Z. Karvalics László

Iskolai hálózatok: a világgazdasági kihívásoktól a versenyelőny-tervezésig

A szerző a tudás társadalmának jövőképébe ágyazva mutatja be a hálózati kommunikációnak a gazdaságban és a foglalkoztatásban betöltött szerepét. A tudásgazdaságban az értékalkotó tevékenység súlypontja az anyagi termelésről a szellemi értékek létrehozása, a tudástermelés felé tolódik el. Az újfajta tudástermelés kulcsfigurájává az úgynevezett netizen, a hálózaton dolgozó, kiterjedt információcserét folytató „tudásmunkás” válik.

Itt az ideje, hogy megannyi lélekemelő, az infrastruktúrát hangsúlyozó vagy éppen a tartalomfejlesztésre összpontosító megközelítés után az iskolai hálózatok és az Internet-pedagógia kérdését kizárólag szigorú gazdasági racionalitásként, sőt világgazdasági kényszerekből fakadó elkerülhetetlen stratégiai prioritásként járjuk körül.

Gazdaság? Joggal kérdezheti az Olvasó, hogy hol van az értékvezérelt, ember- és műveltségközpontú szemlélet, a pedagógiai tartalom, az alma mater életre szóló üzenete, mindaz, amit igazán fontosnak érzünk az oktatási rendszerrel és az iskolával kapcsolatban.

Nos, pontosan a helyén. Nem azt állítjuk ugyanis, hogy a századvég nagy dominócsatájában a gazdaság, az üzlet, a tőke az a vezérdominó, amelynek az elbillenése maga után vonja az összes társadalmi alrendszer (köztük az oktatás) megváltozását, vagy hogy ennek fényében értelmezhető és értelmezendő a többi. Sokkal inkább azt, hogy a reménytelenül összetett és kölcsönös függőségek szövevényeként leírható valóság átfogó, rendszerszintű változása egyidejűleg jelentkezik a mindennapok valamennyi meghatározó területén: a gazdaság, a politika, a média, az oktatás, a tudomány egyaránt megrendítő erejű kihívások és látványos átalakulások közepette létezik, emiatt a gazdaság és az oktatás sem csupán ok-okozati összefüggésben áll, hanem ugyanannak a változásegyüttesnek két összekapcsolt, egymással összefüggő elemeként fontosak egymás számára. S mivel végső soron ugyanannak a mélyszerkezeti változásnak a televényéből nőnek ki, módszertanilag minden további nélkül értelmezhetjük az iskolai hálózatosítás és az oktatás kérdését a gazdaság felől, akárcsak a hálózati kultúra implementálását, amely szintén leírható kizárólag a gazdasági szakszótárakból érkező segédfogalmakkal és megközelítésekkel. S mindez még mindig nem jelenti azt, hogy ettől függetlenül nem alakíthatunk ki egy működtethető, mozgatható embereszményt, emberképet, amely végül is valamifajta igazodási pontként meghatározza, miképp vélekedjünk a hálózati polgárrá, netizenné tett diákokról. Pusztán arról van szó, hogy a gazdasági szempontok figyelmen kívül hagyásával az egész jelenségegyüttest rosszabbul értjük. Ha pedig rossz a diagnózis, rossz lesz a terápia is. Amennyiben rossz oldalról közelítünk a kiindulópontokhoz, akkor valószínűleg rossz döntések sorát fogjuk hozni.

És ha még mindig erős az ellenérzés a „rideg” gazdaságra szűkítő szemlélettel szemben, emlékezzünk csak a könyvnyomtatás hajnalára: ugye nem költségérzékeny nyomdaipari vállalkozások kíméletlen árversenyének termékeként tekintünk rá? A nemes értéktartalom, melyet a könyvkultúrához kötünk, módfelett idegenné teszi ezt a megközelítést – pedig hát valljuk be, alapvetően erről volt szó...

Mielőtt azonban megkezdenénk a gazdaság szemügyre vételét az oktatás és az iskolai Internet-használat oldaláról, időzzünk el egy rendkívül érdekes, nagyon sok üzenetet tartalmazó történet, a nulla kibocsátású sörfőzde hálózati megalkotásának a históriája körül.

A japán ENSZ-egyetem néhány évvel ezelőtt indult és azóta működő sikeres „projektje” a környezetbarát sörfőzdék létrehozásával egy erősödő kihívásnak igyekezett „elébe menni”. A sörfőzés köztudottan olyan mértékű melléktermék-kibocsátással jár, amelynek – megfelelő (és drága) technológiai „szűrők” hiányában – a környezetkárosító értéke nagyon magas. A kilencvenes évek elején minden hozzáértő számára világos volt, hogy Kína, India és Délkelet-Ázsia fogyasztóinak tömeges belépésével az előállított sörmennyiség jelentős mértékű növekedése várható, s ennek egyenes következménye a káros melléktermék össztömegének fenyegető gyarapodása. Mivel a sörkedvelők és a sörgyártók önkorlátozására építeni illúzió lett volna, a stratégiai cél nem lehetett más, mint egy olyan sörfőzdemodell megalkotása, amely méregdrága szűrőtechnológiák helyett „természetes” megoldást kínál. Vagyis a melléktermékeket olyan módon szünteti meg, hogy a kibocsátandó káros anyagokat egy új technológiai ciklus input alapanyagaként beépíti egy kiegészítő termelési rendszerbe.

