Kontárok: 3/3

Egy darabig még töprengett magában, végül arra kért, keressem meg az üzemvezetőt és közöljem vele, mára abbahagyjuk, de holnap mindenféleképpen és már jobban felszerelve folytatjuk.

Az üzemvezető csak a feje biccentésével jelezte, neki így is jó.

– Tényleg folytatni akarod? – kérdeztem Tónitól, amikor visszatértem az üzemből.

Megvetően mért végig.

– Ha az a pasas le tudta faragni a gurigák végét, akkor mi is meg tudjuk csinálni. Ezek a szarok nem fognak ki rajtunk. Ha nem tudnád, én otthon is vittem valamire, éppen mert semmit nem hagytam félbe. Itt sem fogok leragadni a gyepmesterségnél, amikor ekkora lehetőség nyílik előttem. Majd meglátod!

Aznap már nem is mentünk se füvet nyírni, se bokrokat nyesni. Tóni szélnek eresztett minket azzal, hogy másnap újult erővel vetjük rá magunkat a gurigákra. Nem sok reményt fűztem a folytatáshoz, s José is csüggedtnek látszott. Azt hittem, elment a kedve az egésztől. De más baja volt.

– Manana, manana! – kesergett, miután Tóni magunkra hagyott. – Ma meg alig munka. Mennyit fogok így keresni?

Nem osztoztam bánatában. Engem jobban bosszantott, hogy Tóni olyasmibe vágott bele, amihez egyikőnk sem értett. Minden új bevándorló azt képzeli, majd ő megmutatja Amerikának, mitől döglik a légy. Mintha az Újvilágban nem ismernék a légycsapót. Mindamellett kíváncsi voltam, mivel fog előállni másnap, hiszen nyilvánvaló volt, azért végeztünk a szokottnál jóval korábban, hogy ideje legyen kifundálni valamit.

Reggel büszkén mutatta új szerzeményeit. Két vadonatúj Stihl márkájú láncfűrészt, amelyeknek láncvezető lemeze kétszer hosszabb volt a régiekénél.

– Ez egy nagy meló és komoly pénzt hoz a házhoz. Egy kis invesztáláson ne múljék – jelentette ki magabiztosan. Az új szerszámokra bökött. – Ezekkel egy egész erdőt ki lehet vágni.

Kedvem lett volna felvilágosítani, nem hajladozó facsemeték, hanem szorosra tekercselt réteges papírtömbök várnak ránk. De nem szóltam.

José idegenkedve szemlélte a két új masinát. Láttam rajta, az előző nap élménye nyomán ezek sincsenek az ínyére. Tóni, mialatt feltöltötte üzemanyaggal és kenőolajjal a két fűrészgépet, vidáman fütyörészett. Jókedve rám is átragadt, kezdtem bizakodni. Talán mégis igaza van, ezzel a két új géppel minden megy majd, mint a karikacsapás.

Elsőnek Tóni látott munkához.

Látszólag minden erőfeszítés nélkül tartotta az egyenletesen morgó láncfűrészt, amely az éles fogaknak, a magas fordulatszámnak és saját súlyának köszönhetően hasított árkot a korábban makacsul ellenálló hengerbe. Úgy tűnt, végül igaza lesz. A fűrészfogak marokszámra szórták a papírforgácsot, s mind mélyebbre hatoltak a már megkezdett vájatban. José is felengedett, szájtátva bámulta Tóni ügyködését, szemlátomást kezdett megbarátkozni az új fűrészekkel.

Ám alig néhány perccel később már csak por és vékony füstcsík szállt fel a fűrészvágta csapásból, mintegy jelezve, a fogak már nem harapnak, csak dörzsölnek, akár egy reszelő. Tóni most ismét erővel nyomta a fűrészt, hamar el is fáradt. Azt hittem, feladja, de csak pihenni állt le. A láncfűrészt átadta Josénak.

Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy minden fáradozásunk hiábavalónak bizonyul.

A közeli rámpán egy kamionból rakodtak ki villástargoncákkal. A kamionsofőr a motorháznak támaszkodva figyelte ténykedésünket. A rakodó targoncások is meg-megálltak időnként, hogy leplezetlenül vigyorogva pislogjanak felénk.

José viaskodott a hengerrel. Szemlátomást kínlódott. Az erőlködéstől teljesen elkékült, és egy pillanatra sem mert félrenézni, le nem vette szemét a fűrészről. Úgy tetszett, már nem is a görcsös igyekezettől, hanem a félelemtől remeg mind a két keze.

Tóni mozdulatlanul figyelte. Dühös volt és csalódott.

– Vedd át tőle – fordult felém ingerülten.

Tétováztam. Sehogy sem akaródzott feleslegesen strapálni magam.

– Csináld, az istenit! – rivallt rám, én meg ösztönösen engedelmeskedtem.

Szenvedtem, izzadtam, a szememet csípte a por meg a füst. Vakon, de kitartóan markoltam a láncfűrész fogantyúját, előre dőlve, teljes testsúlyommal ránehezedve. Csak akkor emeltem ki a fűrészt a vájatból, amikor a kipattogó szikrákat már nem csak sűrű füstfelhő, de egy vékony lángcsóva is követte.

A láncvezető lemez teljesen áttüzesedett, s mintha egy kicsit deformálódott is volna.

