Kontárok: 2/3

– Hülye vagy. A fűnyírás meg a bokornyesés ráér. Egy-két nap alatt úgysem nő térdig a fű. Ebből te ne csinálj gondot, én vagyok a vállalkozó. Ez a pasas még meggondolja magát, ha most elmegyünk. Különben is, három-négy nap alatt végzünk az egésszel. Tudod mit jelent ennyi idő alatt hétezer dollárt keresni? Nincs akkora füvesített golfpálya, amit ne hagynék ennyi pénzért.

A főnök elment, mi pedig kiballagtunk az épületből és vártuk, mi lesz a következő lépés. Kisvártatva kigördült egy markoló targonca és a földre fektette az első papírhengert, s az gurult vagy egy métert, miután a markoló elengedte. Ekkor odajött hozzánk egy másik férfi és egy jókora vasdarabot helyezett a papírhenger elé.

– Aztán vigyázzanak ám nagyon, és ha netán elkezd gurulni ez a szörnyeteg, villámgyorsan ugorjanak félre. Olyan ez, mint az úthenger. És nézzék csak meg, van ám súlya – figyelmeztetett.

Egy papírszeletre mutatott, ami a hengerre volt ragasztva. Arról egyéb adatok mellett azt is leolvashattam, hogy a súlya nyolcezer-egyszáz font, azaz közel négy tonna. Igen, ha ez átgurul valakin, azt ugyancsak lepénnyé lapítja.

Jött egy másik ember is, valami művezetőféle, s egy darabig behatóan mustrálta a hengert, aztán vastag ceruzájával megjelölte, mekkora darabot kell levágni belőle. Én is méregettem azt a monstrumot, s nem volt nehéz megállapítanom, hogy a láncfűrész nem fogja átérni. Öles darab volt, kétszer olyan vastag, mint a legöregebb fa, amit eddig valaha is láttam. Ezzel bizony nem fogunk egykönnyen boldogulni.

Aggodalmamat megemlítettem Tóninak is. Gyorsan lehurrogott.

– Láttad azt a fát, amit az előbb kivágtunk alig fél óra alatt. Oké, ez négyszer olyan vastag, négyszer annyi ideig fog tartani. Akkor is jól fizet. A fűrész miatt meg ne főjön a fejed. Belehasítunk, ameddig lehet, aztán oldalról kivágjuk a meghasított részt, hogy a fűrésszel ismét hozzá lehessen férni.

Nem vitatkoztam vele, elvégre ő a szakember. S végtére, miért ne lehetne igaza?

– Egyelőre felváltva dolgozunk, én kezdem, aztán majd te átveszed, utánad meg José folytatja. Meglátjuk hogy haladunk, és ha minden jól megy, akkor később már két gurigának is nekieshetünk egyszerre.

Hát, ami azt illeti, sehogy se haladtunk.

Tóni a megjelölt pontra illesztette a beindított benzinmotoros Stihl fűrészt, az csíkot húzott a hengeren, de alig akart mélyebbre hatolni. Tóni egyre nagyobb erőt kifejtve nyomta a fűrészt. Mindkét karjának izmai pattanásig feszültek, nyakán kidagadtak az erek, homlokán sokasodtak a verítékcseppek. Összeszorította fogait és csak nyomta, nyomta a láncfűrészt. A fogak szántotta mélyedésből szikrák pattogtak ki, mintha csak egy csillagszórót gyújtott volna meg valaki. Egy ilyen szikra az arcát érte, mire egyik kezével ösztönösen elengedte a fűrészgépet, hogy odakapjon. A papírhenger abban a minutumban kivetette magából a láncfűrészt, amely a levegőbe emelkedve kis híján kiszakadt Tóni kezéből.

Erre éktelenül szitkozódni kezdett – angolul. Belőlem meg kitört a röhögés, mert az jutott eszembe, hogy legelőször mindenki káromkodni tanul meg idegen nyelven.

– Az anyád keservit röhögjél! Csináld te, ha azt hiszed, ügyesebb vagy – dühöngött, majd a láncfűrészre mutatva nógatni kezdett. – Gyerünk! Markold meg, és csináld!

Nem mondom, hogy nagy kedvvel, de átvettem tőle a masinát. A fűrészfogak az istennek se akartak belekapni a papírba, ezért én is minden erőmet beleadva igyekeztem mélyíteni a már megkezdett vájatot. Úgy tetszett, mintha egy életlen késsel ügyetlenkednék. Az erőlködésbe belefájdult mindkét karom. Végül kihúztam a fűrészt a vájatból, s kikapcsolva a motort, leraktam a földre.

– Ezzel bizony nem jutunk semmire – mondtam Tóninak.

Ádáz pillantást vetett rám, mintha én tehetnék a kudarcról, de nem szólt egy szót sem, csak lehajolt és szemügyre vette a fűrészt.

– Nem csoda – állapította meg elégedetlenül –, a fűrészfogak majdnem tövig koptak. Gondolhattam volna. A franc egye meg, éppen most nincs nálam tartaléklánc.

A fejét kezdte vakargatni erősen töprengve, majd rálelve a megoldásra, felvidultan intézkedett.