Csakhogy akadt egy nagy gond az elképzeléssel: nem sikerült olyan tudáscentrumot találni a világon, ahol egyetlen helyen állt volna rendelkezésre a stratégiai célhoz szükséges szakmai tudás. A megoldáshoz annyiféle elméleti és gyakorlati tudomány képviselőjére, illetve azok ötleteire volt szükség, hogy egyetlen kézenfekvő eljárás kínálkozott: a kérdéseket feltenni az Internetre, és hálózati akciót, eszmecserét indítani. Ekképpen a nyilvánossá tétel pillanatától a világ tudós- és technológusközösségének bármely tagja kínálhatta és szolgáltathatta a válaszokat, illetve a részmegoldásokat. A projekt elindult, és villámgyorsan igazolta azokat, akik a hálózathasználók együttműködésétől remélték a sikert. Valamennyi kontinensről érkeztek üzenetek, szakmabélitől a kívülállóig, öreg specialistáktól találékony diákokig sok tucat „tudásgazda”¹ járult hozzá, hogy a „problémagazdák” viszonylag hamar eljuthassanak az optimális megoldásig. Az első megépült sörfőzdét követte a többi, de a boldog végkifejlettől elszakadva foglaljuk össze a történet tanulságait! Ezek a szempontok vezetnek minket tovább az alapkérdésekhez.

1. A stratégiai cél megfogalmazását az idézte elő, hogy egy ismert és jelenlegi szintjén többé-kevésbé kezelhetőnek minősített jelenség olyan nagyságrendet ért el, hogy a probléma megoldásához szükséges kommunikáció és tudások mértéke már meghaladta azt az értéket, amelyet a „problémaközösség” (problem community) a hagyományos „interakciós térben” képes lett volna kezelni.

2. A „problématér” csupán Ázsia egy bizonyos részére terjedt ki. A „problémagazda” ENSZ-egyetem helyileg ennek a térnek a részeként, funkcionálisan azonban globális tényezőként szerepel, a megoldást szállító „problémaközösség” viszont tértől elszakadó („de-territorizált”), kizárólagosan globális minőségként ragadható meg. Az Internet ennek az új típusú közösségnek a globális infrastruktúrája, vagyis számos „létezésmódja” közül ezúttal a lokális problémák kezeléséhez globálisan létrehozott megoldásokat biztosító médiumként mutatja fel magát.

3. A sörfőzdemodellben megtestesülő új tudás megszületése a hálózati együttműködésre építő „tudástermelés” egy megismeréstörténeti szakaszhatárra hívja fel a figyelmet. A korábbi megoldásokhoz képest, melyek kevesebb együttműködőt tudtak megmozgatni, a résztvevők nagyságrendje mellett egy másik, eddig szintén ismeretlen mozzanatra bukkanunk: az intézményen-hierarchián–projektmenedzsmenten túllépő teremtő spontaneitásra, az irányítottság, a szervezeti kényszer, a bürokratikus kontroll, a kétoldalú munkaadói-munkavállalói függés teljes hiányára. Többnyelvű és többnemzetiségű „tudásgazdák” koncentrált felhasználására korábban csak az „agyelszívás” (brain drain) szigorú intézményi keretei között került sor, anyagi-egzisztenciális és szakmai kényszerfeltételekkel és választásokkal terhesen. A tudás megosztásának (knowledge sharing) teljesen önkéntes és viszonzásmentes formái – különösen a nagy megoldóerejű közös szellemi termék tényleges előállításának a fényében – az ismeretek (tömeg)termelésének merőben új erővonalait rajzolják ki.

4. Ennek az újszerűségnek egyik figyelemre méltó eleme az önkéntességgel is összefüggő nonprofit jelleg. Noha a „sörbusiness” az egyik legkeményebb piaci versenyterep, s a szellemi kaland végterméke is a „klasszikus” üzleti térbe épült bele, a kezdeményező ENSZ-egyetem és az adott üzleti szegmens termékinnovációjára és környezetbaráttá tételére vállalkozó „tudásgazdák” az egész projektet nonprofit tartalommal szőtték át. Azok a vállalkozások, amelyek a nulla kibocsátású sörfőzdéket végül is megépítették, a kutatásba-fejlesztésbe befektetett hatalmas összegek nélkül tettek szert a know-how-ra, amit ráadásul – közkincs lévén – kisajátítani sem tudnak.

5. Szerkezetileg egy olyan történetet látunk, amelyben a kiindulópont az értékvezérelt megközelítés (termeljünk környezetbarátabban, ha már a fogyasztást nem tudjuk visszaszorítani), a befejezés pedig a pozitív valóságalakítás. Az értékek megfogalmazásától, felmutatásától, népszerűsítésétől a környezetet az adott értéknek megfelelően alakító valóságos folyamatok elindításáig lehetett eljutni. A kooperatív módon létrehozott tudás technológiává érett, az érdekeltségi viszonyok pedig a technológia alkalmazásán keresztül képesek voltak érvényesíteni a kiinduló értékeket.

Egy másik legendás hálózati projekt, a Humán Genom Program (az emberi génkészlet teljes feltérképezésének óriási méretű tudományos vállalkozása) is hasonlóképpen szerveződik, tehát a fenti öt elem pontosan alkalmazható más hasonló típusú „projektekre”.

A sikerhez olyan tömegű munka szükséges, hogy elszigetelt kutatócsoportok munkájaként 30-40 évre volna szükség a befejezéshez. A napi kutatási eredmények azonnali megosztásával azonban a géntérkép elkészítésén fáradozó helyi tudóscsoportok egy nagy, globális kutatóközösség tagjaként haladnak a körülbelül tíz év múlva remélt megoldás felé. Noha külön-külön méregdrágán felállított biotechnológiai laboratóriumok „rendes” alkalmazottairól van szó, az együttműködés felismert értelme alapján kialakult munkamegosztásban való részvétel az egyes szereplők számára „önkéntes”. A nonprofit mozzanat ehhez igazodik. A kezdet kezdetén ugyanis számos kísérlet történt arra, hogy copyrighttal védjék le bizonyos génszakaszok feltérképezhetőségét. Próbaperek indultak, és kiderült, hogy erre nincs mód. Azóta a kutatással szorosan összefüggő profitszempontok teljesen háttérbe szorultak. Bár nyilvánvaló, hogy a program sikere majd számos üzleti szempontú következménynek is utat nyit, lényegét tekintve az emberi szervezet működésének jobb megismerésével korszakos lépést jelent a gyógyítás, a megelőzés, a társadalom és az élet humanizálása irányába. Kell-e ennél konkrétabb értékvezérelt tartalom, ígér-e többet más, pozitív valóságalakítás?

