-a az oktatás szintjének a különbségeivel magyarázható. A közoktatási beruházások rentabilitása iskolafokonként és a tanulók neme szerint különböző. Leghasznosabbak az alsó fokú oktatás beruházásai, de természetesen jelentősek a középiskolázásba fektetett összegek is. Az egyesült államokbeli kutatások azonban már azt mutatják, hogy a felsőfokú oktatás szintjén a különbségek szakmánként jelentkeznek. Egy felsőfokú intézményben tanult diplomásnak 50%-kal magasabb keresetre van esélye, mint a középfokú végzettségűnek. Ezen a szinten azonban már a nemek szerinti különbség is mutatkozik, mégpedig a férfiak javára.

Míg a gyerekek, a fiatalok kötelező oktatásába fektetett költségek társadalmi hasznosságát kutatások igazolták, sajnálatosan hiányoznak a felnőttek alapoktatására fordított beruházások megtérülésére irányuló empirikus vizsgálatok. Az ipari országokban kezdeményezett kutatások a munkában állók szakmai képzésében elért eredményeire vonatkoznak. A felnőttek alfabetizációjának az egyén életére gyakorolt kedvező hatása azonban csak a mindennapos tapasztalat – az alfabetizált felnőtt munkanélküliek álláshoz jutása vagy a munkában állók jobb munkakörbe kerülése – alapján állítható.

A társadalmi érv

Az ember nem pusztán kenyérrel él. Az alapoktatásnak nemcsak az a célja, hogy termelőerőt és fogyasztót „állítson” elő, hanem az is, hogy az egyén az adott, kisebb közösségének az életébe beilleszkedve, azt alakítva mozdítsa elő a társadalmi fejlődést. A nagy közösség fejlődése szempontjából ugyanis nem mindegy, hogy élnek-e benne megfelelő számban olyan, az örökölt közös kultúrával rendelkező, azt tovább építő aktív, tanult felnőttek, akik képesek elsajátítani más kultúrákat, akik el tudnak jutni az általános kulturális értékekhez. Az alfabetizációnak ugyanis kettős hatásrendszere működik. Behatárolt direkt befolyása mellett vannak kedvező, másodlagos társadalmi következményei is. Kutatások bizonyítják, hogy szerepe van az egyén önbecsülésének alakulásában, így a közösségi akciókban való részvételi készség, az állampolgári felelősség erősödésében csakúgy, mint a társadalmi élet több fontos mutatója – az egészséges életvitel, az életkilátások, a gyermekgondozás és -nevelés kultúrájának a fejlődése stb. – tekintetében.

A politikai érv

A történelem sok példája igazolja, hogy az alfabetizációs programok időszerű politikai törekvéseket szolgáltak. Századunk folyamán Kínában, Etiópiában vagy az egykori Szovjetunióban például a nemzeti kohéziónak a megerősítése is szerepelt céljai között. Ma a fejlődő országok kormánypolitikáját a demokratikus intézmények kiterjesztése a felnőttek nagy alapoktatási programjainak a kidolgozására ösztönzi. Az állam jó működése érdekében ugyanis szükség van a felvilágosult polgárok olyan, viszonylag széles rétegének a létrehozására, amelynek tagjai rendelkeznek az iskolázottság és a szociális kompetencia minimumával.

Ki kell emelni, hogy a jövő generáció szempontjából e réteg létrejöttének bizonyos értelemben nemcsak kedvező, hanem szükséges feltétele a szülők írni-olvasni tudása. A tudomány sokszorosan bizonyítja, hogy pozitív korreláció van a szülők képzettsége (azon belül döntően az anyák akárcsak néhány osztályos végzettsége) és gyermekeik tanulmányi eredménye, iskolázottságának legmagasabb szintje között. A tapasztalat szerint a tanult szülők többsége segíti gyermeke/i/ tanulását, s kutatások bizonyítják: a gyerekek tanulmányi munkáját értékelő tesztek eredményei eltérnek aszerint, hogy a szülők gyerme/kük/keik tanulását bátorítják, támogatják-e, rendszeresen, gyakran vagy sohasem ellenőrzik-e azt.

