Sorbán Attila
Vaníliás gumicsont (részlet a regényből)
16.
– Jézus vagyok!
A szavak erőszakmentesen kúsztak felém, s a vaksötétben lágyan, mint egy kendő, az arcomra lebbentek. Sem tér, sem idő, sem hangforrás. Olyan sötét volt körülöttem, hogy azt sem tudtam, tulajdonképpen nyitva van- e a szemem vagy nem. A következő pillanatban egy hatalmas robaj, s utána egy kozmikus zseblámpa minden fénye a pupilláimba ömlött. Jobb karommal ösztönösen eltakartam a szemem, s lassan mocorogni kezdtem. Bal kezemmel óvatos mozdulatokkal szedtem le magamról a laposra hajtogatott kartondobozokat, minekutána megragadtam a szemeteskonténer peremét és felültem. Ja, nem mondtam volna? Pár napja, de az is lehet, hogy pár hete, mert ugye, ki számolja a napokat, a rosszul sikerült Modorzsák-féle fogadás után beköltöztem az Óváros egyik elhanyagolt utcájában lévő szemeteskonténerbe. Az utca Gutenberg nevét viselte minden különösebb kulturális igény nélkül. Az áldás tulajdonképpen a szelektív hulladékgyűjtés felől jött, hiszen rövid keresgélés után sikerült rátalálnom egy igen új, viszonylag tágas, a zárható billenőtető miatt elég biztonságos szemeteskukára, amelyben csak és kizárólag papírhulladék volt. Néhány nagyobb, összehajtott kartondobozból – plazmatévé, mikrohullámú sütő, hűtőszekrény, számítógép és szobakerékpár csomagolására használták őket – megvetettem a derékaljat, a többi apróbb dobozt, újságot és egyéb papírhulladékot jó alaposan összegyűrtem, teleraktam velük a konténert, s jómagam, akár egy méregdrága porcelánszobor, elfeküdtem a puha, meleg, biztonságos fészkembe. Ez volt az én Gutenberg utcai paradicsomom.
Szóval, bal kezem segítségével felültem, s lassan lehúztam jobb karom a szememről. A fény még mindig az arcomba ömlött, de már jóval messzebbről, és sokkal fakóbban. Igazából fejest ugorhattam volna e sárga tengerbe, s erős csapásokkal elúszhattam volna a fény forrásáig, de nemigen akaródzott kimásznom a már jól belakott konténerből. Amúgy is ritkán másztam ki belőle, s ha mégis megtettem, akkor többnyire éjszaka, s csakis a természetes szükségletek elvégzése miatt. A szomszédos sárga műanyag kukában általában akadt annyi élelmiszer, hogy ne csatangoljak el messzire hajlékomtól, amelyet az elmúlt napokban nagyon megszerettem. A menü halálpontos volt. Hétfőn kenyér, húsmaradék, főtt ételek. Kedden és szerdán gyümölcs is akadt, megbarnult banán, alma és körte formájában, a hét többi napján rizs – amit utálok, de azt mondják egészséges és megfogja a székletet, ami a megbarnult gyümölcsök miatt létfontosságúnak bizonyult –, nokedli, alig sült csirkeszárny és egyéb meglepetések tették izgalmassá számomra az étkezést, ami akkori életvitelem szempontjából nem bírt különösebb jelentőséggel.
Az arcomon locsogó sárga fénytenger elkezdett nagyobb hullámokat vetni, kavarogni, örvényleni, ami arra engedett következtetni, hogy a fényforrás elindult felém. Erősen megmarkoltam a konténer peremét, s még ugyanazzal a lendülettel felálltam. Az összegyűrt papírgalacsinok kiszáradt fehér húsdarabokként estek le rólam. Kicsit tartottam Jézustól, de mentségemre legyen mondva, az eddig itt eltöltött időszakomban a Gutenberg utcában nem volt az a nagy élet, s el is szoktam isten bárányaitól. Időközben a szemem megszokta a hullámzó sárga fény és az éjszakai sötétség közötti kontrasztot. Ez megnyugtatott, s immár kíváncsisággal vegyes derűvel vártam az események kibontakozását. Ennek első lépéseként egy beesett arcú, hosszú, csapzott hajú, szakállas fejet véltem felfedezni a nagy zseblámpa mögött. Kortalannak látszott, és iszonyúan halszagú volt.
– Jézus vagyok. – A meglepően lágy hang semmiféle érzelmet nem hordozott.
– Hieronímusz Bé. – Minden áron udvarias és jól nevelt kívántam lenni, már amennyire udvarias és jól nevelt lehet az ember, ha épp egy szemeteskonténerből mászik kifelé. De azért parányi méltóságot mégis magamra erőltettem, amikor az ismeretlen zseblámpás ember elé álltam.
– Jézus vagyok. – Ugyanaz a kitartóan lágy hangszín.
– Melyik ágból? – a kérdés kicsit cinikusan hangzott, bár én egyáltalán nem annak szántam.
– Csak egy ág létezik – hangja nem tűnt sértődöttnek.
– Akkor megnyugodtam… de ha nem sértem meg vele, foglaljon helyet itt nálam. Ha szereti a négynapos banánt, azzal megkínálhatom, más nincs, csak ezek a láthatóan biblikus körülmények.
Gyatrára sikerült fogadóbeszédem közben két üres, felfordított műanyag sörösrekeszt rugdostam a konténer elé fotel gyanánt, s közben azon járt az eszem, az ember mennyire nincs felkészülve a várva várt nagy találkozásokra. Bár, jobban belegondolva, igazából nem is akarjuk, hogy bárki is megjelenjen, mert egy adott esetben a jelenés roppant kényelmetlen is lehet. Mindkét fél számára. Az ad hoc nappali berendezését két jól irányzott rúgással be is fejeztem, majd kezeimet kitártam a két sörösrekesz irányába, ezzel is jelezvén, helyet lehet foglalni szerény hajlékomban.
– Köszönöm – mondta Jézus, s leült a piros műanyag sörösrekeszre. Nekem a barna jutott. Ezt a színt marhára utáltam, de ha már így esett, hát legyen, amúgy is elég sötét volt ahhoz, hogy a színek kivehetetlenek legyenek. Persze attól én még pontosam tudtam, hogy Jézus ül a piros sörösrekeszen, én meg a barnán. Komfortérzetem így alászállt a poklokra. A baj sohasem érkezik egyedül, amíg én a sörösrekeszek színkérdései közt botorkáltam, a vaksötét mellékutcából hirtelen egy hatalmas kutya bukkant elő. Lompos farkát egykedvűen lóbálta, csapzott bundáját szinte lépésenként megrázta, morgás nélkül, szelíden Jézus mellé navigált, s mintha ezek a tevékenységek minden energiáját felemésztették volna, végignyúlt a lábai előtt. Átható tekintetét persze le nem vette volna rólam.
– Apostol – bökött Jézus a hatalmas eb felé.
– Aha. Gondolhattam volna.
– Nagyon szelíd – szavainak alátámasztásául Jézus egyik kezével megsimogatta Apostol fejét.
A szerző további írásai
