Gurzó K. Enikő
Vissza az élbolyba? Színigazgatási dilemmák a szórványvidéken
Az idén lesz tíz éve, hogy Lorenzo de Mediciként magára vonta mind a szakértők, mind a publikum figyelmét, és tizennégy éve, hogy előkészítette első temesvári fellépését a Katonákban. A Székelyföldről érkezett a bánsági magyar színházba, mint kollégái közül többen, és most, a pályaív mintegy betetőzéseként elfoglalta a társulat igazgatói székét. Az intézmény legfőbb tisztségéért folyó, már-már az ízléstelenség határát súroló küzdelem háttérzajában tisztességes győzelme akként hat, mintha tudatosan járta volna végig a direktori irodába vezető utat, és nem rongyrázással töltötte drága idejét, hanem munkával: csendben, fegyelmezetten, az elődei által elkövetett hibákat mérlegre téve a kulisszákból követte nyomon a nyílt színen zajló csatát. Balázs Attila bölcs építkezőnek látszik.
Eleinte igencsak kedvesen beszélnek majd hozzá az alattvalók. Érintkezésükben azonban lesz egy kis kényelmetlenség, zavar, viszonyukban benne lesz a furcsát megillető rábámulás, a hatóságinak kijáró távolságtartás, de nem számít. Sokan úgy fogják kezelni, mintha csupán a vezető anyag alcíme lenne az újságban. Mindezektől eltekintve barátságok születnek és élednek majd újjá az életében, bensőséges kapcsolatok, de azok, akik a társulatban eddig együtt voltak, eltávolodnak egymástól. Lehet, hogy az ő hivatalba lépése után valaki szégyelleni fogja korábbi gyengeségeit, a sikertelenséget, azt, hogy neki laposabb, kevésbé felfelé ívelő karrier adatott, pedig hősies volt, büszkeségéről gyakran lemondó, utasításokat, kívánságokat teljesítő.
Tudniillik az intolerancia rendszerváltástól és szakterülettől független. Jelen esetben arról van szó, hogy egyszer csak ötvenöt-hatvan éves lett egy korosztály, az első hivatásos színészgeneráció utáni, ennek tagjai pedig nehezen fogadják el: míg őket a tapasztalatok súlya s az ismeretek tára tartja egyensúlyban, a felszínen, addig a fiatalt az adrenalin, a vak hit az emberek jóságában, a folytonos fejlődésben. Az e téren megmutatkozó, mondhatnók biológiai jellegből fakadó harc a kezdetek óta tombol a nemzedékek között.
Attól tehát nem kell tartani, hogy a lendülettel teli színész-direktor beiktatását követő harmóniát, békét, közös ünneplést nem fogják megtörni a szokásos torzsalkodások, hisz a magyarok fő karaktervonását illetően nem következhet be fordulat: a féltékenység, irigység kétségkívül megőrzi elsőbbségét. Eme (tudat)állapot egyértelműen nagy pech mindannyiunk, de főként a vezető pozíciókban lévők no meg a majdan oda kerülők számára, hisz más népeknél más a domináns jegy (így például a munkamánia, a rendmánia, a pontosság vagy épp ellenkezőleg, a lezserség, a lustaságba hajló nemtörődömség), ami kiváltképp a művészek körében lehet ösztönző erejű. Ám ha összeférhetetlenségünk elméletét a tisztségviselő tisztázza magában, immúnissá válik a pofonokra: már senki sem fogja tudni halálosan megbántani, kiütni a sorból. Részéről állhat majd a bál.
Persze léteznek kedves, intim színházi közösségek is, ezekben néha csodálatos emberek rejtőzködnek. (A temesvári talán nem ilyen. De talán igen…)
*
Nézzük azonban meg, mi történt, minek a folyományáról beszélünk. A történet a következő. Néhány hónappal korábban előállt a groteszk helyzet: Temesváron, a magyar színjátszás egészét alig befolyásoló városban ketten perre mentek a magyar nyelven játszó színház direktori székéért. Azt hiszem, azon nincsen mit magyarázni, hogy egyetlen művelődési intézménynek sem tett volna jót a törvényszéki bokázásból eredő bizonytalanság (hát még a miénknek!). A kirajzolódott sorstalanságra még rátevődik a hallatlanul eltorzult támogatási struktúra, amit valójában az önkormányzatok általában bután cselekvő döntéshozó testületei határoznak meg, és amely bárkit képes indokolatlan előnyökhöz, méltatlan hátrányokhoz juttatni. A jelenkori színigazgatók felelőssége ezért óriási, a nekik szegezendő első számú kérdés pedig ekként hangzik: képesek-e átlépni önnön árnyékukat?
E dilemmától, no meg a direktorok mindegyikére érvényes szabályoktól, követelményektől elvonatkoztatva tárgyalt ügyünk egyedinek is tekinthető, mivel a magyar színházi világnak észlelnie kellett volna, hogy abban az esetben, ha a pereskedő temesvári (amúgy székely) felek holtodiglan-holtomiglan ragaszkodnak érveikhez, érdekeikhez, nem jöhet más, mint a brutális „állami” (fenntartói) beavatkozás, ami majd rendet vág.
Efféle rendet most más (fog) vág(ni). Nem valamely intézmény, de nem is a versenyvizsga nyertese. Ő csak egy név lesz a porondon (akárcsak a temesvári német színházban, amely már csupán a nevében német, sajnos). Sejti ezt mindenki, az érintettek azonban úgy tesznek, mintha nem. Ez még a korábbi diplomáciai ballépéseknél is nagyobb baklövés.
*
Fura helyzetbe kerültünk tehát. Bosszantóba, mert aki gondolkodik, az nem hisz abban, hogy a teátrumunkat, egész kulturális életünket a megye-, illetve a városházáról, mi több, a minisztériumból kellene egyengetni. Abban viszont hiszünk, hogy az „együttműködések” terén az lenne a legideálisabb, ha jó előadások, tévé- és rádióműsorok, újságcikkek születnének. Van tehát néhány idealisztikus elképzelésünk, álmunk, vágyunk, amely valószínűleg sosem fog már valóra válni. A drámaíró Csiky Gergelyről elnevezett bánsági teátrumnál maradva nyilvánvaló, hogy a papíron még önálló intézmény jövője voltaképpen azon múlik, színre kerülnek-e majd olyan darabok, amelyek képesek megszólítani a temesi szórványközönséget meg a többségi nemzetbélieket. Jelenleg ennek zálogtényezőjét csak homályosan látom. Újságírói pesszimizmusomon csupán az javít, hogy a szükséges legújabb kori metamorfózison már átesett igazi nagyágyúktól eltekintve a többi erdélyi s partiumi színházban sem biztatóbb a helyzet.
A szerző további írásai
