Újraolvasó:¹ „A nevelés lényege: nem nevelünk”

– Gondolatok Ellen Key könyvének olvasása közben –

Egyidős az évszázaddal az a könyv, amelyet a svéd pedagógusíró, Ellen Key írt „A gyermek évszázada” címmel. A kötet, főleg annak 1902-ben kiadott német nyelvű változata, hatalmas vihart váltott ki. Írója – a tanítónőből lett pedagógiai publicista – szokatlan, újszerű gondolatok egész sokaságával lepte meg olvasóit. A mű hatása világszerte elementáris erejű volt. A régi iskoláról megfogalmazott kritikája termékeny talajra hullott, és jelentősen felgyorsította azt a folyamatot, amelyet a reformpedagógiai mozgalmak nemzetközi térhódításaként ismerünk.

Ellen Key könyvét újra lapozgatva meggyőződhetünk arról, hogy nem ok nélkül vált világhírűvé a maga korában. Magával ragadó stílusa, érzelmekre ható leírásai gyerekről, iskoláról, a gyermeknevelés visszásságairól ma is felkelti az olvasó érdeklődését. Ráadásul aktualitása sem kopott meg a közel egy évszázad alatt: egyes gondolatait, kritikus megjegyzéseit akár ma is papírra vethetné. Mint ahogyan a század során születtek is szép számmal olyan művek, amelyek hasonló kritikai éllel foglalkoztak a nevelés és az iskolaügy visszásságaival.

„Gyermekeitek földjét szeressétek” – idézi Ellen Key Nietzschét, amikor könyvét azoknak a szülőknek ajánlja, akik remélik, hogy az új évszázadban megalkothatják az új embert. Ehhez azonban gyökeres szemléletváltozásra van szükség, le kell számolni a régmúlt századok ma is tovább élő embereszményével, gyerekképével. „A következő évszázad a gyermek évszázada lesz” – fogalmazza meg Key az azóta híressé vált jelmondatot.² A századforduló szellemiségére kevéssé volt jellemző ez a felfokozott optimizmus, de Key kiváló publicisztikai érzékkel megírt, sodró lendületű könyvében mégis mindvégig ez érvényesül. Talán ez is oka annak, hogy gondolatai ma is hatnak az olvasóra.

Meglepő, meghökkentő, a századforduló polgárát sokkoló gondolatokat vet papírra már az első fejezetekben is (A gyermek joga, hogy megválassza szüleit, A meg nem született nemzedék és a női munka). Az igazán megrendítő erejű gondolatokat a neveléssel, iskolával foglalkozó fejezetekben olvashatjuk (Nevelés, Lélekgyilkolás az iskolában, A jövő iskolája).

A nevelés kiindulópontja nem lehet a régi keresztény dogma, amely az emberiség természetes romlottságáról szól. A gyerek megzabolázása, szelídítése, egyéniségének elnyomása helyett hagyni kell, hogy maga a természet segítsen a képességek kibontakozásában. Rousseau pedagógiai regényére, az „Emil”-re hivatkozva fogalmazza meg a régi nevelés egyik legnagyobb bűnét: „a gyereket nem hagyják békében”. Erőszakos módszerekkel közeledünk felé, ahelyett, hogy a jóra vezető eszközöket alkalmaznánk. A régi elv helyett – rosszat rosszal űzzünk el – az új jelszó: a gyerek minden „bűnében” keressük meg az „erény” csíráit. A gyerek legbelül maga is érzi, hogy joga van „rossznak” lenni – de ezt a jogot a felnőttek tartják fenn maguknak.

Ebben a fejezetben Key szinte minden egyes mondata stiláris telitalálat: az új reformpedagógiai irányzatok akár innen is meríthették azokat a téziseket, amelyek alapján új szellemű pedagógiai hitvallásukat iskolai gyakorlatba ültették. Rousseau-ra emlékeztető módon sarkított, hatásosan megfogalmazott tételek egész sorát tálalja itt az olvasónak. Ezek közül néhány: „Sokkal könnyebb azt mondani, hogy mit ne tegyünk, mint azt, hogy mit tehetünk...” „A nevelő a gyermeket egy csapásra kész és tökéletes emberré kívánja tenni – olyan rendet, önuralmat, kötelességtudatot, becsületességet kényszerít rá, amelyről azután a felnőttek megdöbbentő gyorsasággal leszoknak.”

