„A plakát ott kezdődik, ahol a szavak véget érnek”: 3/3

Sz. A.: Már szó esett különböző összefüggésekben az alkotói tudatosságról. De hogy állsz a véletlen kínálta lehetőségekkel? Nemrég elhunyt barátom, Jakobovits Miklós alkotói munkájában fontos szerepe volt a véletlennek is. Festőművészként ő vastagon rakott fel különböző technikákkal festékrétegeket a vászonra, utána a száradáskor az anyag kezdte szétvetni magát, és megjelentek a repedések, a véletlen játékaként. Nálad is a figurák, az objektek felületén fontos szerep jut az ilyenszerű véletleneknek is…

P. P.: Ez tény és való. Különben a dolog érdekessége, hogy az engemet szerető, irigylő, engemet analizáló kollégáim számtalanszor mondták: nagyon jók ezek a plakátok, Péter, de mi lenne, ha a háttér egy kicsit „nyugodtabb” lenne? Erre én nemet mondtam. Azért, mert szándékomban volt valamiféle jelben való gondolkodást áthozni a grafikus jellegű dolgaimba is. Többnyire egy erős motívum van a plakátjaimon, ami nem egy grafika, amin el lehet kalandozni. Adatik egy fő grafikai vagy plasztikai motívum, ami szándékaim szerint szembeötlő, megrázó kell legyen, ugyanakkor biztosítanom kell az egésznek egy másodjelentést is, hogy a kép ne váljon unalmassá. Hogy még el is csalinkázhasson rajta a szem. Nos, emiatt fontosak ezek a faktúrák, karcolások vagy hátterek. Igen, jól vetted észre: sokszor borzoltam, kapartam meg a hátteret. Foglalkoztam vele, a repedésekkel, mint a munka fontos részével. Láthatod a skype-on: itt van mögöttem az a bizonyos 56-ot idéző plakátom…

Sz. A.: Igen, az a nemzetközi sikert aratott, híres Pócs-plakát…

P. P.: Amit látsz, annak az az érdekessége, hogy kétszer akkora és jobb, mint az eredeti, gobelinben meg van szőve. Négy évig csinálta egy iparművész. Ezen is láthatsz olyan dolgokat, amik életszerűek. Az élet sem, az anyagok sem tiszták, simák, az adott témához nem az ilyen megoldások kellenek. Vagy ott van a 301-es parcella. Keresztbe tett, kovácsolt szögek, Magyarország vértócsa térképe folyik ki alóluk. Ismered az Erdély-plakátomat, hogy egy kicsit hazabeszéljek? Az egy családi biblia, amit felhasználtam, kiszedtem a belső részét, aztán visszaköttettem, a felmenőim családfája van benne, a Hargita, a Küküllő, Kisgalambfalva, satöbbi, ott van az egész családfám. Ott is ugye, a szöveg meg van roncsolva. Hozzám ez közel áll, most a világgal valamiféle konfliktusban állok. Magyarországra ma nagyon jellemző, hogy mindenki feketén-fehéren akar gondolkodni: te itt, én ott, ha te így, akkor én úgy. Nem tudom, miért nem veszik észre az emberek, a dolog sokkal árnyaltabb, töredezettebb, nem ilyen kerek, nagy valami, amit csak úgy nyakon lehet ragadni.

Sz. A.: Amiket most láttam a váradi kiállításon, azok különböző korszakaidban, ifjabb korodban készült dolgok, de a plakátjaidat többrétegű és többjellegű üzenet kíséri. Ugyanakkor fel lehet fedezni bennük a jó értelemben vett bumfordiságot, az iróniának, az öngúnynak az elemeit is, és urambocsá, egyfajta líraiság, metafizika is jelen van bennük. Ezt hogyan csinálod?