Azok, akik figyelemmel kísérik az alapfokú oktatás általánossá tételének erőfeszítéseit, a felnőttek nevelése végső céljának a polgári társadalom fenntartását és építését tekintik. Szerintük „feladata a pluralizmus előtérbe helyezése, a demokrácia erősítése a hatalom megosztásával”– írja Duke, C.3 Ugyanez negatív előjellel így hangzik: a felvilágosult polgári réteg hiánya fenyegeti a politikai stabilitást, hiszen erősíti az egyének marginalizációját, és a társadalmi polarizáció növekedése miatt megnehezíti az ország kormányzását.

Az autonóm személyiséggé válás segítésének érve

A felnőttek oktatásának-nevelésének azonban nem az a feladata, hogy kialakítsa az alkalmazkodás képességét a termelés és a társadalmi intézmények igényeinek megfelelően, hanem két másik fontos funkciója is van.

Mindenekelőtt az a feladata, hogy tegye képessé az egyént arra, hogy különböző társadalmi szerepeiben kibontakoztassa személyisége teljes gazdagságát, érvényesítse sajátos adottságait, képességeit. Másként fogalmazva: a nevelés az egyén emancipációjának az eszköze. Az alfabetizáció folytán az érintettek úgy érzik, hogy a sötétség világából a világosságba léptek: „Most úgy érzem – mondják –, hogy valaki vagyok, s van mit mondanom. Azelőtt hallgattam, és nagyon butának éreztem magam.” Második kiemelkedő fontosságú funkciója a nevelésnek, hogy megéreztesse az egyénnel önmaga szükségességét és azt a kötelezettségét, hogy az emberhez méltó élet érdekében tegye meg egyéni és közösségi életében mindazt, ami tőle telik.

Az alfabetizáció eredményei

A felnőttek alfabetizálásának mai helyzetéről átfogó képet ad az analfabéta és az alfabetizált felnőttek számarányainak és azok változásának, valamint az alfabetizáció eredményeképpen bekövetkezett társadalmi hatásoknak az áttekintése.4

Az analfabéta és az alfabetizált felnőttek aránya

A felnőttek e két csoportjának az aránya ma nagy eltéréseket mutat az egyes országok fejlettsége, a felnőttek neme és életkora szerint.

A Föld 555 millió felnőtt analfabétáinak földrajzi eloszlását tekintve azoknak csak 1%-a él a fejlett országokban, míg a fejlődőkben 80%-a (közülük több mint a fele, 33%-a Indiában és 16%-a Kínában, a fejletlen országokban pedig további 20%-a.

A nemenkénti eltérések is jellemzőek az alfabetizáció szempontjából. Érdemes összevetni az analfabéta és az alfabetizált felnőttek becsült számarányának alakulását a századforduló körüli három évtizedben (1. ábra).

1. ábra – Az alfabetizált és az analfabéta felnőttek száma nemenként, ezer főben, 1980–2010

Az 1. ábrán három jelenség figyelhető meg. Az egyik: az analfabéta felnőttek száma a kérdéses időszakban nem változik, de azon belül az analfabéta nőké lényegesen magasabb, mint a férfiaké. A második: a kérdéses időszak folyamán az alfabetizált felnőttek abszolút számának az emelkedése prognosztizált. Ez azonban nem jelenti a népességen belüli százalékos arányuk emelkedését az analfabétákkal szemben, az csupán a Föld lakosságának gyorsan növekvő számával függ össze. A harmadik: az alfabetizált felnőttek várható számszerű emelkedésén belül eltérő az emelkedés nemenkénti aránya. A férfiaknál az emelkedés meredekebb, ennélfogva kedvezőbb, mint a nőknél, akik ennek következtében kétszeresen is hátrányba kerülnek. Legyen tehát a nők bármely két csoportjáról is szó, akár az analfabétákról, akiknek az aránya mind a kiinduló helyzetben, mind a három évtizedes szakasz végén magasabb, mint a másik nembelieké, akár az alfabetizáltakról, akiknek nemcsak az abszolút száma kisebb férfi társaikénál, hanem kisebb számszerű emelkedésének a volumene is, és még az üteme is lassúbb férfi társaikénál.

