J. De Groof
Az oktatásjog általános helyzete: az összehasonlító és a nemzetek feletti oktatásjog1
|
A szerző az európai oktatásjog ismert szakértője. Az alábbiakban közreadott írás egy nagyobb, az európai oktatásjog számos kérdését felölelő tanulmány részlete. A szerző elemzi az iskolázással, pedagógusi munkával kapcsolatos jellegzetes konfliktusokat, amelyeket a jog sajátos eszközeivel kezelnek az Európai Unió országaiban. Külön érdeklődésre tarthatnak számot az iskola működését szabályozó európai jogi normákkal kapcsolatos gondolatok. |
Az európaiság mindig is egyet jelentett a jogállamisággal, a jog – többek között az emberi jogok – tiszteletével. A nyugat-európai polgári társadalmak azért voltak az egyén szabadságát és biztonságát garantáló társadalmak, mert törvények, jogi normák sokaságával szavatolták az egyének ezen jogait.
Az európai jogrendszer meglehetős részletességgel
szabályozza a különböző társadalmi alrendszereket, így az oktatást
is. Az alábbiakban J. De Groofnak, a neves jogászprofesszornak az
oktatás európai jogi szabályozásáról írott tanulmányából adunk közre
részleteket. Az európai oktatásjog alapelveinek bemutatása önmagában
is érdekes információkat nyújt a hazai olvasónak, ám igazában azért
tartjuk érdekesnek a tanulmányt, mert az oktatásjogban megnyilvánuló
társadalomfilozófia- és társadalomszemlélet érzékelteti az európai
polgári társadalomnak oktatáshoz, iskolához fűződő viszonyának jellegzetességeit.
Az európai oktatásjog elemzése azt mutatja meg, hogy miként hozható
létre az oktatás szabadságának olyan jogi kerete, amely a szabadság
és a szabályozottság dinamikus egységét jelenti, s amely értelmes
határok közé képes foglalni az oktatásban érvényesülni akaró sokféle
autonómiát, érdeket.
Az oktatásjog új diszciplína?
Igen kevés európai ország büszkélkedhet azzal, hogy az oktatásjogot a tudományos vizsgálódás önálló területeként kezeli. Néhány egyetemen működik csak oktatásjogi tanszék, következésképpen kevés az idevágó tudományos publikáció, s ami még fontosabb, igen korlátozott a tárgynak szentelt tudományos folyóiratok száma.
A kialakult helyzet egyik oka a téma interdiszciplináris természetében rejlik. Az oktatásjog kapcsolódik az alkotmányjoghoz és a közigazgatási joghoz, a szociális és társadalombiztosítási jogokhoz (a személyzet, a diákok és a tanárok jogállása, a munkajog érvényesülése) csakúgy, mint általános értelemben a polgári joghoz (egyéni jogok, családjog, tulajdonjog), a büntetőjoghoz, az adójoghoz stb.
Egy oktatási intézmény hatóságokhoz való viszonya jogilag szabályozott, ami azt jelenti, hogy az iskola jogai és kötelezettségei is jogi alapokon nyugszanak. Ezenkívül az oktatási intézmény működése egyaránt érinti a nemzeti és nemzetközi jogot, s az oktatási rendszer jelenleg is, par excellence a különböző diszciplínák összehasonlítására szolgáló fórum.
A multidiszciplináris megközelítés olyan sajátos keret megteremtését igényli, amely megkívánja a jognak mint tudományos diszciplínának az elkülönült kezelését. Tudni kell azonban, hogy itt egy friss fejleményről van szó. Az oktatásjog viszonylag korlátozott hagyományai feltehetőleg annak a számlájára is írhatóak, hogy az EU-tagállamok többségében az oktatás jogi szabályozásának keretei mind minőségi, mind mennyiségi tekintetben közismerten bonyolultak. A nemzeti oktatáspolitika s ezzel együtt az oktatásjog összehangoltabbá tételére irányuló törekvés erősíti azt a tendenciát, hogy figyelembe vegyék a többi európai ország hasonló körülményeit is. Az összehasonlító jog rendszere mindenkit hozzásegíthet ahhoz, hogy megismerje saját erényeit és fogyatékosságait. Következésképpen szükség van az összehasonlító oktatásjog rendszerének a kiépítésére is ahhoz, hogy az európaiság fogalmát tényleges tartalommal töltsük meg. Az oktatás, a szakképzés és a kultúra az európai hagyományok részét és biztosítékát jelentik, s rendkívüli fontosságuk van a kontinens jövője szempontjából is.