A fenti példák jól jelzik, hogy a megszokott működésmódok változása elkezdődött, s nem árt az új igazodási pontokat megtalálni. A Hálózatot bizonyosan nem lehet megkerülni, amikor elkezdjük keresni a szemléleti fogódzókat. Mindezzel együtt a nulla kibocsátású sörfőzde- és a genomprojekt is csupán egy-egy apró pontocska azon az óriási gömbfelületen, amelyen a hálózati világ felől megragadott átalakuló gazdaság és átalakuló valóság csak egy kisebb területet fed le. A következőkben azt vesszük szemügyre, hogy milyen üzenete van az új gazdasági világrendnek és szektordominanciáknak. Miről mesél a varázsgömb?

Tudásgazdaság, tudás- és kultúraipar

A vezető társadalom- és gazdaságelméleti iskolák mostanra megegyezni látszanak abban, hogy a századvég éppen a „hatalomváltás” pillanatában éri a világgazdaságot. Az ipari paradigmát felváltó információs társadalom kategóriáinak bizonytalansága ellenére a hagyományos ágazatok és működésmódok helyére a tudás és az információ köré szerveződő új tevékenységi formák lépnek.

A felismerés, hogy a hagyományos gazdaságot az „információ- és tudástermelés”, az „információ- és tudástechnológia”, illetve a mind meghatározóbb szerephez jutó „tudásmunkások” felől éri a kihívás, persze korántsem új, elmélettörténete legalább 30-40 évre nyúlik vissza. A 60-as évek elején jelentek meg először azok a publikációk (Machlup, Umesao és mások), amelyek kimutatták, hogy sokkal többen dolgoznak már az „információ- és tudástermelés” szektoraiban, mint amennyien a hagyományos termékek előállításánál. A hatvanas évek közepén Peter Drucker már arról beszélt, hogy egy egészen újszerű gazdaság épül föl, amelynek a zászlóshajói a „tudásmunkások” (knowledge workers), akik a különböző tudástechnológiákat vezérlik. Drucker nem habozott leszögezni, hogy ha idejekorán nem állítjuk át a szemléletünket arra, hogy ez már egy új törvényekkel működő szakasza a gazdaságnak, akkor mindazok, akik késlekednek a felismeréssel vagy a szükséges lépések megtételével, hátrányba kerülnek. A hetvenes években (Masuda, Porat és mások nyomán) egyre tisztább és modellszerűbb lett az őrségváltás alapszerkezete, később mindinkább uralkodóvá váltak azok a megközelítések, amelyek határozottan befektetésként kezdtek az oktatásra tekinteni, szűk keresztmetszetnek tartva a szellemi tőkét. A kilencvenes évek elejére kiderült, hogy a számítástechnika és a távközlés nagy előretörése sem volt más, mint a „tartalom- és kultúraipar” detonációjának előjátéka. Az informatikai ipar óriásai sürgősen meg is kezdték nagy menetelésüket az új tudásanyagot szimbolikusan és valóságosan is összefogó Internet irányába, a nemzetállamok pedig sorra deklarálták, hogy a tudásgazdaság, a tudástengelyű gazdaság, illetve az információs társadalom felépítése a kiemelt stratégiai cél.

Ezzel együtt, hiába van évtizedes szakirodalmi hagyománya a felismerésnek, a földrengés még várat magára. Hiába szaporodnak a szeizmikus jelek, a valódi tektonikus mozgást majd akkor érzékeljük, amikor a gazdaságelméleti műhelyek és a népszerű publicisták közhelyállításaiból és a politikusi marketingfordulatokból valóságos cselekvések formálódnak. Még pontosabban: amikor tömegessé és egyértelművé válik, hogy az őrségváltás végbement. Egészen addig azonban még a legmeggyőzőbb tendenciák is pusztán lehetőségek, illetve esélypontok a távlati tervezés stratégiai játszmáiban.

A legjellemzőbb változásirányok

Ma már bátran állítható, hogy a hagyományos autó-, energia- és gépipari komplexum felől a dominancia lassan áttolódik az információtechnológia, a kizárólag szellemi terméket előállító „tudásipar” és „kultúraipar”, valamint a turizmus irányába. A stafétát az ingatlanbusinesstől átvéve, az ígéretes információ- és biotechnológiai cégeknek ez idő tájt nagyjából tízszeres a tőzsdei túlértékelése, ami a gazdaság kulcsszereplőinek azt a várakozását jelzi, hogy három-négy-öt év múlva a jelenlegi mértékhez képest nagyjából tízszeres súllyal kell majd a területtel számolni. Tartósan veszteséges internetes cégek pusztán abból az esélyből kiindulva, hogy az általuk lefedett piaci szegmens alapján néhány éven belül tízszeres értéknövekedésen mennek majd keresztül, vonzó befektetési célpontok. Kit érdekel már a cash flow? Az a fontos, hogy mivé nőhet a cég a hálózati gazdaságban. Mindez persze különös nyomatékkal húzza alá: nem az ügyeletes mindentudók mondanak nagyot, hanem a gazdaság legszigorúbb szereplőinek kétségtelen és megfellebbezhetetlen várakozása, hogy a világgazdaság a következő időszakban elementáris erővel fordul a Hálózat, az információtechnológia és a biotechnológia felé.