Több kutatás tanúsítja, hogy a felnőttek alfabetizációja, különösen a nők, a lányok és az asszonyok alfabetizálása, akárcsak néhány éves iskolázása is, nagy társadalmi haszonnal jár. Írástudatlan nőtársaiknál alkalmasabbak a családi otthon vezetésére, egészséges életvitelének kialakítására, s ennek köszönhetően kedvezőbben alakulnak a lakosság életkilátásai, amelyek még ma is lényegesen rosszabbak a fejlődő államokban, mint a fejlett országokban.5

A felnőttek alfabetizációja és életkilátásai a fejlődő országokban, 1995
Alfabetizációs szint (%) Várható életkilátás (év) 
14 42 
36 50 
65 60 
92 90 

2. ábra – A 15 éves és annál idősebb alfabetizált nők aránya és az 5 évesnél fiatalabb gyerekek mortalitása a fejlődő országokban, 1995

Az alfabetizált nők az orvossal való sikeresebb kommunikációjuk következtében nagyobb hozzáértéssel gondozzák kis gyerekeiket, akiknek ilyen körülmények között nagyobb esélyük van a betegségek elkerülésére, amit az 5 éven aluli gyermekek alcsonyabb mortalitási adatai igazolnak. (1000 élve született, 5 éven aluli, egy adott évben meghalt gyermekek száma.) (2. ábra.)

Általános jelenség mind a fejlődő, mind a fejlett országokban, hogy az alfabetizált nők, közülük is a magasabb szinten képzett, kvalifikált nők kevesebb gyerek világra hozását vállalják.6 Ez a túlnépesedett fejlődő országokban ésszerű demográfiai szabályozó tényezőként működik, míg a legtöbb fejlett nyugati országban már-már gondok forrásává válik.

Jelentős szerepük van az alfabetizált nőknek a fiatal generáció tanulásra motiválásában is. Alapoktatásuk eredményeként alkalmasabbá válnak az anyák gyerekeik tanulmányi munkájának segítésére.

A felnőttek, azon belül a nők alfabetizációjának összefüggését a társadalmi fejlettség említett főbb indikátoraival az alfabetizált fejlődő dél-afrikai, dél-ázsiai és az arab országok négy példáján (1995) mutatjuk be.


Az ország Alsó fok 4. oszt.-t végz. (%) 5 éven aluliak mortalitása Vállalt
gyerekek száma 		Életkilátások
születéskor (év) 
Angola 34 292 6,7 48 
Nigéria 62 191 5,9 56 
India 67 115 3,1 62 
Tunisz 95 37 2,9 69 

Világosak a korrelációk: az alfabetizáltak magasabb aránya összefügg a kevesebb gyerek vállalásának, az 5 éven aluli gyerekek kisebb mortalitási arányának, valamint a jobb életkilátások trendjével.

Az egyes életkori csoportokban különbözik az alfabetizáltak és az analfabéták aránya. Utóbbiak száma a legfiatalabbak körében az egész világon örvendetesen csökken. Míg például 1995-ben a 45–49 éves férfiaknak még közel 70%-a, a nőknek 50%-a volt analfabéta, addig a 15–19 éves férfiaknak csak mintegy 10%-a, a nőknek pedig 20%-a. Ezeknek az adatoknak a jelentőségét kiemeli az a tény, hogy a nagymérvű fejlődés tizenöt év alatt ment végbe.

A finanszírozás gondjai

Az UNESCO 1996-ban megtartott tanácskozásán számba vették az 1990. évi világkonferencián meghirdetett „Oktatást mindenkinek” program eredményeit. S bár általános volt az a megállapítás, hogy az eltelt időszakban jelentős előrehaladás történt, mégis világszerte igen bizonytalanná vált a felnőttoktatás minden formájának a finanszírozása.