A 19. században és a 20. század elején az oktatásjog alkotta az alkotmányos és a közigazgatási joggal foglalkozó jogi értekezések legterjedelmesebb fejezeteit. Ez számos országban szorosan összefonódott az egyház és az állam viszonyának a kérdésével. A szerzők hosszan és részletesen taglalták az olyan kérdéseket, mint az oktatással kapcsolatos alkotmányos rendelkezések, az alap- és középfokú oktatásra vonatkozó organikus törvények, az állami támogatások rendszere az állam, a decentralizált közigazgatás, elsősorban a községek vonatkozásában, az állami és a magán oktatási intézmények vallási és filozófiai alapja, jogosultság az oklevelek kibocsátására.
A politikai kommentátorok érdeklődése a téma iránt annak fokozódó bonyolultságával és töredezettségével egyenes arányban csökkent. Az oktatásjog csak a közelmúltban kezdett ismét érdeklődést ébreszteni. A növekvő érdeklődést a társadalomban, következésképpen a jogban is zajló különféle fejlemények magyarázzák.
Századunkban az oktatás területén kibontakozó különböző konfliktusok főként az oktatás szabadságáért, az oktatás szervezéséhez való jogért küzdő oktatásszervezők2 érdekeire irányították a figyelmet. Nem alakult ki konszenzus a kormányzati felelősség definiálásának a kérdésében. Általában abból a feltételezésből indultak ki, hogy az oktatási hatóságok, valamint a szülők, a tanárok és a diákok érdekei eltéphetetlenül összekapcsolódnak. Az iskolák, az iskolavezetés és a pedagógusok a családok helyett és nevében léptek fel, s az egyenlő jogokért vívott küzdelem egyre inkább a szociális egyenlőségért folyó csatározássá vált. Az állami oktatási rendszerben a küzdelem elsősorban az oktatás semlegességéért folyt.
A 19. században és jórészt a 20. században is a politikai viták középpontjában elsősorban az oktatási feladatoknak a plurális oktatási rendszerben történő ellátása, valamint az oktatás kormányzati támogatása és elismerése körüli kérdések álltak. Számos nyugat-európai országban az első oktatási konfliktusok szorosan összefonódtak az állam és az egyház viszonyával, az egyháznak a magánoktatás szervezésével kapcsolatos jogkörével s az oktatásra gyakorolt befolyásával.3
A századforduló tájéka óta a viták akörül forogtak, hogy miként lehet összeegyeztetni a minden fiatal számára kötelező oktatást az egyének szabadságjogával s az oktatás szabadságával függetlenül attól, hogy a nem állami iskolák részesülnek-e támogatásban vagy nem. Egyéb konfliktusok is támadtak, például a tanárok bérezésének a kérdésében, valamint abban a kérdésben, hogy joga van-e az államnak az oktatás valamennyi szintjének a szervezésére „ahol erre szükség mutatkozik”. Később némi ellenállás árán előtérbe került az oktatási intézményen belüli joggyakorlás kérdése, noha a tanuláshoz való jog és az oktatás szabadsága körül folyó, mind kifinomultabbá váló viták sohasem szüneteltek.
A szülők és a diákok érdekeit ily módon mindig úgy tekintették, hogy azokat mindenkor az iskolavezetés közvetlenül képviseli.
A tanuláshoz való jog elvét mint „tényleges” és immáron nem csupán „formális” jogot fokozatosan egybeolvasztották az oktatás szabadságának a kérdésével. A folyamat eredményeképpen tényleges törvényi intézkedések születtek a tankötelezettség, az ingyenes elemi és középiskolai oktatás terén, továbbá a felsőoktatáshoz, az orvosi vizsgálatokhoz és ellenőrzéshez, a helyhatóságok által finanszírozott szociális programokhoz, a tanulmányok pénzügyi támogatásához, az orvosi-pszichológiai és szociális ellátó szolgáltatásokhoz való lehető legdemokratikusabb hozzáférés stb. iránti igény teljesítése tekintetében.
A pedagógusok jogairól beigazolódott, hogy azok
szervesen az iskola sorsához kapcsolódnak. A későbbiekben az oktatásjog
kiterjedt a szülőkre és a tanulókra is. Az első bírósági ítéletek
és határozatok, melyek gyakran az általános jogelvek alapján születtek,
egy olyan probléma megoldását célozták, amely túlságosan hosszú ideig
háttérben maradt. Nevezetesen:
Nemzetközi szerződések – függetlenül attól, hogy közvetlen hatással voltak-e vagy sem a nemzeti jogrendszerekre – ismételten megerősítették a szülők felelősségét és az oktatási rendszeren belüli szabad választáshoz való jogukat.
A jogalkalmazás a polgári és az alkotmányos jog alapjait képező jogfelfogással összhangban azt is megerősítette, hogy „a fiatalok személyiségének lehető legoptimálisabb kiteljesedéséért a felelősség a szülőké”. Ebből következnek a szülők törvény adta jogai az oktatást érintő kérdésekben.