A domináns termékek, a fogyasztási javak és szolgáltatások mellé diadalmasan zárkóznak fel az „információ- és tudásáruk”, illetve szolgáltatások. Ezzel párhuzamosan az információtechnológiai piramis tetején is végbemegy egy nagyon komoly átrétegződés. Hosszú ideig a hardvervilág volt a húzóterület, amelyre nagyon gyorsan ráépült a szoftvervilág, majd erre a rendszerfejlesztők, rendszeralkalmazók, rendszermérnökök világa (és még mindig az úgynevezett „IT-business” keretében). Jött azonban egy újabb generáció, amely a piramis csúcsává tette az információval és tudással foglalkozókat. A kutatót, a tanárt, az újságírót, a fejvadászt stb. egyetlen nagy csoportba terelő konvergencia időszaka történetileg mutat rá ezeknek az egymástól korábban teljesen különálló mezőkben elhelyezkedő szereplőknek a lényegi közösségére.

A tudásbirtoklás stratégiai játszmáinak legérdekesebb fejleménye az agyelszívás (brain drain) helyére lépő agyvisszanyerést (brain gain) felváltó tudásmegosztási (brain-sharing) technológiák megjelenése. Az ún. globális tudásmenedzsment (global knowledge management) formálódófélben lévő tudományának egyik friss kutatási terepe ma az, hogy egy multinacionális cég miképpen képes felismerni azt, hogy nem késett-e már el az általa megtermelt tudás megosztásával. Ugyanis ma már mérhető gazdasági hátrányok származnak a túl későn megosztott tudásból. A kulcsszereplők régen túl vannak azon a kérdésen, hogy megosztani vagy nem. A feladat ma már: nem elkésni a megosztással. Az egész alaphelyzet mögött pedig felsejlik a jól ismert nagyságrendi kényszer: az új ismeretek megalkotásához olyan mértékű tudásra és infrastruktúrára van szükség, hogy az csakis és kizárólag nagy és összekapcsolt, elosztott rendszerek kooperatív teljesítményeként születhet meg.

Mindezekkel a folyamatokkal összefüggésben ma már nem kétséges, hogy a jövő tipikusabb munkavállalói a magasan képzett alkalmazottak helyett egyértelműen azok a „szellemi magántulajdonosok”, független szakemberek, kutatók lesznek, akik a céhes hagyományokra emlékeztető módon rövid időre, másfél, két, két és fél éves projektekre összeállnak, megoldják az adott típusú feladatot, majd ez az ad hoc szakmai közösség szétbomlik, és szereplői újabb három-öt-tíz tagú „intellektuális céheket” formálva haladnak a következő problémamegoldás felé. Vigyázat: ez nem holmi fantáziakísérlet: egy máris kitapintható nagy jelentőségű gazdasági változássorozatról van szó.²

Ha egy pillanatra elidőzünk akörül, hogy vajon miféle emberek (de még inkább: milyenek lesznek tömegesen) az intellektuális céhekbe tömörülők, akkor bizony egy új embertípus kiformálódását érjük tetten, aki folyamatosan építi a maga szellemi tulajdonát, amely egyszerre jelent piacképes tudásokat és személyiségépítő faktorokat. Hiszen a független szakértő, kutató azzal foglalkozik, amit szeret, mohón gyűjti a tudást, újabb és újabb ismerettartományokba hatol be, nagyon kevés függőséggel, óriási szabadságfokkal választ magának időről időre terepet, idejével maga rendelkezik. A jövő tipikus munkavállalójának a gazdasági racionalitás felől kibontakozó körvonalai ugyancsak távol állnak attól a negatív képtől, amelyet a szélsőségekre különösen fogékony (és tájékozatlan) közvélekedés közhelyszerűen fel-felmelegít: a fizikai képességeiben elcsökevényesedő, egyre inkább magába zárkózó, ismeret- és közösségpótlékokon vagy kvázitudásokon tengődő, individualizálódó, értékvesztő, életét a monitor előtt töltő konzumidiótáétól.

Egészen addig, amíg viszonylag nagy mintán empirikus adatok nem álltak rendelkezésre, a pozitív „hálózati emberkép” is legfeljebb vélekedésként jelenhetett meg a nyilvánosság színterein. Amióta azonban ismerjük a közel másfél ezres mintán elvégzett amerikai és az ezzel összevethető magyar felméréseket3, azóta már bizton állíthatjuk is, hogy a hálózati polgár, a netizen a kontrollcsoportjától karakterisztikusan megkülönböztethető személyiségjegyekkel rendelkezik (figyelem: nem ezekkel született, hanem ilyenné vált!).

A felmérések szerint a „netizenek” magasabb szintű tudással rendelkeznek, toleránsabbak, „civil” öntudatuk magasabb, és radikálisan elkötelezettek a változások iránt. Kevésbé elidegenedettek, nagyobb felelősséget éreznek a közügyek iránt és erős kontrollkésztetettségük van. Szívesebben olvasnak könyvet, informáltak, nyílt beszédűek, részvételorientáltak, szenvedélyes szabadságszeretők, büszkék a kultúrájukra. A társadalom leginkább jövőorientált részét teszik ki, hatékonyabb ágensei a változásnak, mint a hagyományos politikusok, tisztában vannak a technológia korlátaival. Eközben többet járnak kirándulni, társaságba, színházba, koncertre, kiállításokra, közösségi eseményekre, többet sportolnak és kevesebbet tévéznek. (A magyar netizen egyetlen kategóriában múlja alul nem hálózati társát, az operetthallgatásra eső idő nála alacsonyabb.)