A legnyugtalanítóbb az a tény, hogy a földkerekségen az analfabéta felnőttek száma még ma is mintegy egymillió, s amennyiben nem történnek átfogó erőfeszítések a felnőtt analfabetizmus csökkentésére és a gyerekek számára az alsó fokú oktatás első négy osztálya befejezésének általánossá tételére, akkor ez a szám még a következő évezred folyamán sem fog csökkenni. A jelenlegi becslések szerint az összes fejlődő országnak 1995–2000 között évente 3–6 milliárd USA-dollárt kellene befektetnie ahhoz, hogy a 2000-ik évig a teljes iskolás korú populációt beiskolázzák. Az ilyen volumenű beruházás megkövetelné az állami költségvetések prioritásainak revízióját. Ma ugyanis sok országban a katonai kiadások meghaladják az oktatásra fordított összegeket.

Ebből a szempontból a legkedvezőtlenebb helyzetű Ománban például a GDP 18%-át fordítják a katonai kiadásokra, míg az oktatásra csupán 5%-át; Oroszországban ez az arány 10% a 4%-hoz; Kínában egyenlően 3–3%-ot szánnak a két szóban forgó terület költségeire. Csupán az Amerikai Egyesült Államokban fordul meg az arány, a GDP 4%-a jut a honvédelemre, s nagyobb hányada, 6%-a az oktatásra.

S bár a 90-es évek folyamán a fejlődő országokban az alfabetizálást támogató államokban a hadi kiadások valamivel csökkentek, még mindig az a helyzet, hogy a fegyverkezésre fordított 800 amerikai dollárra becsült összegnek az 1%-a elegendő lenne arra, hogy világszinten megvalósuljon akárcsak az alsó fokú kötelező oktatás.

A felnőttek alapoktatása ma

Célszerű a felnőttoktatáson belül két szintet megkülönböztetni, a felnőttek alapoktatását és az arra ráépülő magasabb – alap-, közép- vagy felsőfokú általános vagy szakmai–képzési szinteket.7

Akik már nem válnak félanalfabétákká

Úgy tűnik, hogy a felnőttek alapoktatásának fogalma változóban van. Az alfabetizáció oldaláról nézve ugyanis csak akkor lehet valóban eredményes alapoktatásról beszélni, ha az abban részesültek az évek múltán nem vesztenének el mind többet az alapoktatás folyamán szerzett készségeikből, s ennek következtében nem válnának úgynevezett félanalfabétákká.

Az alfabetizálás fejlődésére utaló mai kedvező adatok nem mindig tükrözik a valóságos előrehaladást. Gyakori ugyanis, hogy az analfabetizmus csökkenését egy-egy országban pusztán az általánosan kötelező iskola alsó fokának 1. osztályába beiratkozottak számával jellemzik. Ez nem megfelelő indikátor, megengedhetetlen egyszerűsítés, hamis képet ad a valóságról. Az analfabéták rétegét ugyanis valamely országban adott évben a lakosság következő három csoportjának az összlétszáma képezi: 1. a felnőtt analfabétáké, 2. azoké a felnőtteké, akik egyáltalában nem jártak iskolába, 3. akik az adott évben 15 éves koruk előtt kimaradtak az alsó fokú oktatás első négy osztályának valamelyikéből, mivel osztályt ismételtek, vagy mert megelégelték az iskolába járást (3. ábra). Érdemes az analfabéták e harmadik csoportjának régiónkénti különbségeit azok létrejötte szempontjából részletesebben is elemezni.

3. ábra – Alsó fokú oktatás egyes évfolyamait elvégzők az 1. évfolyamot befejezők arányában

A 3. ábra jól mutatja, hogy a Föld egyes régióinak eltérő fejlettségű országaiban e tekintetben ma is nagyok a különbségek. Az államok első csoportjában viszonylag egyenletes, kismértékű a csökkenés az 1. osztályt elvégzők és a 4. osztályt befejezők aránya között. Az ebbe a csoportba tartozó országok közül ugyanis a fejlettekben gyakorlatilag az alsó fok l. osztályába beíratott iskolakötelesek teljes populációja, 99%-a be is fejezi a 4. osztályt, az ugyanide sorolható arab országokban és Kelet-Ázsiában a 97, illetve 88%-a. Az államok másik csoportjában viszont az alsó fokú oktatás kezdő és befejező évfolyamát elvégző gyerekcsoportok aránya között feltűnően nagy a különbség: Egyenlítői Afrikában 100–74%, Latin-Amerikában 100–68%, Dél-Ázsiában 100–67%. S ez méghozzá – sajnálatosan – úgy jön létre, hogy már az 1., illetve a 2. osztályt befejezők aránya között is viszonylag jelentős a csökkenés: Dél-Ázsiában 100–80%, Latin-Amerikában, valamint az Egyenlítői Afrikában egyaránt 100–83%.