A joggyakorlat makroszinten egy sor országban az Emberi Jogok
Európai Bíróságának idevágó korábbi ítéleteit követte, amelyek szerint
az oktatás szabadságának elősegítése révén az állam köteles tiszteletben
tartani a szülők jogait, valamint a jogok gyakorlását az állami oktatási
rendszeren belül. Ez igen világosan kifejezésre jutott a belgiumi
nyelvhasználati rendszer egyes kérdéseivel foglalkozó 1968. július
23-i, továbbá a középfokú oktatásban, a tantervben előírt kötelező
tananyaggal kapcsolatosan hozott ítéletekben. Hasonló értelmű ítélet
született 1976. december 7-én a
A szülők – gyermeküket egy meghatározott iskolára bízva – az adott oktatási intézmény teljes nevelői közösségével osztoznak a felelősségben, anélkül, hogy arról maguk lemondanának. Érvényt szerezhetnek személyes és közvetlen érdekeiknek minden olyan kérdésben, amely az iskolában folyó oktatási és nevelési tevékenységgel kapcsolatos. A szülők részvételhez való joga többé nem csupán „erkölcsi jog”, hanem törvény által biztosított joggá vált.
Korábban a tanuló vagy a diák jogállását nem foglalták írásba, továbbá a szülők és – ott ahol ez értelmezhető – a tanulók részvételi jogát sem rögzítették a törvények nyelvén.
Egy idő után – mintha a lemaradást kívánták volna behozni – egy sor európai ország törvényhozói normatív szabályok jelentős sorozatát iktatták törvénybe azzal a céllal, hogy valódi tartalmat adjanak a szülők és a tanulók végre meghatározott jogállásának. Nem lehet véletlen az, hogy ez a normatív szabályozási tevékenység egyfelől a nemzeti és nemzetközi törvényalkotásban az alapvető oktatási jogok további finomításának végrehajtása után bontakozott ki. A szabályoknak pedig jogalkalmazási, ellenőrzési mechanizmusok révén szereztek érvényt.
A fentieket a következő minősítő észrevételekkel egészíthetjük ki. Annak, hogy korábban nem létezett a tanulók vagy a dákok jogállását vagy hivatalos státusát rögzítő normatív szöveg, részben az a magyarázata, hogy az oktatás mint a gyermek nevelésének integráns része sokkal inkább az iskolavezetés, a pedagógusok, a szülők és a tanulók kölcsönös bizalmára, semmint formális szabályokra épül. Mindaddig, amíg az iskolai közösség különböző szegmensei közötti kapcsolatok alapját a kölcsönös bizalom képezte, fölösleges dolognak tűnt a „tanulók jogállásának világos meghatározásával” kapcsolatos kérdés.
A tanulók jogállásának meghatározására irányuló igényt elsősorban nem a gyermek oktatási és nevelési körülményeinek a javítására irányuló szándék motiválta, hanem az a megfontolás, hogy a tanuló jogai olyan esetekben is védelemben részesüljenek, amikor az iskolavezetés például úgy dönt, hogy nem képes megvalósítani az érintett tanuló oktatásának és nevelésének közös célkitűzését. Fokozatosan tért hódított az a vélemény, hogy szükség van ezeket az általános elveket a tanulói jogállás rögzítésének a formájában is megfogalmazni. Ez számos országban olyan igényt szült, hogy az iskolavezetés a munkaügyi jogszabályokban előírt munkaügyi szabályok analógiájára köteles legyen iskolai rendtartást is alkotni.
Az „oktatás használói” is egyre világosabban felismerték a jog szerepének, következésképpen a jogérvényesítésnek a fontosságát az oktatási rendszerben. A jogalanyok feltehetőleg megtalálták a bíróságokhoz vezető utat is. Ez a jelenség függetlenül az oktatási intézmény állami vagy magán jellegétől nem csak a pedagógusok jogállásával kapcsolatban következett be. A bíróságok a tanulók, a diákok, a pedagógusok és az iskolai vezetők érdekében előmozdítják az oktatásban az alapvető jogok pontosításának folyamatát. Sok országban eddig nemigen volt ennek hagyománya, ám e téren tényleges változások zajlanak le.5
Eközben a tanulók és a szülők oktatási jogaival kapcsolatos jogalkalmazási esetek igen rövid idő alatt megszaporodtak. A nemzeti keretek közötti jogalkalmazást kibővíti az Európai Bíróságnak a nemzetközi jogon alapuló jogalkalmazási ténykedése.
Fokozatosan olyan helyzet alakult ki, amelyben az oktatáspolitikának és oktatásirányításnak szinte nem maradt olyan területe, amellyel ne kellett volna foglalkozniuk.
