Ujvárossy László
A nagybányai festészet mai utánzata miért nem kortárs művészet?
Mielőtt bővebben kifejteném a címből adódó témát, magyarázatra szorul a kortárs előtag mint értékmeghatározó értelmezés a művészet vonatkozásában. A művészet fogalomtörténetéből kiderül, hogy az évezredes jelentésmódosulást szenvedő görög „tehné” fordításából származó latin „ars” szó a mai művészetfelfogással rokonságot tart fenn. Az ókorban megkülönböztették a kizárólag mentális erőfeszítést igénylő szabadművészeteket (liberales) a fizikai munkát kifejtő alantas (vulgares) mechanikai művészetektől, az ebbe a csoportba tartozó festészet, szobrászat stb. osztályától. A középkorban ez a kategorizálás a képzőművészetet az ókori görögökhöz képest még előnytelenebb helyzetbe hozta. A tudományokat sorolták a szabadművészetekhez, így a retorikát, a logikát, az aritmetikát, a geometriát, csillagászatot és zenét, míg a medicinát, theatricát, agriculturát valamint navigációt stb. „közönséges” művészeteknek tartották, míg a vizuális művészeteket, a szobrászatot és festészetet említésre sem méltatták. A művészeti ágak, műfajok külön tudományokká és művészetekké csak a 19. századra integrálódtak, a kezdeti csoportosítás helycseréket is követelt így az első kategóriából, mai helyére a művészetek közé került a zene, a költészet szintén, melyet addig művészeten kívüli próféciának tartottak. Az ókori és skolasztikus művészetkritériumok megfogalmazása a szépművészetekben is sokáig érvényesítette hatását, mely kimondta, hogy a szakértelem, a szabályok ismerete nélküli puszta inspiráció vagy képzelet alapján létrehozott artefaktum a művészet ellentéte. Ellenben azok ismerete, a kifejezési eszközök tudatos használata és az arisztotelészi szépelmélet alkalmazása: a rend (taxis), az arány (symmetria) és a nagyság (mégethos) egyensúlya mind a szépség függvénye.
Jelentős változás a művészetek terén is a reneszánsz óta tudható be, amikor a mesterségbeli szaktudásra, az alkotási szabályok ismeretére alapozott értékelv a szépművészetnek1 mint alkalmazott tudománynak – nagyon hosszú ideig elit helyet biztosított, és a hajdani jelentéktelenségből (kézművességből) a műtárgyat és művészt az őt megillető rangra emelte. Feltételezésünk szerint a befogadók már az ókori kezdetektől a művészet funkcióit ismerték, és a művészetet három szempont szerint értékelték: 1) logikai, 2) etikai, 3) művészi (ez utóbbira esett a főhangsúly). Egy műalkotásnak harmóniában kell lennie a logika, a moralitás és a saját művészi kánonaival – mondja Arisztotelész, aki a művészetet két szempontból is egyetemesnek vélte, egyrészt azért, mert általános dolgokkal foglalkozik, másrészt mert teszi ezt mindenkihez elérhető módon.
A tudomány funkciói másak ugyan, de a művészet egyetemességében művészet és tudomány találkoznak. A magasztos eszmék az idő során devalválódtak, és a romantikában hangsúlyossá vált negatív princípium hatására az addigi szabályrendszerekben mértéktelenséget hozva létre fragmentumokra szakadtak. A szubjektivitás önkényessége a magányos én világnézetét, az új szellemi mítoszokra való törekvést s ugyanakkor a formai nyitottságot, – a szép kárára – az ironikus, a groteszk, a rút esztétikai kategóriáit juttatta kifejezésre. A költőietlen tárgy tabujának feloszlása, évszázadokat átugorva a posztmodernizmus korában, a vizuális művészetet sokszor egy valóban vulgáris szcénába, a konzumtársadalom szubkulturális rétegeibe, a giccsbe vezeti. A művészet sokszínűségében természetesen nem ez az egyetlen vonulat. A magas művészet említett metamorfózisában számtalan változásmutatót említhetünk, ezek közül a médiumok szerepe nagyon eklatáns. A médiumok felvették a művészet bizonyos tulajdonságait, s a művészet ezt viszonozta. Wladislaw Tatarkiewicz esztéta értelmezésében ez az ozmózishoz hasonló folyamat a médiumok számára volt előnyös, mivel a művészet nagyobb mértékben lépett be a médiumokba, mint amennyire a médiumok technikái hatoltak be a művészet világába. A művészet kereteinek egyre nagyobb tágulása e jelenséggel is magyarázható, mely mára belenyúlik a fogyasztói kultúrába éppen úgy, mint a kommunikációs médiákba. A 20. századi intermédiumok sokaságai pedig a művészet definíciót módosították jelentősen, azt is mondhatnánk, hogy a bekerült területekkel definiálhatatlan állapotba hozták. Az ókori-középkori tág művészetfogalom világosan meghatározható voltával szemben a mai fogalom Tatarkiewicz szavaival élve kibújik a definíció alól.
Nos, akkor miről beszélhetünk? Ha nincs pontos meghatározás, akkor nincs értékkritérium? A művészetfogalom évezredes pályán vívott harca a 20. századra győztesként kikiáltatott, és az új körülmények között még mindig a régi rokonság emlékezetével, az újszerűség értékeszménye mellett a korszerűség hangsúlyozása lett újkeletű. Az európai művészetben az említett értéklerakódások, minőségi felhanggal telített „korszerűségek” koronként mást és mást jelentettek, ugyanakkor stílust kijelölve huzamosabb ideig dominálták az alkotási elveket (lásd a reneszánszban a trecento- quattrocento, cinquecento, a barokk, a rokokó vagy a már említett romantika stb.) szinte százéves ritmusváltó stíluskonzerválását, mely ciklikusság a 20. század elejétől robbanásszerűen atomizálódott. Az avantgárd irányzatok megjelenésének egyre növekvő sebessége a 40-es évekre a művészcsoportok szétbomlásához vezetett. Még inkább előtérbe került a szubjektivitás és a kvalitás kritériumának kitétele, az újszerűségre, az eredeti szemléletű képre való törekvés. Természetesen ennek a dióhéjban felvázolt átalakulásnak megvoltak egyaránt az objektív és szubjektív hatékonysági tényezői. A 19. századi ember környezetében számtalan változást élt át, hiszen a század tudományos-civilizációs vívmányai gyökeres módosulást eredményeztek, az ember életmódjában, mozgáslehetőségeiben s a megismerés eszközeiben egyaránt. A változásokra a művész érzékenysége reagál a leggyorsabban, állandó párbeszédet fenntartva a műalkotások múltjával, történetével, a kulturális emlékezettel.
A szerző további írásai