De az egyik legszebb gondolat a nevelés bensőséges jellegére utal: „Gyermeket nevelni nem más, mint lelkét a tenyerünkön hordani, lábát keskeny ösvényre állítani. Azt jelenti, hogy sohasem tesszük ki magunkat annak a veszélynek, hogy a gyermek szemében megpillantjuk azt a hidegséget, amely szavak nélkül is tudtunkra adja, hogy a gyermek elégtelennek és kiszámíthatatlannak tart bennünket. Bátran be kell látnunk: számtalan lehetőség nyílik arra, hogy ártsunk a gyermeknek.”³ Szuggesztív erejű sorok az igazi nevelés előfeltételéről, a gyerek lelkébe belehelyezkedni tudó empatikus nevelői képességről.

Az iskolával foglalkozó fejezetnek már a címe is sokkoló: „Lélekgyilkolás az iskolában”. Az intézményes oktatás egészen egyszerűen káros – hangoztatja Key: „Az iskolai tanulmányok csak akkor nem ártanak – sőt részben használnak is, ha a tanuló nem jár rendszeresen iskolába, hanem hosszú pihenőket tart, majd hosszabb ideig magánúton tanul.” A hagyományos oktatás ugyanis „negyed-ötödkézből kapott adatokból kotyvasztott” ismereteket töm a gyerek fejébe. A századforduló – Key által kritizált – iskolája még a régmúlt korok tanintézeteinél is rosszabb: a régiekben csak néhány tárgyat kellett bemagolni, az új iskola tanítója viszont precíz pedagógiai módszereivel „mindent előre alaposan megrág”, így szoktatja le a gyereket az önállóságról. A jövendő kor iskolája „szellemi étterem” lesz – jövendöli a svéd pedagógus –, ahol az iskola maga határozza meg, hogy mit vesz fel az „étlapra”, és a szülők ebből a „szellemi táplálékból” választhatják ki a gyermekeik számára hasznosnak ítélt tudást, amelyet azután a gyerek önállóan sajátít el.

Ez az iskola – melynek kialakításáért Ellen Key küzd – tantervében is újszerű lesz: bizonyos tantárgyakat a tanév egyik részében, másokat pedig az év másik részében oktatnának. (A tantárgyak időbeli koncentrációjának ehhez hasonló válfaját dolgozta ki Rudolf Steiner: a Waldorf-iskola epochális tanítása Key ötletét viszi majd tovább.) Az ideális iskolában a tanári előadás „rendkívüli dolog”, a fő hangsúly a tanulók egyéni munkáján van. Eközben törekednének arra, hogy a gyerekek valóban élő ismereteket sajátítsanak el: „a tanulót minden oktatás során lehetőleg egészen a valóságig elvezetnék, és nem elégednének meg a valóságról szóló beszámolóval”. Ismét egy olyan vezérmotívum, amely majd a század folyamán kialakuló reformiskolák életében játszik fontos szerepet. A „cselekedtető”, „aktív” iskola (école active, Tätschule, „learning by doing”) divatos jelszavai végigvonultak az egész évszázadon.