P. P.: Ez az anyag a kilencvenes évekkel lezárult. Utána még rengeteg plakátot csináltam, főleg politikaiakat, akkoriban kezdtem azokkal foglalkozni. Ami a líraiságot vagy a jó értelemben vett bumfordiságot, humort, szarkazmust illeti, úgy gondolom, azok mindegyike azért jött elő, mert jellemző rám, és az adott helyzet éppen azt kívánta. Humoros témájú plakátokkal nyertem én már a kategóriában nagydíjat a gabrovói plakátbiennálén, Bulgáriában. Pedig nem a gabrovóiaknak, hanem T. Nagy Tamás sajtkereskedőnek készült a plakátsorozat. Tömörségre törekszem. Az ember próbálja nemcsak megjelenésében, hanem tartalmilag is lecsontozni az adott kérdést. Hogy próbáljam meg elmondani három mondatban, miről szól a dolog. Ha ez sikerül, próbáljam meg egy mondatban, egyetlen szóba tömöríteni. Ahogy gyakran idézték tőlem, főleg külföldön: „a plakát ott kezdődik, ahol a szavak véget érnek”…

Sz. A.: Valaki azt írta veled kapcsolatosan, persze, sok kérdőjellel, hogy „a plakát halálra van ítélve”. Miért fogalmazódhatott meg ez a kérdés?

P. P.: A plakát nincs halára ítélve, bár nagyra becsült kollégáim közül is sokan állítják ezt. Egyszerűen nem tudom, hogy miért. Tény, hogy Magyarországon a plakát műfaja háttérbe lett szorítva, a plakáttervezők nincsenek foglalkoztatva. A plakátosok által is megkülönböztetett műfajaként ezek a gigantposzterek jelentek meg.

Sz. A.: Az elektronika, az elektromos művészet nem öli meg a plakátot?

P. P.: Háttérbe szorítja. Nyilván azt a fajta funkciót manapság elvárni, mint amit negyven-ötven éve vagy azt megelőzően betöltött, nem lehet. De a plakát az utca ruhája, ezt máig is vallom. A plakátot nem tudták fölváltani, a plakátot próbálják kiváltani. Nem arról van szó, hogy helyette kitaláltak valami mást. Kitaláltak olyasmiket, amik baromi jól működnek, de a plakátot, ezt az egy képbe való, sűrített, emblematikus valamit, ami az emberek fejét megkopogtatja, pofon üti vagy seggbe billenti őket, ezt is lehet elektronikus formában csinálni, csakhogy az ugyanúgy „plakát” marad. Ha felteszem a hálóra, nyilván plakátként hatnak, esetleg akár képeslap nagyságúak is lehetnek. Ilyen értelemben a technika eldemokratizálja a plakátot. Részt vettem több nemzetközi zsűriben, nagyon nehéz sokszor a zsűri dolga, a két méterszer három méteres plakát mellett ott van egy általam nem plakátnak felfogott ötvenszer hetvenes valami is. Mondom a kollégáknak, tegyük egymás mellé, egy méretben, tegyük a képernyőre, és amit kérdeztél, maga a látvány cáfolja meg. Nem váltja ki a plakátot, nem véletlen, hogy ez a műfaj rengeteg országban él, újabb országban indítottak az idén biennálét, húsz évre visszamenőleg nincsen olyan esztendő, hogy egy vagy két nemzetközi plakátbiennálét, seregszemlét ne szervezzenek valahol. A műfaj népszerű. Még mindig, a tömegkommunikáció számtalan eszköze ellenére, tud valami olyasmit, hogy akár kitehetem a szobámba, magammal vihetem mint képet, művészeti alkotást. Populáris, megfizethető. Sugallja, hordozza azt a valamit, ami érdekel. Ami az én korosztályomnak, végzettségemnek, lelkületemnek, tudásomnak, kultúrámnak megfelelő.

Sz. A.: Lehetünk-e annyira megengedők, hogy egy művész kezében ezek a digitális technikák is éppúgy eszközök, mint bármelyik más, hagyományos szerszám?