Globalizáció, verseny, versenyképesség

A világgazdaság nagy átalakulásának a globalizáció ad keretet. Az a globalizáció, amelyre túl nagy léptékű, túl távoli, túl összetett és „megfoghatatlan” mivolta miatt leginkább csak afféle tiszteletkörként szokás hivatkozni. Valójában azonban a globális hatás különösen konkrét és kézzelfogható formában nyilvánul meg számos területen, szoros összefüggésben az előzőekben leírt fejleményekkel. A globális vállalat például egészen más minőség, mint az egykori „multinacionális” vállalat. Nem nemzeti cégek növekszenek nemzetközivé, hanem eleve a globális piacra termelő, kiindulópontként globális kategóriákban gondolkodó, globális munkavállalót alkalmazó konglomerátumok törnek előre, amelyeket már szükségszerűen globális szabályozási környezet próbál a helyes irányba „terelni”, illetve ott tartani. A nemzeti szint számára kezelhetetlenül globálissá nőtt a pénzügyek gondozása és a kommunikáció csatornarendszere, a hagyományos telefonhálózatoktól az adatátvitel legkülönfélébb formáiig, az élen az Internettel.

A globális kihívásból a nemzetállamok (illetve gazdaságstratégáik) számára az következik, hogy ha az átalakulások mélységéről, horderejéről mondottak csak félig is igazak, akkor is úgy kell tekinteni rájuk, mint visszavonhatatlanul sorsdöntő esélyre: ha centrumországról van szó, akkor versenyelőnyének megtartására, illetve fokozására, ha (fél)perifériás országról, akkor a modernizációs pályák megnyitásának lehetőségére, a felzárkózás reményére. A globalizáció ugyanis legkevésbé sem jelenti a nemzetállamok hagyományos versenyének megszűnését, hanem annak új keretét, játékterét új szabályokkal, új törvényekkel, új lehetőségekkel, új erőforrásokkal. A globális erőtér nemzeti (és regionális szövetségi) szereplőinek versenyében most az a tét, hogy ki az, aki jobban megérti a kihívás természetét, megtalálja a belső képességei kibontakoztatásának leginkább megfelelő terepet, felszabadítván saját stratégiai potenciálját, ki az, aki legjobban és leggyorsabban alkalmazkodik ezekhez az új körülményekhez, hiszen ő számíthat leginkább arra, hogy versenyelőny forrásává tudja tenni az idejekorán felismert összefüggéseket. A versenyelőnynek két forrása van, az egyik időben visszafelé, a másik előre mutat: a történetileg kiformálódott egyedi adottság és az időelőny megteremtése. A stratégiai prioritások kijelölésének és következetes építésének nehéztüzérségével e két nevezetes pontot, a meglévő adottságok „aktualizálási” hatósugarát és az új képességek kiépítésének keretfeltételeit lehet célba venni.

Gazdasági verseny és oktatási rendszer

A verseny legfontosabb terepeként az „általános” gazdasági kihívásokat legtöbb helyen az oktatási rendszerre fordították le. A kilencvenes évek elején szinte egy időben hirdették meg angol, svéd, francia, japán, amerikai kormányprogramok, hogy adott időpontig az ő nemzeti oktatási teljesítményük legyen a kontinens- vagy világelső. Akkor úgy tűnt, hogy a versenyképesség egyre inkább az előképzés és a munkateljesítmény szintjétől függ, ezért ebből vezethető le az oktatás alapvető erőforrássá és stratégiai ágazattá válása. Néhányan egészen odáig merészkedtek, hogy az oktatási rendszerek harcát a tőkés nemzetállamok gazdasági harcának modern metamorfózisaként, a „brain drain”-t, az „agyelszívást” pedig a nyersanyagokért vívott nemzetközi gazdasági harc metamorfózisaként tárgyalták. Csakhogy kiderült, többről van szó, mint egy ágazat, egy szektor felértékelődéséről. A konvergencia, amit az info-iparágak és cégeik látványos összeolvadása lakmuszpapírként jelez, érvényes az egykori irányítási részterületekre is. Finanszírozási reform a legfrissebb brit felsőoktatási javaslat (az ún. Dearing-bizottság 1997. júliusi jelentése) lényege. Az oktatás nemzetbiztonsági prioritás a Clinton-adminisztráció 1997. januári nyilatkozataiban. A világpiacon is a versenyképes munkaerő megteremtésének kényszere hajtja a távol-keleti és a skandináv országokat. Japán például az „intellektuálisan kreatív társadalom” programja alapján fejleszt, Finnország az „információs társadalomban szükséges képességeket” szeretné megteremteni minden állampolgára számára (information society skills for all).

Nem véletlen persze, hogy már a kormányzatok újsütetű sürgölődése előtt a gazdaság szereplői voltak a szószólói az oktatás versenyképesség szempontjából felfogott stratégiai fejlesztésének. Hogy csak egyetlen példát említsünk: pontosan tíz éve, 1988-ban jelent meg az informatikai ipar talán leginnovatívabb szereplője, a Xerox cég vezetőjének, David T. Kearnsnek az oktatáskutató Dennis P. Doyle-lal közösen írt könyve, a Winning the Brain Race. A bold plan to make our schools competitive. A gonosz és szellemes cím szinte lefordíthatatlannak tűnik. Részben a Rat Race-re, a patkányversenyre utal, ami egy kicsit az egész oktatási területet profanizálja (hiszen az agyak „megtermelésének” letéteményeseit és a „megtermelt agyakat” a patkányfutamtábla oldalán izguló nyirkos tenyerű fogadókhoz és magukhoz a hosszú bajszú, fürge lábú rágcsáló versenyzőkhöz hasonlítja), másfelől azonban határozottan utal arra, hogy ebben a játszmában vannak győztesek, a játszma megnyerhető. A nyolcadik fejezet például egyedül és kizárólag arról szól, hogy az oktatási rendszer tervezőinek és szereplőinek miért kell különös gondot fordítaniuk a versenyképességre (Chapter 8. Why Educators Should Care about Competitivness?).