Mi az oka annak, hogy az UNESCO e harmadik csoport bizonyos szintű iskolázásban részesült tagjait is analfabétának minősíti? Az, hogy a tapasztalat szerint az alsó fokú oktatás negyedik osztályának a befejezése jelenti a tartós alfabetizáció küszöbét. A negyedik osztályba el nem jutottak, azt be nem fejezők néhány év múlva minden bizonnyal a félanalfabéták vagy az analfabéták sorait fogják gyarapítani.

Az alapoktatás formái

Szerte a világban a felnőttek alapoktatásának sokféle formája jött létre, főként a fejlődő országokban a helyileg jelentkező hiányosságok figyelembevételével, a kiemelt lokális céloknak megfelelően, azokhoz kapcsolódóan.

Nem érdektelen néhány példát kiemelni közülük. Jól jelzik, hogy sok országban más társadalmi érdekű célok szolgálatával kapcsolják össze a felnőttek alfabetizációs programját. Latin-Amerikában Paolo Freirenek sok követője az elnyomottak pedagógiája fontos részének tekinti az alapoktatást, mondván, hogy ha a felnőtteknek alkalmuk van az aktív tanulásra, akkor felismerik a társadalmi elnyomás természetét és okait. San Salvador katolikus érseksége saját rádiója hallgatóságának a vonzására használja fel, hogy a gyerekek, a serdülők és a felnőttek számára alapfokú oktatási programokat sugároz. Ecuador a fiatalok politikai nevelésével kapcsolja össze az alfabetizáció terjesztését, aktivizálva őket az ország e nemzeti programjában való önkéntes részvételre. Kínában az intézményes neveléshez csatoltan 200 000 szülők iskoláját szerveztek, amely az alfabetizáció mellett a polgárok egészséges életének kialakitására, valamint a gyereknevelésre vonatkozó ismeretek oktatását is tartalmazta. Indonéziában az anyák számára indított alfabetizációs programba beillesztették az 1–3 éves korú gyermekek gondozásához szükséges ismeretek közvetítését.

Napjainkban azonban mindinkább a tisztán alfabetizációs célú programok megszervezése a jellemző.

A felnőttoktatásnak a fejlett államokban is alakulnak különböző formái. A legfejlettebb országokban már csak a társadalom legalsó, legszegényebb vagy leginkrimináltabb rétegei számára szerveznek alfabetizálási céllal tanfolyamokat. Ezeknek legspeciálisabb formája a hosszabb-rövidebb szabadságvesztésüket töltők részére a börtönökben megvalósult kezdeményezések.

A felnőttoktatásnak főként az észak-európai államokban, így például Svédországban jelentős hagyományai vannak. Ott a felnőttek a 70-es évek óta nagy számban vesznek részt az ún. tanulókörök munkájában. Jelenleg megkérdőjelezik ezeknek a színvonalát, mivel általában viszonylag rövidek, és nem alkalmasak az alapoktatás hiányosságainak a pótlására. Egyre több azonban mind ott, mind más fejlődő országban a felnőttek munkájának változásaihoz csatlakozó, a szükséges újabb kompetenciák megszerzését célul tűző, többnyire rövid továbbképző programoknak, illetve a munkanélküliség növekedése miatt szükségessé váló átképző tanfolyamoknak a szervezése. Sajnos ezek költségének mind nagyobb részét maguknak a képzés résztvevőinek kell vállalniuk.

