Fábián Sándor
Tangenciák 6. - Gittai, az önjáró tehetség-tömb
Amikor először léptem át új, sokadik emeleti toronyház-lakásának küszöbét, tekintetem az előszoba vöröses lambériáján akadt meg.
– Pácoltad, majd belakkoztad? – kérdeztem.
– A fa természetes színe. Na nem mahagóni, hanem cseresznyefa – magyarázta. – Az lenne csak a csodálatos: igazi mahagóni borítás!
És csettintett, nyilván a mahagóni szó iránti hódolatát ígyen megtoldva. Ez a hódolat (jegyzem meg mellékesen) még a kétezer-hatos év után is élhetett benne, hiszen egy irodalmi pályázaton Mahagóni Eszter álnéven író hölgy nyert, s mondanom sem kell, ki volt a névadó…
Fordítsam komolyra a szót: Szilágyi Gittai Istvánt már legelső irodalmi köri megnyilvánulásai alapján mint önjáró tehetség-tömböt jellemeztem. Talán fizikai robusztussága miatt nehézkesnek tűnő, ám (szellemi és nem csak szellemi!) hasznot sugalló helyzetekben könnyedén-biztosan jó irányba moccanó művészembernek. Ezt egy Ady-körön valamikor így vázoltam: nehézgép ő (hogy úthenger, nem akartam leírni, pedig a csipkelődés kisördöge, mit tagadjam, ezt diktálta), ami nem száguld, de megállíthatatlan. Mögötte a Mű, a Rendbetettség. Az aszfalt.
Írásom célja persze nem irodalmi értékek felmutatása, kiértékelése, hanem az embert, ez esetben az immár fél évszázadnyi idő próbáit kiállt barátot-barátságot bemutató – bizony szakadozott – emlékháló. Tervezett feszítetlenséggel, rendezetlenséggel. Ami viszont már így a rendetlenség rendje, vagyis megfelel Gittai István „szeretek magam körül mindent rendben látni” életelvének. Tehát néha egyes szám harmadik személyben írok Gittairól. Máskor meg tegezlek, Pista. Jó lenne, ha így is, úgy is éreznéd a rokonszenvet.
Tangencia, illetve inkább párhuzam közöttünk szlovák-félszlovák voltunk. Szilágyi István Tótiban született; a falu neve lakóinak valahai tót voltára utal. S mert az elemi iskolát Margittán járta ki, ötletes és eredeti költői nevét e városka nevének második részéből alkotta: margittai. (Bevallom, fiatalabb éveimben irigyeltelek érte, Pista. Ma már nem, ma már a helyükre kerültek a dolgok: te a névileg Szilágy megyei, én a Bihar-szalontai. Lehettem volna – lontai?)
Szavam ne feledjem: a párhuzam közöttünk. Magam is félig tót vagyok, Anyám, született Matuska Ilona révén. Gyerekkoromben megéltem a „tirpák” rendetlenség rendjének filozófiáját. Emlékszem, elhatároztam egy nyári vakációmban, hogy „szortírozom” a tyúkudvar esőtől védett részén szerteszét heverő, nyári konyhába szánt hulladék-tüzelőt: újakkal helyettesített, megfeketedett kerítésléceket, elkorhadt szőlőkarókat, kora tavaszi szőlőmetszésből nyárba száradt venyige-halmokat, kertünk gyümölcsfáinak gallyazás-maradványait, kukorica-iziket és csutkát, száraz napraforgótányérokat…
– Isten ments! – hárította el Anyám nekirugaszkodásomat. – Hajnalban venyigével gyújtok be a sparhertbe, aztán a reggeli krumplisütéshez markolok egy adag gallyat, pár csutkát, a ler ezt szereti. A kenyérpirításhoz már keményfa kell, a szőlőkarók arra jók. Ha mindezt rekeszről rekeszre a fásszínbe gyömöszölöd, nem találom majd őket!
Gondolom, elfogadod, Pista, hogy a fennhéjázó pedantéria gúnyos odamondása – ti. hogy „tirpák udvar” – nem érvényes. A naturista ésszerűség csak látszatra kelti a rendezetlenség hatását. A nagyfás erdőt idiótaság lenne megfosztani rendetlenül növő bokraitól – hogyan vágnánk nyársat a szalonnasütéshez?!
– Szeretném tető alá helyezni eddigi munkásságomat, ez a könyv, az Emlékbe forduló idő is ezt a célt szolgálná – mondottad 2006 februárjában megtisztelő, „házhoz jött” dedikálásod alkalmából. Amikor is (akárcsak ma) kiadatási gondok gyötörtek. Nagyfás erdőd már megvan, törődj persze a bokrokkal, hogy ne maradjanak rejtve. Ám ebből gondterheltség mért legyen?
Tangenciáim – és az ebből formálódó barátság – Gittai Istvánnal a „tervezetlen rend irodalmi egyletében”, az Ady-körben alakultak ki.
– Gittai-kör, gittegylet – játszottam a szóval akkor magamban, sárgulva a jól hangzó művésznévtől. Magamban? Talán mások előtt is, szóban. Nemigen emlékszem… Ám mert – gunyoros hozzáállásaimat ismerve – a dolog megtörténhetett, írásom alanyát megkövetem, itt, most.
…Bizony, kemény összeszólalkozás is megesett közöttünk. Például az első (sikeres!) félévét élő Kelet–Nyugat titkársági szobájában, ahol Pistának kisajtós-fiókos íróasztalkája volt. A versrovat egységes összeszerkesztését az oly hamar eltávozott alapító-főszerkesztő, Tőke Csaba rám bízta, de részletmunkáit Gittaira, meg Pataki Istvánra is. (Az impresszumban mindhárman szerepeltünk, mint belső munkatársak. Közbevetőleg itt, e zárójelben említem meg, hogy Indig Ottó Emlék ma már című memoárkönyvében a Kelet–Nyugatot indítók „csapatából” Gittait és jómagamat [szelektíven?] kifelejt, csak Patakira emlékezik…) Én valójában az „olcsójancsi” voltam anyagi juttatások nélkül, merthogy mesterségemből éltem. Gittai István kaphatott valami pénzt (így gondolom, bizonyítékom nincs rá), ha nem mást, a határon túlra utazások költségét. Ő gyűjtögetett a magyarhoni versfaragóktól, hozzám jobbára a hazai versanyag érkezett. A heti szelekció joga az enyém volt. Ami irritálhatta (bevallottan önközpontú) barátomat. Szemébe mondtam:
– Dugdosod előlem a nyugati anyagot, és néha „kiscsatornákon” át csempészed be őket a lapba!
Kifakadásom után szó szót követett az apró szobában, Piroska, a titkárnő jelenlétében. Hangos és durva szóváltás volt. A vége viszont civilizált kiegyezés, néhány nap múlva már „szerződéses” béke: a jövőben egymást csakis így, szemtől szembe marasztaljuk el, ha még okunk lesz rá.
Okunk pedig azóta sem volt, hál’ istennek, gondolom, egyetértesz, Pista.
Cikázok az időben: kétezer felé, majd az évezredforduló után is, háziorvosának kért fel Gittai István. Akkor már felesége, a bájos, kék szemű Kati nem élt (róla majd lennebb).
A szerző további írásai