Ami a gazdasági versenyről általában elmondható, az lefordítható és lefordítandó tehát az oktatási rendszerek versenyére. De mindaz, ami az oktatási rendszerek versenyére általában igaz, lefordítható-e az iskolai hálózatokra?

Iskolai hálózatok: felismerések és fejlesztési hullámok

Az iskolák számítógépesítésének programjai (amit a mikroszámítógépek hetvenes évek eleji megjelenését követő elterjedési hullám gyorsított fel) sokkal egyértelműbben és vitamentesebben indultak el, mint az Internet előretörését követő hálózati fejlesztések. Az ok tulajdonképpen egyszerű: a számítógéppel (illetve az informatikával) anno csak egy új, kiegészítő tantárgyként felfogott tudásterületet kellett integrálni más tantárgyak részeként. A hálózati kultúra viszont az első pillanattól fogva jelezte az oktatás egészének megújítását és átalakítását, a tanári munka újraszervezésének igényét és a szemléltetés, illetve a kötetlen ismeretszerzés hagyományos kereteinek újrarendezését. Nem véletlen hát, hogy miközben magával a számítógéppel kapcsolatban a kilencvenes évek elejére már kevés fenntartás maradt,⁴ sőt egyes országokban (USA, Bajorország) már szociális támogatási konstrukciók keretében több helyütt ingyen laptophoz juthattak hozzá a rászoruló gyerekek, az egyetemek pedig óriási tempóban váltak az Internet szálláscsinálóivá, a hálózat fontosságáról, valamint általános és középiskolai bevezetésének szükségességéről megoszlottak a vélemények. Amúgy teljesen érthetően, hiszen a kezdetleges állapotok (Mosaic-böngésző, kevés tartalom, alacsony elterjedtség) ugyancsak nem ígértek sokat a jövő pedagógiájából.

Annál izgalmasabb volt látni, hogy ennek ellenére az USA, Kanada, Ausztrália és Szingapúr különböző megfontolásokból már 1993–1994-ben megkezdték saját nemzeti iskolai hálózati programjukat, annak minden gyermekbetegségével, rosszul irányzott befektetésével és az első átütő pedagógiai tanulságokkal. Senki sem csodálkozott tehát, amikor az Internet 1995. őszi detonációja után, a második hullámban 1996-ig egyre több merész célokat kitűző nemzeti program, akcióterv, kísérlet indult el. (A skandinávok – elsősorban Finnország –, Japán, Malajzia és a britek mellett örvendetes módon megjelentek a magyarok és az észtek is.) A pionírok erre az időre nagyjából programjaik második szakaszába léptek, és jelentős összegek átcsoportosításával fogtak bele a hozzáférés teljes körűvé tételéhez. Az „utolérők” harmadik hulláma 1997–98 folyamán igyekezett a korán ébredők után indulni. Köztük fejükhöz kapó fejlett országokat (Franciaorság, Németország, Ausztria) és regionális centrumországokat (Mexikó, Dél-Afrika, Korea, Chile) is találunk.

Ekkorra azonban már az Internet is megmutatott valamit az erejéből. Az USA-ban programok indultak el az „egy iskola–egy Internet-labor” állapottól a „minden tanterembe Internetet” állapotért, a kanadaiak az Internet2 fejlesztésre és az átfogó tartalomszolgáltatásra koncentráltak, s megindult a törekvés az iskolai hálózatok nemzetközivé terebélyesítésére. Mielőtt azonban a Schoolnetek versenytereppé válását bemutatnánk, egy pillanatra időzzünk el a hálózati szemlélet előtörténeténél.

Thorsten Husén, a kiváló oktatáspolitikus 1974-es The Learning Society című könyvében, messze a hálózati kultúra megjelenése előtt már pontosan megjelölte, hogy a pedagógia és az oktatás számára a technológia fogja biztosítani az új típusú működésmódok lehetőségét. Husén számára egyértelmű volt, hogy „a horizont... képi és verbális információval kommunikálni individuális terminálokon keresztül, legyenek azok az osztálytermekben vagy otthon felállítva”. Azonban mindez nem magáról az összekapcsoltságról, hanem – Husén négy pontja szerint – az annak segítségével elérhető új tartalmakról fog szólni. 1. A hangsúly a tanuláson, és nem a tanításon lesz; 2. a technológia behatol a tudásszerzés csatornái közé; 3. a tartalomközpontú tárgyaktól (content-subjects) a képességalapozó tárgyak (skill subjects) felé haladunk; 4. rugalmas módszerek serege fogja támogatni a munkát. Mindez globálisan (!) segít közelebb jutni a „geográfiai korlátok lebontásához”, az egyenlő esélyek kialakulásához.

Husén jól szemlélteti, hogy eszköz nélkül, pusztán a funkció felől már megfogalmazható volt a hálózati pedagógia fordulata. Különös, hogy ugyanerre az eszköz, a technológia felől is mód nyílt, mégpedig egy korábbi szakaszban, a rádió elterjedésének kezdetén. Bertold Brecht 1930-ban már arról elmélkedik, hogy „a rádiót elosztási rendszerből kommunikációs rendszerré kell átalakítani. A rádió a lehető legcsodálatosabb nyilvános kommunikációs rendszer lehetne, csatornák gigantikus rendszere, ha nemcsak adna, hanem venne is, s hogyha a hallgató beszélhetne is, ily módon azt nem elszigetelné, hanem másokkal is összekötné.”5 Még figyelemreméltóbb, hogy alig néhány évvel később ugyanebből a felismerésből kiindulva Gustavo Capanema, a „brazil Klebelsberg” már a rádió hálózatszerű iskolai felhasználásáról beszél. „Szükséges, hogy a rádiót bevezessék minden iskolába – az elemibe, a közép- és szakiskolákba, főiskolákra, esti és nappali tagozatokra –, és hogy e hatékony közvetítőeszköz segítségével egyfajta szellemi közösség létesüljön az oktatási intézmények között. A rádió lehet az egyetlen eszköz ennek a szellemi közösségnek a létrehozására, hiszen ... a körülmények hatására elkülönülnek és elszigetelődnek egymástól az iskoláink, melyek itt is, ott is olyanok, mint a független méhkasok, mindegyiknek megvan a maga sajátos beállítottsága”.6