Az egyéniség fejlesztése kezdődjék minél korábban, az iskola „ellaposító társas-nevelése” várhat. Nem is kell túl korán kezdeni. A gyerekek idő előtt kerülnek iskolába, elegendő 9-10 éves korban elkezdeni csoportos tanításukat. A hagyományos iskola nem tűri falai közt a „dacosan egyénieskedőket”, ott legjobban a „legcsendesebb, legengedelmesebb” gyerek boldogul. Nem is csoda, hogy a gyerek egyénisége elenyészik a mindennapos monotónia malmában. Ahogyan ezt Key szemlélteti: „A zsenge személyiséget – az anyagot – bevezetik a kiváló, modern iskolába, vagy helyesebben mondva ezt az anyagot odavetik a szeleknek és a hullámoknak, mint egy kis kavicsot a homokos tengerparton. Az egyik hullám a másik után csapkodja, nap mint nap, évről évre. 45 perc hittan, ugyanannyi történelem, szlöjd⁴, francia nyelv, természettan stb. Másnap újabb tantárgyak újabb kis adagokban.” A tantárgyi szétaprózottságnak ez a szemléletes kritikája is hozzájárult ahhoz, hogy a huszadik század reformiskoláinak többsége az egymással rokonítható tantárgyakat valamiféle egységesítő szempontnak alávetve tömbösítette, összevonta, integrálta. (De ugyanez a koncentráló-egységesítő igény jelent meg az úgymond „tradicionális” iskolák tanterveiben is: jó példa erre a magyar tantervek fejlődése 1945 után.)

Az olvasónak Celestin Freinet, francia reformpedagógus húszas évektől működő „Modern Iskolája” ötlik fel, amikor ennek előképét Key könyvében megtalálja: „Minden tankönyv csupa erő, csupa vidámság lesz! Az olvasókönyv eltűnik, és ismét az eredeti műveket adják majd az ifjúság kezébe. [...] A könyvtár lesz az iskola legnagyobb, legszebb és legfontosabb tanterme, [...] a termek mellett műhelyek lesznek, ahol minden tanulónak meglesz a maga helye az önálló tanuláshoz...”

Hogyan válhatnak valóra ezek az óhajok, miként születhet meg a Key által megálmodott új iskola? A szerző gyökeresen szakít minden régivel, ami nem hordozza az új pedagógia csíráit. Az elszigetelt reformok semmit sem érnek. „Özönvíznek kell következnie a pedagógiában, és akkor csak Montaigne-t, Rousseau-t, Spencert és az új gyermekpszichológiai irodalmat szabad majd a bárkába bevinni!”

Az új idők új iskolájában új szellemben tanító pedagógusokra van szükség. Őket az egyéni pedagógia alkalmazására készítik majd fel a képzőben. Egyéves próbaidő után alkalmazzák őket, felvételükbe a gyermekeknek is beleszólásuk lesz, nem csak a vizsgabiztosoknak. S az álom folytatódik: a pedagógusok napi munkaideje rövid lesz, „bőséges pihenőidő” jár nekik és „nagy fizetés”. Szolgálati idejük pedig legfeljebb húsz esztendő lehet... De nem kevésbé utópisztikus az a mód sem, ahogyan Ellen Key a fiatalok érettségéről meg kíván győződni. Érettségi vizsga helyett a pedagógusérettségi biztos egy nagy utazást tesz a fiatalokkal, „...legfeljebb öt fiatalemberrel egy nyarat tölt belföldön vagy külföldön. Ez az együttélés alkalmat ad neki arra, hagy valóban megállapítsa: milyen mértékben sajátították el a növendékek a műveltséget.⁵ Ugyanakkor irányíthatja őket élethivatásuk megválasztásában is.”

Jól látható: Ellen Key pedagógiai programja nem mentes a szélsőségektől sem, akárcsak a szellemi előd, Rousseau nevelési álmai az „Emil avagy a nevelésről” című könyvében. Az írónőt olykor-olykor elragadja a romantikus hevület, s olyan pedagógiáról álmodik, amely e világon nem életképes, talán csak valamiféle képzeletbeli „pedagógiai provinciában”... Mégis fontos ez a könyv, s nemcsak úgy, mint egy letűnt korszak érdekes emléke, mint egy érdekes olvasmány, hanem úgy is, mint megrögződött szokásoknak, a kényelmes hétköznapi gyakorlattá váló pedagógiának hadat üzenő, új utakat kereső emberi magatartás örökké érvényes példája.

Pukánszky Béla