Miként korábban már szó volt róla, az a tény, hogy az öntudatra ébredt szülők és tanulók a bíróságokhoz fordulnak, bizonyos értelemben azt jelzi, hogy a szóban forgó szülők és tanulók elvesztették az iskolavezetésbe vetett bizalmukat, s ezzel felismerték: az általuk választott iskola, legalábbis részben, képtelen a közös célkitűzést megvalósítani. A bíróságokhoz történő folyamodás azt is jelzi, hogy a panaszos vagy elutasítja, vagy nem ítéli kellő hatékonyságúnak az iskola belső bíráskodását.
Bizonyosnak kell tekinteni, hogy a bírósági fellépések egyre megszokottabbakká válnak eddig szokatlannak ítélt formákban is. Mind gyakrabban születnek sürgősségi folyamodványok abból a célból, hogy még időben felülbíráltassák az iskolai hatóságok intézkedéseit. Fokozatosan eltolódnak a magán- és a közjog között húzódó határok is: intézményeknek a magánjog alapján hozott határozatait (pl. nem állami oktatási intézmények vizsgabizottságai, tanulók iskolai kizárását elrendelő fegyelmi határozatok) a közigazgatási bíróságok felülbírálják vagy végrehajtásukat felfüggesztik.
Fentiek következtében jelentősen növekedett a bíróságok befolyása.
Pontosabban fogalmazva: a jogalanyok ráébredtek arra, hogy oktatási
kérdésekben is lehetséges a bíróságok útján jogvédelmet szerezni.
Sőt, a bíróságok indíttatva érezték magukat annak kimondására, hogy
A jog egy társadalom etikai szubsztanciájának az összetevője. Az oktatási intézményben nemcsak a konfliktusok megelőzése és megoldása, hanem a közös célkitűzés megvalósítása is előre rögzített magatartásformák betartását igényli. Korábban utaltunk a jognak oktatási ügyekben makroszinten játszott funkcionális szerepére. Ez a megállapítás érvényes a középső és a mikroszint tekintetében is. Az általános jogelvek alkalmazása hozzájárul az iskolai közösségen belül az emberi kapcsolatok egyensúlyához.
Az általános jogelvek elmélete specifikus módon alkalmazható az iskolai közösség keretei között, annál is inkább, mivel a fejlődésben lévő gyerekek, azaz különösen sebezhető személyek személyiségi jogait érinti. Ebből következően a jogelvek érvényesítését szolgáló jogalkalmazás, például a vizsgarendszer kapcsán, utal a vizsgarendszerek működtetése során kívánatos körültekintésre, a vizsgabizottságok pártatlanságára, az eljárások ésszerűségére (ideértve az előre nem látható események eshetőségét is), tekintettel a „vizsgák rendkívüli jelentőségére”. A tárgyilagosság hiányának még a látszata is elkerülendő, és a védelemhez való jogot tiszteletben kell tartani.
A kormányzati rendelkezések a következő elemekkel bővítették a szabályozást: a védelemhez való jog jogi tanácsadó közreműködésének az igénybevételével, a fellebbezéshez való jog lehetősége, a tanulóval kapcsolatos nyilvántartásokhoz való hozzáférés joga, a titoktartáshoz való jog, a kételkedéshez való jog, a felelősségre vonhatóság, garancia a kötelező eljárás során alkalmazandó etikai elvek betartására (titoktartási eskü, számonkérés lehetősége, az eljárás bizalmas kezelése) stb.
Az
Végső fokon az iskolarendszerben hozott minden jogi vonatkozású döntést meg kell vizsgálni abból a szempontból is, hogy azok összhangban vannak-e a személyiségi jogokkal. Ugyancsak világszerte közismert probléma, az iskolai fegyelem7 kapcsán minden szükséges intézkedést meg kell tenni annak érdekében, hogy a fegyelem az emberi méltóság sérelme nélkül tartassék be, összhangban a New Yorkban 1989. november 20-án ratifikált Gyermekek Jogairól szóló ENSZ Egyezmény 28.2. cikkében foglaltakkal.
Az „iskoláztatáshoz való jog” nemcsak a tanulók (és a szülők)
jogállását biztosítja eredményesebben, hanem hasznos az iskola belső
működése szempontjából is. Egy olyan intézmény számára, amely organikusan
vagy funkcionálisan „
Fentiekből következően az iskolavezetésnek – a tanárokkal való folyamatos konzultáció alapján – eleget kell tennie a felelősségre vonhatóság elvének. Ez szükségessé teszi a saját tanterv készítését, megköveteli továbbá, hogy felelős döntések szülessenek a tanmenet és az iskolai szervezet kérdéseiben. Végül megköveteli az iskolavezetéstől, hogy világosan meghatározza az oktatási rendszerben részt vevő különböző csoportok közötti viszonyt.