A rádióból – tudjuk – nem lett interaktív eszköz, viszont a multipont-multipont kapcsolatban álló rádióamatőröknek valamit sikerült megvalósítania a hálózati eszményből, ráadásul a mozgalom születésének pillanatától rögtön globálisan. (A Szolnoki Reálgimnázium Rádiókörének 30 tagját méltató, az iskolai rádióegyesületek fontosságát hangsúlyozó 1929-es újságcikket olvasva pedig akár még Suli-Net-ősként is tekinthetünk a rádióamatőr diákmozgalomra, annál is inkább, mert az új készségcsoportként felfogott rádiótechnikai ismeretek iskolai [és nemcsak közép-, hanem felsőfokú] oktatásának szükségességét a húszas évek végétől programszerűen sürgetik a rádiózás hazai apostolai.)

Az iskolai hálózatok az oktatási rendszerek versenyének részeként

Az állathasonlatoknál maradva idézzük a Tigrisugrás (Tiger Leap) névre hallgató észt Schoolnet-program egyik irányítóját, Ene Lindemannt, aki meglepődést egyáltalán nem mutató hallgatóságának – köztük e sorok írójának – teljes természetességgel jelentette ki 1998 áprilisában, hogy „a világban verseny folyik ... és mi a győztesekhez akarunk tartozni. A Tigrisugrás egy esélypont ebben a játszmában.” Pedig Észtország legjobb esetben is csak „sokadik hegedűs” lehet a tőkeerős „pionírok” mögött. Mit is remélhet? Hiszen még saját nemzeti programjának sikere esetén is az immár globális pozíciókat kiépítő „nagyok” mögött kulloghat... És mégis: a hálózati kultúra tömegtermelésével elért versenyképesség a leszakadás elkerülésének, az integrálhatóság megőrzésének zálogaként is csillogó stratégiai cél lehet.

Az igazi frontvonalak azonban régen túlnőttek a nemzeti Schoolneteken. A SchoolNet ma egyszerre „köznevesült” mint az iskolai hálózatok „gyűjtőkategóriája”, de egyúttal az amerikai K12 programból kinövő „mozgalmat” nemzetközivé tevő egyedi elnevezés is. Az International Education and Resource Network 30 országból több mint 1500 iskolát, illetve szervezetet foglal magában. Az Amal Network afféle „franchise” rendszer, amelyben elsősorban ausztrál és izraeli iskolák vesznek részt. A Global SchoolNet Consortium kezdeményezésnek Kanada, az USA két állama, Szingapúr és egy közép-amerikai ország a része. Az European Education Partnership nagy vállalati támogatottságnak örvendő közös program az európai iskolai hálózatok felzárkóztatására. A svéd irányítású és gondozású European School Network célja a kapcsolatteremtés. És akkor még nem beszéltünk a KIDLINK-ről, a 10 és 15 év közöttiek világhálózatáról, az 1999-es kiírásában már 1 millió dolláros összdíjazással meghirdetett Thinkquestről és az eleve globális iskolai térbe megálmodott versenyek és rendezvények soráról.

Vajon miért megy a Canada Netcorps Program keretében a kanadai távlati fejlesztés kulcsszervezete, az Industry Canada támogatásával 50 kanadai fiatal Internet-kommandós fél-egy évre Latin-Amerikába? Miért az USA és a világ vezető műszaki egyetemének, a MIT-nek a hallgatói vezetik be a kínai diákokat az iskolai hálózatok rejtelmeibe? Azért, mert a világ iskolai hálózatainak „felosztása” megkezdődött. Nem úgy, mint egykor a gyarmatbirodalmaké, hanem a verseny újabb keletű szabályai szerint. Tégy szert időelőnyre, próbálj középponti szerepbe kerülni, legyél ott, ahol valami mozog, figyeld a világot, tanulj, és tanítsd, ha lehet. Abból neked hamarosan előnyöd származik. Legyen hírértékű, amit csinálsz, csettintsen a világ, ha a te Schoolnet programodról hall, hozz létre referenciaerejű dolgokat, szaladj előre, ha lehet, hiszen a végső cél az, hogy akárhogyan is, de a te fiataljaid legyenek a legversenyképesebb hálózati polgárok a jövő globális munkaerőpiacán. Nem árt, ha idejekorán úgy is érzik, hogy azok.

Magyarország: házi feladatok és eredeti stratégiai célok

Nálunk semmi teendő, minden a legnagyobb rendben van. Hiszen maga Mike McKeown, az EU Iskolai Számítógépesítési Kezdeményezés egyik vezetője nyilatkozta 1998 elején a Financial Times számára, hogy „Magyarország középiskolái lesznek a legjobban felszerelve számítógépekkel egész Európában... Magyarország látja, hogy az iskolai számítógépesítés a hosszú távú versenyképesség egyik alappillére.”

Félre a tréfát. Még ha minden rendben is volna – mint ahogy nincs –, akkor sem lehetne egy pillanatra sem hátradőlni. Először is itt vannak a házi feladatok, amelyek a versenyképesség szempontjából közvetlenül értelmezhetőek.