A magasabb szintű felnőttoktatás napjainkban

Kettőzött sebességgel fejlődő, változó világunkban mind az egyes országok, mind az egyének – a felnövekvők és a felnőttek – számára egyre inkább életszükségletté válik a részvétel magasabb szintű képzésben. Napjainkban nemcsak az alsó fokú iskolázás négy osztályát befejezőknek, hanem már a világ fejlődő országaiban is leggyakoribb hat vagy nyolc évfolyamos iskolakötelezettséget teljesítőknek is szükségük van további ismeretszerzésre. Ennek két formája van: a formális, intézményes iskolázás és a különböző társadalmi szervek, vállalatok, munkahelyek által szervezett, úgynevezett informális képzés. Mindkettőnek a volumene eltérő az egyes országok, országcsoportok jellemzői szerint. Az 1996. évi, ammani UNESCO-tanácskozáson az „Oktatást mindenkinek” konferencia nyomán az alsó fokú oktatásban elért eredményeket értékelve megállapították, hogy az iskolázatlan gyerekek egy évtizeden át tartósan magas száma végre csökken, s nemcsak az oktatás mennyiségi mutatóiban van előrehaladás, hanem a minőségiekben is.

Az iskolázás magasabb szintjei iránti igények legmagasabbak a már korábban fejlett ipari országokban, de a növekvő gazdaság viszonyai között létrejött új ipari országokban is növekszenek a magasabb szintű oktatás iránti igények. Akár Koreának, akár Szingapurnak a példája igazolhatja ezt, ahol az alsó fokú oktatás a 60-as években általánossá vált. Az egyes országcsoportok között e szempontból tapasztalható eltéréseket jól mutatja a 4. ábra.

4. ábra – A 25 éves és annál idősebb populáció tanulmányi szintje régiónként, 1995

Az államcsoportok sorrendje a legaggasztóbb helyzetben lévőtől az optimálisabbak felé haladva a következő: Egyenlítői Afrika, Dél-Ázsia, Arab országok, Latin-Amerika és Karib térség, Kelet-Ázsia és Óceánia, fejlett ipari államok. – Egyenlítői Afrika és Dél-Ázsia igen rossz helyzetét az iskolázatlanok és az alsó fokú oktatást be nem fejezők igen magas, mintegy 50–80%-os átlagaránya mutatja, amely párosul az alsó fokú és a középfokú képzettségűek mintegy 8–30%-os, szintén igen vékony rétegével. – Az Arab országoknak a helyzete jobb az előzőeknél, az iskolázatlanok 60%-osnál kisebb, valamint az alsó fokú és annál magasabb szintű iskolázottság kiegyenlített, bár csupán 10-20% körüli átlagarányával. – Latin-Amerikában ugyan az iskolázatlanok aránya 20%, de igen nagy az országok közötti szórás, valamint az összes előző régiónál kedvezőtlenebb az alsó fokú oktatást be nem fejezőknek a 40%-os aránya A magasabb iskolázásban részesülők hányada az eddigi régiókéhoz hasonló, illetve a középfokú végzettségűek aránya az előzőeknél kedvezőbb. – Kelet-Ázsia az ábrázolt mutatók vonatkozásában – kivéve a felsőfokú képzettségűek alacsonyabb számát – a 25-30%-os átlagarány körül a legkiegyenlítettebb. – A fejlett országok csoportjában – amelybe az UNESCO Magyarországot is besorolja – a kialakult arányok az iskolázatlanoktól a legmagasabban iskolázottakig terjedően viszonylag a legkedvezőbbek. Fájdalmas, talán még érthetetlen is, hogy az iskolázatlanok viszonylag szűk rétege mellett az alsó fokú oktatás négy osztályát be nem fejezőknek még ebben a régióban is magas, mintegy 20%-os az aránya.

A felnőttoktatás intézményes formái mellett számos informális kezdeményezéssel találkozunk. Sok szervezet, alapítvány, valamint magánvállalat, munkahely is bekapcsolódik a felnőttoktatásba. Ez a tevékenység még a gazdasági recessziót átélt országokban is kedvező hatást gyakorol az oktatás finanszírozására is. Az említettek gyakran maguk is szerveznek különböző felnőttoktatási formákat, vagy fedezik ezek költségeit, főként, ha arról van szó, hogy a vállalkozásuk számára fontos, profiljukban hasznosítható ismeretek szintjének emeléséről van szó. Több állam különféle gazdasági kedvezményekkel is ösztönzi az ilyen kezdeményezéseket.