Ezen túlmenően a tanulók és a szülők szabályozott jogállása mellett vagy felett elengedhetetlen a minden egyes tanuló személyiségének fejlődése érdekében dolgozó iskolai hatóságok és pedagógusok kötelező tevékenységének folyamatos finomítása. Ez magyarázza a kötelezettségek bonyolultságát. E kötelezettségek még magukba foglalják valamennyi személynek az iskola érdekében és nevében kifejtett igyekezetének és erőfeszítéseinek az elismerését, valamint egyéb olyan morális jogok tiszteletben tartását, mint az információhoz való jog, a véleménynyilvánítás joga, jog mindenfajta iskolai tevékenységben való részvételre, a gyülekezési és egyesülési jog (a helyiségek és a berendezések használata), az egyéni és a kollektív szólásszabadság (iskolaújság, faliújság, hirdetőtábla), jog az egészségügyi ellátáshoz és a biztonsághoz, jog a „fair-play”-hez, valamint jog az iskolai tevékenység ellenőrzésében és az iskola igazgatásában való részvételhez.
A jogállás megteremtése az alapvető jogok elfogadását és az oktatási intézmények saját oktatási filozófiájának „nyelvére lefordított” konkrét rendelkezések meghozatalát jelenti.
Többről van szó. Az iskolai közösség a felelős magatartásra nevelés
ideális terepe. A mindenkire érvényes szabályok betartatása hozzájárulhat
ehhez. Ennek különösen az igazságosságról alkotott individualista
felfogás elharapódzásának és a szubjektivista etikai megítélés
körülményei között van jelentősége.8 A tanulók jogállásával kapcsolatos
világos és egyöntetű álláspont hozzájárulhat a fiatalok
Az
Mindebből arra következtethetünk, hogy a „diákjogok” biztosítása, amelyet a „jogkultúra” ápolásaként foghatunk fel, meghatározott pedagógiai szemléletet is tükröz. Az oktatás a fiatalok teljes egyéniségére hatást gyakorol, többek között azzal is, hogy befolyásolja egy adott oktatási intézmény közösségében a demokratikus jogok és kötelezettségek gyakorlásához szükséges készségek elsajátítását. Az iskola a jogok és kötelezettségek gyakorlására az életkori sajátosságoknak, a képzés jellegének, az intézmény által képviselt szellemiségnek a figyelembevételével fogja a fiatalokat felszólítani.
A törvény és az általános jogelvek alkalmazásának etikáját képviselő felfogással szemben áll az iskolában alkalmazott szabályokkal kapcsolatos, sokak által hangoztatott félelem.
Sokan nem riadnak vissza az iskola világában tért hódító jogi struktúrák torz következményeinek a hangoztatásától sem. Ezen álláspont szerint a „jogi formalizálás” a bizalmatlanság logikáját viszi az iskola és az iskolahasználók viszonyába, s ez „aláássa az oktatás szereplői közötti elengedhetetlen kapcsolatrendszert”. E nézet az iskola és a jogrendszer közötti viszonyt kizárólag ellenségesnek tételezi fel, s azt vallja, hogy a jogot, azaz a „jogi struktúrák iskolán belüli terjedését” vissza kell szorítani.
Az ilyen és ehhez hasonló állítások feltehetően főként olyan oktatással foglalkozó kutatóktól származnak, akik kevéssé ismerik a jog működését. Csak egy kis lépés választja el őket annak kijelentésétől, hogy „a jog” mint olyan idegen az iskolai közösség elsődlegesen oktatási és szociális valóságától. Következésképpen a jogalkalmazás inkább „zavarja”, semmint előmozdítja az iskola normális működését. Az elmúlt évek során létrehozott komplex és kiterjedt jogrendszer, valamint az oktatásügyben folyó jogviták igencsak elkerülték e szerzők figyelmét. Különösen a közelmúltban történt néhány szenzációs eset rázta meg őket, s aggodalmaik megalapozására több, az Egyesült Államokban folyó vitát idéznek. Mindazonáltal nekünk higgadtan kell reagálnunk félelmeikre.
Először is rá kell mutatnunk arra, hogy a jogrendszer oktatásügyben való alkalmazásának Egyesült Államok-beli9 gyakorlata és az európai nemzetek megfelelő rendszere között jelentős eltérések vannak. Mindazonáltal el kell ismernünk, hogy az Egyesült Államokban10 a jogalkalmazás alapvető szerepet játszott az oktatásjog megteremtésében. Másodszor, rá kell mutatnunk: csupán látszat, hogy a bíróságok figyelmen kívül hagyták az oktatási rendszer sajátosságait. A jogalkalmazás ugyanis általában követi az (oktatás)jog fejlődését. A szervező hatóságok, továbbá az állam és más köztestületek közötti vitákat felerősítették az oktatók és az iskolai hatóságok, valamint az állam, továbbá a tantestületen belüli, az egyes oktatási intézmények és a szülők, tanulók, diákok közötti viták.