José kétségbeesetten nézett hol rám, hol Tónira, arra számítva, hogy valamelyikőnk véget vet ennek a vergődésnek.

Én adtam hangot José óhajának.

– Értelmetlen tovább csinálni – mondtam Tóninak.

Paprikavörös lett, azt hittem, azonnal a torkomnak ugrik.

– Te hallottad, mit mondott a góré meg az a másik ember. Hogy valaki egyszer már elvégezte ezt a munkát előttünk. Nekünk se törhet bele a bicskánk. Nehogy már egy amerikai favágó jobb legyen nálunk.

Ezzel felmarkolta a másik láncfűrészt, és ott folytatta, ahol én abbahagytam.

– Itt kéne hagyjuk ezt a marhát – mondtam Josénak. – Vesződjön egymaga, ha ilyen konok.

José elhúzta a száját.

– Nem lehet, amigo. Nagyon kell a pénz.

Ettől már nekem is fejembe szállt a vér. Mit képzel ez a mexikói majom? Kinek nem kell a pénz? Azt hiszi, egyedül ő van szorult helyzetben? Csakhogy én nem a Rio Grandét úsztam át az éj leple alatt. Ha kicsit több szerencsém van, legálisan is tudok magamnak munkát szerezni. Huszonöt év Amerikában eltöltött idő után én nem fogom magam kiszolgáltatni egy eszement törtetőnek, aki azt hiszi magáról, hogy nincs az a jenki, akit ne tudna túlszárnyalni.

Megláttam azt a cigarettázó munkást, akivel előző nap szóba elegyedtem. Odaléptem hozzá.

– Amint látom, nem nagyon boldogulnak – jegyezte meg a fejét csóválva.

– Csak azt nem értem, miért. Maga mondta, hogy az a pasas, aki előttünk járt itt, úgy szabdalta le a hengervégeket, mintha kenyeret szeletelne. Ha volt alkalma megfigyelni, akkor azt is tudja, mit csinálhatott másként. Nem arra a forgató szerkezetre gondolok, amiről már beszélt, ezt a dögöt a földön is lehet görgetni, ha muszáj. Valami más titka is kellett legyen.

Az ember elgondolkodott, szívott kettőt-hármat a cigarettájából. Már azt hittem, válaszra sem méltat. Végül csak megszólalt.

– Ha jól emlékszem, az a tag olyasvalamit mondott, hogy speciális fűrészláncot használnak, aminek a fogai titánium-karbiddal vannak bevonva. Ettől, ahogy mondta, jóval tovább bírják a megterhelést, tizedannyira sem kopnak olyan gyorsan, mint az átlagos, favágáshoz használt fűrészláncok fogai.

Meg se köszöntem a felvilágosítást, siettem vissza Tónihoz, közölni vele kudarcunk okát.

Még mindig lihegve, verejtékezve, de összeszorított fogakkal, elkeseredetten és minden erejét megfeszítve nyomta a fűrészt. Ügyet sem vetett a kipattanó szikrákra meg a feje körül gomolygó füstre.

Üvöltenem kellett, hogy túlharsogjam a fűrész zaját.

– Hagyd abba! – kiáltottam, arra számítva, hogy hallgat rám, ha másért nem, hát megpihenni.

Felrántotta a fűrészt a vájatból, de nem állította le a motort.

– Takarodj a francba! – bömbölte eltorzult arccal, félig fordulva felém. – Nincs szükségem ilyen gyámoltalan szarjancsikra.

Még mielőtt válaszolhattam volna, igazából oda se nézve akarta visszailleszteni a fűrészt a vágatba, de a mozdulat rosszul sikerült, az egyik fűrészfog megakadt, mintha fa görcsében szorult volna meg. A hirtelen ellenállás kitépte kezéből a láncfűrészt, amely szabadjára engedve pördült egyet a levegőben és Tóni vállának csapódott. A gyorsan forgó fűrészfogak mély sebet hasítottak a bal vállába.

Szerencsétlen feljajdult éktelen fájdalmában, fejét a válla felé kapta és elszörnyedve nézte a vállából kiömlő vért.

Legnagyobb megdöbbenésemre sértetlen jobb kezével felkapta a földre esett láncfűrészt, és mint egy megszállott, kíntól elgyötört arccal, fogait az ajkába mélyesztve fél kézzel folytatta a fűrészelést.

Az esetnek szemtanúja lehetett valaki az üzemből és azonnal telefonálhatott, mert alighogy Tóni végre erőtlenül elengedte a fűrészt, amit José kapott ki a kezéből, szirénázva megérkezett egy mentőautó. A mentősök odaszaladtak Tónihoz, ő ellenkezni próbált velük, miközben torkaszakadtából üvöltözött magyarul, amit egyedül csak én értettem.

– Engedjetek, rohadt pribékek! Nem hagyhatom abba! Nem halljátok? Ezt a munkát valakinek el kell végezni!

Mialatt a mentőslegények, ellenállását végül legyűrve, támogatták Tónit a mentőautó felé, José a félelemtől reszketve lépett hozzám.

– Rendőrök jönnek, amigo, nem várhatom meg. Nincsenek papírjaim – motyogta kétségbeesetten. Aztán megfordult, és egy szemvillanás alatt faképnél hagyott.

A mentő meg elvitte Tónit, és én ott maradtam egyedül, a pokolba is, megint csak munka nélkül.