A már említett, 1996. évi Delors-jelentés a folyamatos felnőttoktatásnak hat ipari állambeli – Kanada, az Egyesült Államok, Hollandia, Lengyelország, Svédország és Svájc – helyzetét elemezve az oktatás iránti igény „robbanásáról” szól. Az említett államokban élő 200 millió felnőtt közül mintegy 75 millió kapcsolódott be a felnőttoktatás különböző formáiba. Az OECD egy tanulmánya szerint a „Tanulás minden életkorban” jelszó a felnőttek folyamatos oktatása iránti teljesületlen követelést fejezi ki.8

Az adatok azt tanúsítják, hogy egyes országokban az aktív populációnak évente az egyharmada részesül az alkalmazásához kötött oktatásban, ami viszont kétharmadának abból való kimaradását is jelenti. Az is tény, hogy a kevésbé kvalifikáltak nagy száma csak egy- vagy kétnapos képzésben vesz részt, amely semmiképpen sem alkalmas arra, hogy újabb kompetenciákra vagy új kvalifikációra tegyenek szert. Végső következtetésként az vonható le, hogy ezeknek a nem formális programoknak a minősége nagyon különböző. Vannak közöttük olyanok, amelyeken a résztvevők nem tanulnak sokat, vannak, amelyeken az alapvető ismereteket sokkal gyorsabban sajátítják el, mint az iskolai keretek között, s természetesen olyanok is, amelyeken a szabad idejüket is feláldozó, az ismeretek elsajátítására motivált felnőttek nemcsak szakmai kompetenciákkal, hanem általános kulturáltságukat is gyarapító ismeretekkel gazdagodnak.

*

Az esélyegyenlőség kérdésének világperspektívában történő áttekintését követően óhatatlanul felmerül a recenzensben: milyen ma Magyarországon a felnőttoktatás helyzete, s azon belül – ez alkalommal figyelmen kívül hagyva az érettebb korúakat és az időseket – a 15 évesnél idősebb fiataloké ebből a szempontból. Az elszomorító, rövid válasz: a művelődés esélyegyenlőtlensége a jellemző. Ezek a fiatalok és a már felnőtt korba lépők – közülük is elsősorban a falusiak és a cigány etnikumhoz tartozók – életkoruk előrehaladtával különféle okokból egyre hátrányosabb helyzetbe kerülnek. Az esélyegyenlőtlenség körülményei között a felnőttkorú egyén szakmai képzettségének alacsony szintje vagy éppen annak hiánya miatt gazdaságilag egyre kiszolgáltatottabb. A legegyszerűbb, rosszul fizetett munkák vállalására kényszerül, s szüntelenül a munkanélküliség fenyegeti. Társadalmi szempontból nemhogy beilleszkedne, aktivizálódna, akárcsak valamely kisebb közösségben, mindjobban elmagánosodik, marginalizálódik. A politika által nemhogy nem elérhető, még csak nem is manipulálható, hiszen iránta vagy teljesen érdektelen, vagy szemben áll azzal. Autonóm személyiséggé válására nincs remény. Inkább elszemélytelenedik, fokozatosan még legegyénibb vonásai is eltűnnek, beleolvad a hozzá hasonló legszegényebbek arc nélküli tömegébe.

Mindennek megváltoztatására a pedagógusok, az elméleti szakemberek, a helyi és országos menedzsment és a politikusok sürgető feladata a meghirdetett, a társadalom által igényelt esélyegyenlőség fokozatos megvalósítása, iskolai és iskolán kívüli feltételeinek, formáinak, módszereinek a kidolgozása. Mindez a teljes demokratizmusnak, a polgári társadalom létrehozásának, a nemzeti és európai polgárrá válásnak döntő feltétele.

L'éducation des adultes dans un monde … deux vitesses. Éducation pour tous. Situation et tendances. (Oktatást mindenkinek. A helyzet és a tendenciák.) 1977, UNESCO, 47 p.

Fordította és szerkesztette: Majzik Lászlóné