Természetesen nem meglepő, hogy ilyen hosszú időre volt szükségük a bíróságoknak a „tanulói jogok” betartatásához szükséges hatáskör megszerzéséhez. A jognak az oktatás területére történt alkalmazása túlzottan sokáig elkerülte más tudományok figyelmét. A felelősség ezért nagymértékben a jogtudósokat terheli, akiknek az oktatási rendszer iránti érdeklődése csak a közelmúltban kezdte éreztetni hatását.
Az oktatás mint alapjog a modern társadalomban – komplex megközelítés
Negatív megközelítésben az oktatás szabadsága annyit jelent, hogy egy kormány nem rendelkezhet azzal a joggal, hogy bármely filozófiai, ideológiai vagy vallási elméletet bevezessen, s hogy bármelyik elméletet az oktatási rendszer kizárólagos alapjaként ismerje el. A kormány nem gyakorol kizárólagos felügyeletet az oktatásügy felett. Ennek fényében az oktatás az alapjog jellegzetes példája, s az ilyesfajta jog két hagyományos vonásával rendelkezik: először, az oktatás szabad megválasztásának joga, s e tekintetben a szülők és diákok jogai elsőbbséget élveznek. Másodszor választási lehetőséggel kell rendelkezni az oktatási tevékenység jellege tekintetében, más szavakkal, bármely egyénnek vagy testületnek joga van ahhoz, hogy eszmei vagy vallási hitén alapuló oktatási tevékenységet folytasson.
A szervező testületek szempontjából különbség tehető az iskolaalapítás szabadsága és az oktatási programok meghatározásának szabadsága, valamint az iskola szervezésének szabadsága, azaz a pedagógiai szabadság között, különösen ami a szervező testületek szabadságát illeti az oktatási tevékenység struktúrájának (tartalom és tanítás) meghatározása tekintetében.
Az oktatás szabadsága új jelentést kapott annak kapcsán, hogy az oktatáshoz és a szakképzéshez való egyedi jog megjelenése egybeesett az állam szerepével kapcsolatos felfogás módosulásával.
A liberális állam utat adott a „jóléti államnak”, és ez a fejlemény lépést tartott nemzetközi egyezmények megkötésére irányuló lépésekkel.
A jog uralmán alapuló állam
Ezek a jogok és szabadságok az állammal szembeni mély bizalmatlanság termékei, ugyanis úgy tekintettek erre az államra, mint az egyének szabadságát fenyegető legfőbb veszélyforrásra. Ezzel szemben a szociális jogok a magánszemélyek mindenféle hatalommal való visszaélésére válaszul alakultak ki. Ezen jogok a szabadságok útjában álló valamennyi akadály felszámolásához szükséges hatalommal felruházott államba vetett bizalmon alapulnak.
Az oktatáshoz való jog alapvető
A szociális jogok nem a kormánytól való szabadságot, hanem a kormány fellépése általi szabadságot igénylik. A kormányoknak fellépésükkel olyan kereteket kell biztosítaniuk, melyek között érvényesülhet az oktatás valódi szabadsága és az oktatáshoz való tényleges jog.
Az oktatáshoz való jog és az oktatás szabadsága ebben a tekintetben egymást kiegészítő elvek.
Az „oktatáshoz való jog” egyidejűleg: szabadság (a túlzott kormányzati beavatkozás elutasítása) és jog (felhatalmazás a kormány számára a tényleges beavatkozásra); egyéni jog (az egyén fejlődésére alapozottan) és kollektív jog (egy csoport bizonyos ideológián, filozófián vagy pedagógiai felfogáson alapuló joga), politikai és ideológiai jog, amely az oktatáshoz való jognak más jogokkal (az ima és a vallás szabadsága, a szólásszabadság és a szervezkedési szabadság) való összeegyeztetésére épül, és olyan szociális-kulturális jog, amellyel a képzés és annak három aspektusa (egyéni fejlődés, társadalmi tréning, alapozó és folyamatos szakképzés) kontextusában kell élni.
A felhasználó szempontjából, a következőkben foglalhatók össze az oktatáshoz való jogból eredő tényleges lehetőségek:
– a választás szabadságához való jog az oktatás valamennyi szintjén;
– tankötelezettség és a megfelelő oktatáshoz, azaz a tanulók képességeihez és fogyatékosságaihoz igazodó oktatáshoz jog, ideértve azt a jogot is, hogy iskoláskorú gyermekeket otthon tanítsanak;
– az eredményesen elvégzett tanulmányok elismertetéséhez való jog, azaz jogosultság arra, hogy meghatározott feltételek megléte esetén bárki átiratkozhat és adott évfolyamon vagy osztályban folytathatja tanulmányait;
– az ingyenes oktatáshoz való jog, ideértve az iskolai szociális ellátások s szállítás térítésmentes igénybevételét;
– jog a pszichológiai-orvosi és szociális tanácsadás igénybevételére az iskolában töltött időben;
– az ingyenes egészségügyi ellenőrzés és a szociális ellátás igénybevételéhez való jog,
– tanulmányi támogatás és tanulmányi célú hitelek igénybevételéhez való jog.
