Csató Ildikó
Karácsonyi rekviem (Az Álomgyártók ciklus folytatása)
Nemrégiben elhunyt szerzőnkre két, lapunknak korábban elküldött írásával emlékezünk.
– Akárhogy is, én nem értem, hogyan válhatott ebből a csodálatos és rendezett világból ilyen szomorú és önmagát elemésztő világ. Mi történt, hogy az emberek így elvesztették önmagukat? Hová tűntek el a jól meghatározott határok?
– Az ember legelőször mindig csak egy lépést vét el. Szinte észre sem vevődik. Csak egy kissé homályosabb lesz minden dolgoknak a lényege. Érti még, de már nem biztos benne. Aztán lassanként összekavarodik a kép. Egyre több a magyarázat, egyre kevesebb a megértés.
Minél bonyolultabb egy tétel, annál messzebb jársz az igazságtól. A valóság arról ismerszik meg, hogy mindig igen egyszerű. Aztán eljön az az idő, amikor már csak a forma él, a lényeg elvész. Még mindent úgy tesznek, mint azelőtt, de már nem értik, miért. Ezért egyre több hibát vétenek. A határok átrendeződnek. A falak nem ott épülnek fel, ahol kellenek. A törvények elvesztik igazságtartalmukat. Legtöbbjük már csak azért születik, hogy megmagyarázza és alátámassza a másikat. Az emberek még mindig keresik a rendet, de már nem találják. Így lesz a világ egyre kietlenebb és embertelenebb.
– Mire valók akkor a törvények ebben a világban?
– Mire? Hát arra, hogy megvédjék a gazdag embert a szegény embertől. A butaságot a gondolatoktól. Az egymás eltaposásán alapuló világrendet a szeretettől és a megértéstől. Olyan ez, mintha valami fekete árnyék települt volna az emberek agyára. Nézik, de nem látják. Látják, de nem értik. Értik, de azt mondják – nem lehet másként. Hogy soha nem is volt másként. Hogy ez az élet rendje.
Pedig ez nem igaz. És vannak, akik ezt nagyon jól tudják, de hallgatnak róla. És vannak, akik nem hallgatnak, de hangjuk elvész az általános ordítozásban.
A templomban szeretetről prédikálnak, s kint az utcán elfelejtenek mindent. Vagy már bent sem gondolták komolyan? Annyi arcuk van, ahány napja az évnek, percei az óráknak. Hiszen „fejlődő” világban élnek! Nem állhatnak meg sehol, mert akkor lemaradnak. Miről? Ki tudja? Talán az emberségről. A létfenntartás mindenekelőtt. Élni mindenáron! És habzsolni csömörig, mindent, amit csak lehet – amíg még lehet! Mert aztán jön a Nagy Kaszás és – utána sötétség. Hiszen onnan még nem jött vissza senki. Valóban? – Keresztények!
Vagy a vallás is csak egy befektetés? Elmegyünk, mert… ki tudja? Hátha mégis van benne valami igazság, és odaát majd a jó pontokat a számlánkra írják. Mégiscsak nyugodtabban tudunk dőzsölni itt, azzal a lelkiismeretünket csillapító tudattal, hogy az egy-két odavetett alamizsnáért odaát is biztos helyünk lesz. – Ilyen könnyű volna… – Megvenni az Istent? Mert itt már minden eladó. A becsület, az ész, még az egymás iránti odaadás is. Mindent pénzben mérnek. És mindennek megvan az ára. Fogyasztói társadalom, mely elevenen falja fel az emberi életeket. Civilizált világ, mely rosszabb a kannibalizmusnál is, hiszen nem elégszik meg az emberről lerágott hússal, de a lelkét, a szívét is akarja!…
A Kis Herceg szeméből alágördült egy könnycsepp. A Rózsa riadtan simult hozzá. Még sohasem látta ilyennek.
– Mi történt veled, Hercegem? Miért bánkódsz? Bármilyen szomorú is ez a világ, kell legyenek még jó szándékú emberek benne. És a vezetőik közül sem lehet mindegyik olyan vak, hogy ne lássa, ha folytonosan csak tőrbe csalják egymást, ha mindenki csak az egyéni hasznát és boldogulását nézi, a világuk darabokra hullik a lábuk alatt, a földjük megmérgeződik, a felhők savas esőt sírnak a fejükre, s a lelkükben lévő sötétség lassanként ellepi az eget.
– A vezetőik? Ők aztán igazán az utolsók, akik hitelt adnának a szavaidnak, Rózsa. Hiszen azoknak, akik a hatalmat birtokolják, hogyan is állna érdekükben beismerni, hogy egy széthulló világ szálait tartják a kezükben? Sokan közülük még maguk sem hiszik el… Ha nézik is, nem akarják látni. Ha látják is, nem akarják megérteni. De ha vannak is olyanok, akik megértik – nem mondják senkinek.
Áltatják magukat – másokat – azzal, hogy majd ők megvédik az emberiséget, boldoggá teszik honpolgáraikat. Ha kell, tűzzel-vassal, jó törvényekkel és szabályokkal, jó börtönrácsokkal és erős börtönfalakkal, jó koncentrációs táborokkal és hős háborúkkal. De minek ennyi erőszak, ha minden olyan jó és tökéletes? Ennyire buták az emberek, hogy nem veszik észre, milyen csodálatos, fejlődő, majd a jövőben – nemsokára! – mindent megoldó álomvilágban élnek? – Vagy mégsem?
Politika? Ugyan, mit lehet politikával megoldani? Szerinted mennyit kell hazudni ahhoz, hogy megtudd az igazságot? Jó és rossz. Jobb és bal. Az „izmusokba” beleszédült emberiség tudathasadásos állapota csupán. Vajon melyiken repülsz el a mennybe?
Itt a pénz vezet, ott a korlátoltság. Demokrácia vagy diktatúra?
Kapitalizmus vagy kommunizmus? Mi a különbség? Nézz le a Földre!
Ott lent egy ember botorkált a hóban. Körülötte fényes üzletek sora virított, csillogott a karácsonyi forgatagban. Lassan járt, így hát meg-meglökték. Mindenki sietett. Még egy ajándék, még egy pár finom falat az ünnepi asztalra. Itt volt az utolsó simítások ideje. Aki elmaradt valami fontos dologgal, most igyekezett pótolni a hiányt.
Neki nem volt hova sietnie. Már rég nem. Nem várta otthon senki. Nem is volt otthona. Egész művészet volt, ahogy élt. Egyik hajléktalanszállásból a másikba, egyik kapualjból a másikba. Titkos alkóvok és zugok egész sorát tudta már. Egy-egy tál meleg étel a könyörület szállásain és néhány ember, aki néha megszánja és lök neki egy-két falatot, ruhát, akármit. Persze ő meg is dolgozik érte. Ha kell, fát vág, takarít, szemetet hord, gödröt ás. Szóval, akármit, ami akad. Nem szeret ingyen elfogadni semmit. Ennyi maradt még a régi büszkeségből. Meg néhány emlék. Ez volt minden vagyona. Meg a lyukas, toldott-foldott göncök a vállán.
A szerző további írásai