P. P.: Mindenképpen. A komputerre szoktam mondani: a designerek kapnak egy feladatot, egy percig sem gondolkodnak, hanem leülnek nyomkodni a billentyűket. Nem érlelik meg, anélkül fognak hozzá. Ha ceruzát veszel a kezedbe, nyilván, van valamilyen gondolatod. A ceruzád a közvetítő, egy papírra rajzolsz vele. Tessék tudomásul venni: a komputer, a rajta futó program is csak egy eszköz. Akár a ceruza, a radír. Aki ezt a kérdést másképpen közelíti meg, annak komputerízűek lesznek a dolgai. Nem a kérdésre koncentrál, hanem az effektekre.

Sz. A.: Szellemesen fogalmaztad meg valahol: „amikor dolgozom, akkor gatok-getek, amikor nem dolgozom, akkor getek-gatok”. Nos, mit „gatol-getel” mostanában?

P. P.: Nézd, az életnek vannak olyan szakaszai, amikor az ember már túl van a hatvanon, amikor a saját életére, az életben fontos dolgokra rálátással bír. Erre a magaslatra már én is elérkeztem ebben az értelemben. Nem biztos, hogy ezt meg kell osztani mindenkivel, de van világképem és önképem is. És amikor az ember életében úgy adódik, hogy a munkakörülményei nehézkessé válnak, arra, amit igazán szeretett, és művelt is, kevesebb a lehetősége, akkor az a világ már más lesz. Plakátot szeretnék – mondja a megrendelő; mennyit tud fizetni? – kérdem. Ötvenezret – válaszolja, meg se kérdezi, hogy miről van szó. Még most is sokszor ingyen dolgozom. Az embernek van egy gyermeke, aki két és fél éves, az ember rájön: az egész életben semmi más nem fontos annyira, mint ő. És akkor beugranak az emlékképek, én meg az apám… Ő sajnos nagyon hamar meghalt. Mennyire fontosak voltak azok a kis csavargásaink a Mecsekben, az erdélyi emberrel, aki ott próbálta magának pótolni a szülőföldje környezetét. Állandóan kirándultunk, füstölt szalonna, a legócskább, egy bicska, egy kulacs víz; mesélt arról, hogy a török hogyan rabolta el a magyar lányt, aztán átmentünk Abaligetre fürödni. Nagyon elfáradtam, de boldog voltam, lógtam az apámon, mint az Istenen. És most az én fiam ugyanúgy csüng rajtam. Ha nincs más lehetőségem, és ilyen jó, de nehéz viszonyok közt élünk, tudom, hogy mi a teendőm. Én most elsősorban Lukáccsal foglalkozom. Nincsen lehetőségem összevetni a döntésemet, hogy jó vagy rossz. Csak akkor volna, ha mondjuk, most felkérnének hirtelen, hogy a váradi színháznak kéne három jó plakátot tervezni, vagy ezt az évadot nekem kéne végigtervezni, ahhoz valamilyen energiaelvonásra lenne szükség a Lukács fiamtól… Ilyen felkérés nem fenyeget, ezért olvasok, fényképezek, nyitva tartom a szememet, ápolom az adódó emberi relációkat, próbálom megérteni a világot. És mivel elég nagy táborom van, próbálok kommunikálni, vagy véleményeket mondani. Most megyek Szófiába a nemzetközi plakátbiennáléra zsűrielnöknek. Nem erőltetek semmit, ha adnak, elfogadom…

Sz. A.: Az albánok tudják, hogy ki vagy, arra nincs lehetőség, hogy dolgoztassanak?

P. P.: Tudják, tudják. Elég élénk kulturális közegben mozgok, adódik egy színház, egy mozi. Nagyvárad vagy Kolozsvár ilyen szempontból világváros Tiranához képest. Még titok, de nektek elárulom: az itteni Nemzeti Galériában lesz egy nagy kiállításom novemberben…