Mindehhez társul az anyanyelven való tanulás joga, valamint az a jog, hogy valaki az adott iskola tannyelve mellett még egy további nyelven is hallgathasson órákat.
Több európai országban az oktatáshoz való jogot alkotmányos joggá tették, s a bíróságok feladatává lett az olyan ügyekben való ítélkezés, mint pl. a szülők korlátozás nélküli iskolaválasztási joga, a szülők korlátozás nélküli joga arra, hogy válasszanak a hivatalos oktatási rendszeren belüli bármelyik felekezeti vagy világnézetileg semleges oktatás között, az iskolakötelezettségi korhatáron belül az ingyenes oktatáshoz való jog, a tanulók joga, hogy a közösség anyagi tehervállalása mellett kötelező erkölcs- vagy vallásoktatásban részesüljenek, a tanulók, diákok, szülők és a pedagógusok joga az egyenlő elbánáshoz.
A decentralizált államok alkotmányai egyfelől a régiók, a megyék, a községek és a szövetségi hatóságok, másfelől a törvényhozó és végrehajtó hatalom közötti hatalommegosztásról rendelkeznek.
A megkülönböztető jegyek
Az oktatáshoz való jog kiterjed az iskolai oktatási folyamatra és a pedagógusok részvételére is. Az iskola olyan szociális-szakmai, oktatási, filozófiai alapokon nyugvó semleges vagy plurális közösség, amelyben a pedagógus különböző minőségben, alkalmazottként és „közvetítőként” az oktatással kapcsolatos sajátos jogokat a gyakorlatban is képes alkalmazni. A pedagógus kötelmeit magán- vagy közjogi szerződés határozza meg. Számos esetben a pedagógus teendői nem sokban különböznek a közhivatalok köztisztviselőinek a feladataitól. A pedagógusnak egy sor olyan feladata van, amelyek ellátása elengedhetetlen az oktatási program megvalósításához. Ugyanakkor a pedagógusok jogai meglehetősen kezdetlegesek. A magánoktatásban ezeket a jogokat elsősorban a munkajog, továbbá a pedagógusok és az iskolavezető közötti munkaügyi megállapodások szabályozzák.
Az oktatáshoz való jogot és az oktatás szabadságát ez ideig az oktatási tevékenység (felhatalmazás az oktatás szervezésére) és az oktatás haszonélvezőinek (diákok, szülők) a szempontjából írtuk le. A választás szabadsága mellett ott van még az iskolaalapítás, az iskolaszervezés szabadsága, valamint az oktatási program megválasztásának a szabadsága. Az ún. pedagógiai szabadság jelen van makro-, közép- és mikroszinten. Az utóbbi, a tulajdonképpeni tanítási folyamatot, azaz az iskolai közösség és a pedagógus irányítása alatti oktatási szabadságot jelenti.
A polgári jog értelmében az oktatási intézményért a szervező hatóságok felelősek. Ezen a ponton vetődik fel a szabadság szerepe. Mennyi szabadságot kell megengedni az oktatási szabadság kontextusában a legfontosabb közvetítőnek, a pedagógusnak?
A pedagógiai szabadságot e helyt úgy határozzuk meg, mint független kutatók tudományos kutatási szabadságát vagy mint egy iskola függetlenségét és tudományos szabadságát, továbbá mint a pedagógus tanítási szabadságát az oktatási program megvalósításában élvezett szellemi önállóságának formájában. Ez a szabadság az oktatás minden elemére kiterjed: az oktatási módszerek és a teljesítményértékelés fejlesztésére, a tanrendre, annak szerkezetére, az oktatási reformok keresztülvitelére alkalmazott tanítási módszerek megválasztására, az oktatással érintett személyek csoportjai közötti viszonyra.
A pedagógusnak egyidejűleg joga van ahhoz, hogy éljen a szakmai feladatainak teljesítéséhez szükséges jogokkal. Ezek a jogok kiterjednek a képzésre, továbbképzésre, a pedagógiai kutatásra és a szakértői tanácsadásra.
Számos országban a szövetségi vagy a nemzeti szintű oktatáspolitika fejlesztésére szolgáló konzultatív eljárások is léteznek.
El kell ismerni, hogy a tudományos szabadság több, mint az alapját képező véleménynyilvánítási és lelkiismereti szabadság.