Az alfa és az ómega természetesen a pedagógiai tartalom, hiszen annak függvényében lesz egyáltalán valamilyenné a magyar iskolákban a hálózati kultúra. Ehhez először is el kell felejteni a spanyolfalként működő tartalomfejlesztés szót. Nincs tartalomfejlesztés általában. A „tartalom” nem merülhet ki a multimédiás oktatási anyagok előállításában, és korántsem azonos mindazzal, ami az infrastruktúra-fejlesztésen túl van. Többtucatnyi tartalomforma létezik, amelyek között egyszerre lehet pedagógus Intranetet, szaktanári hálózatokat, oktatásirányítási Intranetet, különböző tudástárakat, egyes műveltségterületeket a teljesség igényével szemléltető célra és elmélyült tanulmányozásra egyaránt alkalmassá tevő óriás adatbázisokat, képességfejlesztési tárakat, on-line kiadványbirodalmat megálmodni, felépíteni, karbantartani, továbbfejleszteni és elsősorban végeláthatatlan számban pedagógus- és diák-aktivitásformákat gerjeszteni ezek köré. Ha valamitől színvonalasabb lehet a korosztályos Internet-kultúránk, hát ilyesmitől.

Emellett mellékesnek látszik, de nem az, hogy a hálózatfejlesztést és a karbantartást professzionális módon folytatni kell, finom eszközökkel kiigazítva a létező rendszerek diszfunkcióit. Olyanokat például, hogy ott a hálózat az iskolában, jól is működik, de a diákok nemigen férnek hozzá, nem tud kialakulni az adott helyen a hálózati kultúra. Vagy van ugyan hálózat, a diákok tudják is használni, de megfelelő „animáció” híján önmagukban nem elég erősek és felkészültek arra, hogy optimális módon szervezzék meg a maguk aktivitásformáit iskolán belül, iskolák között vagy éppen a globális erőtérben. Ne feledjük: a világ teljes schoolnetes kommunikációjának kb. 20%-a – túlnyomórészt elektronikus levelezés és IRC formájában – már nemzetek közötti forgalmat jelent. Ezzel összefüggésben a hálózati világ lingua francájának, az angolnak a nagy erejű beépítését a képzés teljes rendszerébe változatos eszközökkel, az elérhető leggyorsabb módon kell megvalósítani. Angol nélkül „másodosztályú” globális munkavállalókat bocsát ki az iskola, hálózati ismeretek nélkül pedig még kevésbé versenyképeseket.

A korábbiakban elmondottaknak megfelelően a magyar iskolai hálózati program előtt offenzív lehetőségek is állnak a globális versenyfutásban.

Az első, aminek a fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni, és aminek meglepően összetett hozadékáról (kapcsolati tőke, presztízstőke, információtranszfer, megnövelt innovációérzékenység, megemelkedő transzformáló erő, a baráti és iskolai környezet „megtermékenyítése” és inspirálása) más alkalommal részletesen is foglalkozom majd, a magyar jelenlét „túlreprezentálása” a „schoolnetes térben”. Az „Arccal a globális schoolnetes megmozdulások felé” jelszó jegyében meg kell próbálni az önerőn felüli kritikus tömeget biztosító konstrukciókkal elérni, hogy a meghatározó nemzetközi schoolnetes eseményeken, versenyeken, pályázatokon remek eredményeket érjenek el a magyar diákok. Szerezzék meg a „kreatív magyar digitális diák” szerepet a világ schoolnetes színpadán. Amikor egyre több együttműködési (és ne hunyjuk le a szemünket: EU-céltámogatási) forma igényli három-négy ország diákjainak on-line összefogását, akkor – ha mód van rá – mindig legyen köztük egy magyar, sőt – horribile dictu – legyen értéke annak, ha valakik mellé magyar diákok csatlakoznak.

A második lehetőség egy csendes, de megalapozott pozícióépítés a világ egyelőre végtelenül sokszínű, sok spontán mozgással alakuló, de mindinkább öntőformákba kényszerülő schoolnetes szervezeti univerzumában. Az első lépést ez irányba sikerült már megtenni, amikor 1998 áprilisában Budapesten rendeztük meg a World Leading School-Net Countries' Roundtable című rendezvényt, amelynek záródokumentuma például mandátumot adott Magyarországnak, hogy a világ iskolai hálózatainak 1998-as évkönyvét, a World SchoolNet Yearbook '98-at összeállítsa. Mandátumot kaptunk arra is, hogy egy olyan Web-kikötőt, World SchoolNet Focust építsünk, amely a „digitális zarándokhelye” lehetne mindazoknak, akik bárhol a világon az iskolai hálózatok iránt érdeklődnek. Magunk között szólva: mivel a schoolnetes portal site helye még nincs betöltve, megfelelő eszközökkel és ötletes megvalósítással az Internet-gazdaság logikájának megfelelően az összes eddigi kezdeményezést és erőfeszítést virtuálisan „magunk alá tudnánk rendelni”. Ha valaki elfelejtette volna: a következő 5-10 évben nagyjából megtízszereződik azoknak a száma, akik a schoolnetes dolgok iránt érdeklődve teszik meg az első tétova lépéseiket a hálózati világban.

A fenti két stratégiai esélypont egyelőre tökéletesen lefordítható magyar lehetőségre, magyar esélyre. A kérdés most már csak az, hogy meddig. Hogyan és miképpen tudunk élni vele? A bonyolultabb képességek és tudások megteremtésének, kialakításának egykor mért 8-10 éve helyett ez ma 3-4 év. Az Internet-dinamikát figyelembe véve jó néhány területen a pozícióelőny már csak 3-4 hónapnyi. A versenyelőny forrása tehát az idő, éppen ezért nagyon fontos, hogy Damoklesz kardjaként állandóan ott lebegjen a fejünk fölött: nem lehet vacakolni sem a hálózatfejlesztéssel, sem az Internet-pedagógiával, sem a házi feladattal, sem a stratégiai hídfőállások kiépítésével.