– Figyelj rám – mondta. – Én most elmegyek új fűrészláncokért, te meg José addig felváltva csináljátok tovább. Használjátok a másik fűrészgépet. Azon még viszonylag új lánc van, élesebb fogakkal. Talán azzal sem mentek sokra, de a lényeg, ne lássák, hogy csak ácsorogtok itt szájtátva. Aztán az új, éles fogú lánccal már úgy fog menni, mint a karikacsapás.

Megfordult és magunkra hagyott.

Joséra néztem, mit szól az újabb fejleményhez. A mexikói vállat vont és egykedvűen vigyorgott. Folyton vigyorgott. Kortalannak látszó, alacsony, golyófejű és vörös bőrű fickó volt, akár egy rezervátumból szalasztott indián, aki nemigen találja helyét a fehérek között. Nem sok szót váltottam vele, mégis az volt a benyomásom, angoltudása még Tóniét sem éri el. Ebből fakadó hátrányát kerekded képére telepedő, állandósult derűvel leplezte. Gondolom, így akarta környezete segítőkész jóindulatát elnyerni.

Intettem neki. Ha neked mindegy, akkor most rajtad a sor, én már eleget szenvedtem az imént.

Szerencsétlen alig magasabb másfél méternél, s noha mokány kis fickó volt, szinte eltörpült a behemót papírhenger közelében. Ugyancsak ágaskodnia kellett, ha felülről akart belehasítani.

Begyújtotta a másik Stihl fűrész motorját és nekiveselkedett a hengernek.

Egy csirizfoltos overallt viselő munkás jött ki az épületből cigarettaszünetet tartani. Unalmában a rámpáról figyelte José ügyködését. Odaléptem hozzá.

– A főnöke azt mondta nekünk, volt már itt egy pasas ugyanerre a munkára. Igaz ez?

Mélyet szívott a cigarettájából és barátságosan nézett rám.

– Igaz – felelte. – Tavaly is beáztunk, nem is értem, miért nem javítják meg a csarnok tetejét, hogy ne tegyen mindent tönkre az istenverte eső. Na mindegy, ez nem az én problémám. Mit is kérdezett? Ja, igen. Akkor járt itt az az ember, tudtommal nem először, le is faragott vagy hetven hengert.

– Mennyi idő alatt, emlékszik rá?

– Négy-öt nap alatt. Valahogy úgy. – Részvétteljes mosolyra húzta száját. – De azt hiszem, az a tag meg a segédje jobban fel voltak szerelve.

– Ezt meg hogy érti?

– Volt nekik egy szerkezetük, a markoló targoncás arra helyezte a papírhengert, amit aztán két, villanymotorral tekert vastag acélrúd forgatott. Az a tag meg csak tartotta a fűrészt a forgó hengeren. Egyszerűnek tűnt a dolog. Túl egyszerűnek. A főnök panaszkodott is, hogy a tag horribilis összeget számol ezért a munkáért. Persze, még úgy is megérte nekünk.

Éppen meg akartam kérdezni, tudja-e, mennyi lehetett az a horribilis összeg, amikor José spanyol káromkodása ütötte meg a fülemet.

Megfordultam.

A láncfűrész leállítva a földön hevert, s úgy tűnt, José éppen belerúgni készül.

– Mi történt? – kérdeztem tőle.

José elkeseredetten legyintett.

– No good, amigo, no good.

Néhány perc múlva megérkezett Tóni. Nem titkolt rosszallással jegyezte meg:

– Úgy látom, semmit sem haladtatok.

Legszívesebben megfojtottam volna. Akartam is mondani neki, milyen reménytelen vállalkozásba fogtunk, de ügyet sem vetett rám. Mindkét fűrészen kicserélte a láncokat, majd az egyiket beindította.

– Na majd most nézzétek! – rikkantotta elégedetten.

A fűrész egyenletes motorhangja jelezte, hogy a fogak belekapnak a papírba. A megkezdett vájatból, akár egy kartácslövedék darabjai, repdestek szerteszét a kitépett barna papírszilánkok.

Önelégült fintora csakhamar erőlködésbe torzult. Állát elszántan előre tolta, vicsorgott, akár egy feldühített, sarokba szorított kutya. Patakokban folyt róla a veríték, karján kidagadtak az izmok, ahogy minden erejével nyomta a fűrészt, amelynek fogai már nem szántottak úgy, mint néhány perce. Papírforgácsok helyett ismét szikrák pattogtak mindenfelé, majd a hasadék egyre sűrűbb füstöt okádott ki magából.

Tóni, ezúttal is angolul káromkodva, kiemelte a fűrészt a papírhenger hasadékából és néhány másodpercig acsarkodva bámulta a füstfelhőt. Aztán leállította a fűrész motorját, a masinát pedig a földre engedte maga mellé.

Aggályoskodva fordult hozzám.

– Szerinted igazat mondott a góré? Nem csak etetett bennünket?

– Hogy érted? – kérdeztem vissza.

– Gondolod, hogy tényleg járt itt egy pasas leszabdalni ezeket a gurigákat?

– Ha hazudott, akkor az emberei is hazudnak – válaszoltam. Elmeséltem neki, mit tudtam meg az egyik munkástól. Elgondolkodva hallgatott végig, aztán csak annyit fűzött hozzá: aha.