Az általános és középiskolákban, továbbá a felsőoktatási intézményekben az oktatás szabadsága, amelynek minden szinten megvannak a maga specifikus szabályai, különbözik a szakképzésétől, a politikai tréningétől vagy a gazdasági-vállalkozói tanfolyamokétól. Amikor fiatalokat arra tanítunk, hogy éljenek a szabadságukkal, akkor egyéni megközelítésre, a személyes véleményalkotás képességének és egy jó adag önállóságnak a kialakítására van szükség. Nehéz elképzelni olyan tevékenységet, amely ennél nagyobb felelősséget és közvetlenebb személyes kapcsolat meglétét igényelné. A pedagógus mint egyfajta pótszülő, a szervező hatóság irányítása alatt az iskolai környezetben nevelőként cselekszik. Ez a körülmény nagymértékben meghatározza az iskolavezetés és a pedagógus közötti viszony jellegét.
A pedagógus pedagógiai szabadsága nem jelenti azt, hogy ne lennének alárendeltként ráruházott feladatai. A pedagógiai szabadság korlátait még ilyen kontextusban is definiálni kell. Az első korlátozás a foglalkozás azon specifikus jellegéből fakad, hogy a fiatalok személyiségének a fejlesztésére irányul. Kizárt például, hogy a pedagógus az oktatási folyamat menetében éljen a véleménynyilvánítás szabadságával.
A pedagógus személyes törekvései ezenkívül ütközhetnek az iskolai hatóságoknak vagy képviselőinek az oktatás szabadságával és a vallásszabadsággal kapcsolatos jogaival is. A szervező hatóságoknak oktatási programjaik meghatározására vonatkozó szabadsága korlátozza a pedagógusszakmába történő bejutást. A fentiek miatt a pedagógus önként vállalja e jogának korlátozását, ám ennek a vállalásnak teljesen egyértelműnek kell lennie.
A pedagógus véleménynyilvánítási szabadságát korlátozza az iskolai közösség által célként kitűzött pedagógiai program és a pedagógus program iránti elkötelezettsége. A szabadságnak forum externumon történő relativizálása az iskolaalapítás szabadságának, az iskola jellegének és szervezetének a meghatározásával kapcsolatos szabadság kontextusában magában foglalja az iskola azon kötelezettségét, hogy bevonja a pedagógust az oktatási szabadság materiális és erkölcsi érdekek szempontjából fontos aspektusainak a gyakorlásába. A foglalkozásválasztás szabadságának gyakorlása feltételezi, hogy a pedagógus részben felelősséget vállal az iskolájáért, mely felelősséget a pedagógusok kollektívan viselik.
Hogyan is lenne képes egy pedagógiai rendszer felelősségérzetre nevelni, ha nem rendelkezne a közösségen belüli felelősségérzet előmozdítására irányuló szabályokkal? Mi igazolhatja az évszázados keresztény ihletésű szubszidiaritási elv elutasítását még a „szabad” oktatási intézményekben is?
Az üzleti életben vannak olyan jogi előírások, amelyek elégséges érvet szolgáltatnak, hogy a nonprofit szektorban is azonos mértékű részvételi-érdekeltségi rendszer érvényesüljön. Ám számos országban a szociális-kulturális szférában is léteznek az általános polgári felelősségen és a használók érdekein nyugvó érdekeltségi-részvételi technikák. Az Egyesült Államokban például az iskolaszékeket az iskola körzetében élő lakosok választják meg. A részvétel a „közügyek” irányításának is jó iskolája. Egy „iskolai akcióprogram” együttes kidolgozása feltehetőleg hatékonyabban működő iskolát eredményez.
Makroszinten a paritásos jogokat, amelyeket a nem állami oktatási rendszer igényel a nemzeti oktatáspolitika megfogalmazásában és megvalósításában, nehezen lehet megtagadni, mivel az oktatási programok megvalósításában kulcsszerepet betöltő tényezőkről van szó.
A kérdés jelentősége különösen azokban az országokban fog növekedni, ahol a kormány az iskoláknak költségvetési támogatást nyújt, és a magán- és állami iskolák rendezett jogállása ellenére a pedagógusok jogállása tisztázatlan vagy legalábbis nem egyértelmű. További érv is szól a paritásos jogok mellett.
A felsőoktatási jellegű intézményekben hagyománya van annak, hogy az oktatókat érdemben különböző szinteken bevonják az intézmény igazgatásába és irányításába. E gyakorlat alkalmazásának még nagyobb fontossága van az olyan oktatási formákban, amelyek kevésbé önálló diákokkal foglalkoznak, s ahol igény van az oktatók fokozott homogenitására, nagyobb pedagógiai érzékenységére. Az oktatók jogait kollektív jogként kezelik. Ezzel összefüggésben hivatkozni kell a szakszervezetek indokolt jogaira, „az oktatás”, ezen belül a tanítás, a szakmai előmenetel és az önképzés kérdései „iránti érdeklődésükre”.
Fordította: Forgács András