Szabó Géza
Világbazár
– Jó estét!
– Szép jó estét, uram!
– Beállhatok a kocsimmal a szálloda parkolójába?
– Rövid időre, igen.
– Couple of hours, only.
– Értem.
– Ismerem a főnököt. Itt lakom az utca másik oldalán, a negyven szám alatt.
– Rendben.
„Patel vagyok, és hiába is csúfolkodnak velem a pándzsábik, hogy gyáva népségből származom. És hogy a Patelok ilyenek meg olyanok. Csak az a csomó ostoba vicc ne volna. Rögtön mosolyognak, amint elhangzik a nevem. Még hogy mi voltunk az elsők a háborúban, akik futásnak eredtünk, és az ülepünk kapta a repeszeket… miközben ezek a bátor pándzsábik, ez a duhajkodó, nagyivó, nagyevő náció kiharcolta a függetlenséget. Milyen függetlenség?! Miféle kiharcolás? Bemegyek ebbe a szállodába, be én! Hátha itt jobb emberek vannak, mint a városban, és kapok szobát 27 fontért. Végül is nincs vesztenivalóm, innen kifelé már Loughborough irányába vezet az út, ha itt sem fogadnak be, akkor valamelyik kapualjban kell kihúznom az éjszakát. Mondtam én az asszonynak, hogy hiába indulok el vasárnap délután, mert a kórházba nem utalnak be… pfuj, angolok! Pontosság, becsületesség, kioktatás. Ha hétfő délelőtt tizenegyre várnak, akkor rimánkodhatok nekik vasárnap délben. Ő persze csak fújta a magáét, hogy sosem lehet tudni, mennyit késnek a vonatok, és hogy mi történik útközben, legyek ott időben. Te, aszszony, ez nem India! Ezeknél pontosan tudom, mikor indul a járat, hova tart, és mikor érkezik meg! Távol minden településtől, a mező közepén, az isten háta mögött nem állunk meg pár órára, hogy letáborozzunk, tüzeket gyújtsunk, és elkészítsük az ebédet. Most már késő bánat, itt vagyok, találnom kell egy olcsó szobát. Legalább a kártyámat ne felejtettem volna nála, otthon…”
– Gízá, az a piros Nissan, a jobb oldalán ütéssel… melyik vendég érkezett ezzel a kocsival?
– Nem vendég, uram. A szomszéd.
– Miféle szomszéd?
– A negyvenből. Azt mondta, jól ismeri Mr. Ashokot.
– Engemet? Negyven szám?
– Szemüveges, ötven körüli úriember, szikár arc, rekedtes hang.
„És ne mind ráncold olyan gondterhelten a homlokodat, mert nem áll jól. Mosolyogj te is! Hiszen azt követeled tőlünk, hogy szüntelenül sugározzunk. Mintha benne lenne a munkaköri leírásunkban az arcunkra fagyott kínos mosoly. Neked aztán nem jó alkalmazottakra van szükséged, hanem kitűnő színészekre, akik érzelemmentesen tálalják az elvárt, a kikövetelt érzelmek hű másolatát. Arcbűvészeket alkalmaznál, nem embereket. Gépeket, akik semmit sem éreznek. Vagy ha mégis, akkor profin titkolják. Egyszer kinyögted… persze, nem fogsz erre emlékezni… de én nem felejtem azt a mondatot, hogy végül is megérted, miért vagyunk képtelenek szakadatlanul kedvesen mosolyogni. És hogy szerinted sem jó erőltetni a szélesvásznú vigyort, mert a vendégeket amúgy sem lehet átverni, megérzik az álságot.”
– Hm. Nem ismerem a fickót. Kérem a Sales Office kulcsát.
– Tessék, Mr. Ashok, itt van a kulcs.
„Igazából te sem érted magadat. Miért rejtőzöl? Háromszor, négyszer kocsiba pattansz naponta, és tizenkét percet autózol otthonról idáig, csak hogy a sárga kulcscsomót megkaparintsd, és elszívj egy cigit. Vajon milyen hantákat találsz ki, hogy a feleséged gyanakvását tompítsd? Látom, mostanában már a rágcsiról is lemondtál, szép lassan a látszatot sem próbálod ápolni. Eltűnt a doboz a recepciós fiókból.”
Hayton három hete rostokol a szállodában, eddig kétszer váltott szobát, mert az, ahol előzőleg „lakott”, hónapokkal előbb már el volt ígérve valaki másnak. Zokszó nélkül összeszedi a kis cókmókját, és átvonul a másikba. Lekapkodja a száradó zoknikat és bugyikat a fűtőtestről, begyúrja az Argos-zacskóba, az ágyról felmarkolja a két telefont, és megy. A kabátja zsebében hordja az anyagot. Néha, amikor ott már nem fér, a farmer zsebeit is megtömi. Nem viselkedhet úgy, mint a csitrik, a mai tinidivatot a lecsúszott nadrággal nem alkalmazhatja. Azért az ő farmerja is lennebb van, mint a normális európai átlag. Té az egyik reggel utánaszaladt, mert Hayton, szokása szerint nem adta le a kulcsot, amikor kilépett. Mire utolérte volna, már üzletelt valakivel, a Merci ablaka le volt csavarva, és Hayton teljes felsőtestével behajolt. A mozdulattól és attól, hogy mégiscsak hatalmas ember, aki ha lehajol, a túlságosan laza ruha hátul engedetlenkedik, óhatatlanul lecsúszott a nadrágja, és sokkal több látszott emberünkből, mint amennyi kellett volna. Hiába a laza szíj. És hiába a sörpocak, ami akár ki is tölthetné a lötyögő ruhát. Persze nem igazán hájas, hanem csak elengedte magát a nagy test. A két méter tíz centihez tekintélyes has tartozik, Hayton néha felemeli a pólót, és önelégülten mutogatja, simogatja a recepció kellős közepén vagy odakint a szálloda bejáratánál, miközben cigizik. A cigizésen kívül csak kajáért és piáért jön le a harmadikról, az ikerszobából. Azért ez a kétágyas rendszer mégiscsak muris dolog! Hiszen mindenki tudja a fickóról, hogy egyetlen nagy ágyra van szüksége, széles, kényelmes ágyra, ahol leteperheti az aktuális nőcskét. A nyílt sebet is… ez az életfilozófiája. Maica kiderítette, melyik a feleség a sok közül. Az a göndör, közepesen magas, barna hajú, telt arcú, huszonhét év körüli ápolt nő. Nem nyávog, mint általában az angolok, hanem… beszél. Nincs neve, igazából senki sem tudja, milyen történet tartozik a púderozott archoz. Azért rúgta ki, mert sokadjára is elcsípte ezt a szemétládát. Azóta is békülnek, két-három naponként felhívja Hayton, és a szerencsétlen semmit sem tehet, jön, engedelmesen. Megisznak egy mélyhűtött pezsgőt, reggel elmegy. „Legalább a törülközőt cseréltetnéd ki néha a housekeeperral.” Hayton mindenen csak vigyorog, ostoba tésztaarca van, és a hangja reszelős. Buta, faragatlan vicceket enged meg magának. Különösebben az sem zavarja, hogy költözéskor örökké módosul a napi taksa. Van pénze – henceg vele, és nyíltan vállalja a „szakmáját”. Mindenki nevet rajta, kevesen veszik komolyan, örökké fújja a szeszt, ki hinné, hogy tényleg az?
A szerző további írásai
