„A plakát ott kezdődik, ahol a szavak véget érnek”: 2/3

Sz. A.: Annyira jellegzetesek ezek a Pócs-művek, hogy ha eltitkolnád a nevedet, akkor is pillanatok alatt rá lehetne jönni, hogy ez a te „bűnöd”…

P. P.: Az ember nyilván rá is játszott erre a dologra, meg kellett találja az anyagnak megfelelő kifejezési formát. Hiába akartam volna ebből valamiféle naturalizmus felé utat törni, nem lehetett, mert ez az anyag olyan, hogy egyszerűen nem áll meg. A kenyérnek is olyan formájúnak kell lennie, hogy kosárba tehessék, mielőtt a lapátra helyezik és bevetik a kemencébe. Előbb a gyurma kérge szilárdul meg, és kezd befelé szikkadni és megérni. Ezért is volt nehéz a só-liszt gyurmával bánni, mert sok idő kellett ahhoz természetes körülmények között, hogy kívül legalább a kérge megszáradjon. Ezt az ember igyekezett gyorsítani, hogy utána lehessen festeni. Ettől még mindig képlékeny maradt, volt úgy, hogy hónapokra rá belül még lágy volt, sérülékeny, törékeny, akármit nem lehetett belőle megcsinálni. Dolgozni akkor lehetett vele, amikor megtaláltam a képlékeny só-liszt-víz jó arányát. De akkor is maradt benne egy groteszk valami: az anyag elmászott…

Sz. A.: Tehát kidolgoztál egyfajta „titkos” receptet?

P. P.: Ha túlsózom, akkor egyrészt a kristályok képtelenek felolvadni – lásd az erdélyi sóbányákat vagy a sós tavakat –, másrészt nem gyúrható. Ha keveset teszek bele, akkor viszont nem adja a kellő konzisztenciát.

Sz. A.: A pirogránit milyen anyaglehetőséget kínált?

P. P.: A pirogránit a gyurma után következett. Rájöttem, én olyan műveket készítek, amelyeknek az eredeti darabjai nagyon sérülékenyek, hamar az enyészeté lesznek, ha nem vigyázok. Nehezen szárad, s korlátozott, hogy mit csinálhatsz belőle. Az, hogy egy éles formát, egy sarkot képezzél, ebből az anyagból lehetetlenség. Mivel rengeteget jártam a nemzetközi kerámia stúdióba, a megoldás mindig is érdekelt, hiszen minden anyag foglalkoztat. Ezt az apámtól örököltem, aki valódi székely ember volt, fúrt-faragott, az anyagot nagyon szerette, ismerte. Az első leckéket az ő keze alatt kaptam.

Sz. A.: Majd jöttek a kecskeméti tapasztalataid, hiszen ott évtizedek óta működik egy erős műhely?

P. P.: Igen, ott hosszú ideig éltem. 72-től 90-ig Kecskeméten laktam. Vagy a kerámia stúdióban tanyáztam, vagy a Katona József Színházban. Jó kultúrközeg volt, így elviselhetőbb volt az élet. Sokat dolgoztam a kerámiastúdiónak, a logójukat, kiadványaikat, katalógusaikat, plakátjaikat én terveztem, dolgoztam a színháznak is. Visszatérve a pirogránitra: a stúdióban jöttem rá, hogy ez a K2 nevezetű anyag, ami a samott-tégla anyaga, ez a legjobb számomra. Mert az apró, kis köveknek köszönhetően az anyag felborzolható, de megfelelő szerszámmal egészen simává is képezhető. Viszont egyrészt a lenyaltságot mindig utáltam, másrészt az nem igazán fotogén felület, megcsúszik rajta még a fény is. Ezek a durvábbak pedig szeretik, magukba ragadják a fényt, fotózhatók. A gyurmának is sok gondot okozott a fényessége, azt el szerettem volna kerülni. Ilyen értelemben a pirogránittal könnyebb volt dolgozni, gyorsabban száradt, ha nem lett kiégetve, de ki is égethettem. Igaz, akkor újra kellett festeni az egészet. Rájöttem, hogy minden anyag számításba jöhet, lehet üveg, tűz, víz. Elkezdtem „színpadokat” gyártani. Színpadokat, szereplőkkel, hátterekkel.

Sz. A.: Mindehhez elengedhetetlen volt, hogy ráéreztél a fotózásra is. Hogy úgy mondjam, a fotómanipulációknak, a trükköknek az ismeretére.

P. P.: Ez igaz, de hozzátartozik a tisztességhez az is, hogy bevalljam: bár én is számtalan fotókamerával rendelkezem, de soha nem volt olyan kamerám, ami a magam által szabott igényeknek megfeleljen. Hogy miért volt fontos a felbontás, a minőség, a kép nagysága? Azért, mert elhatároztam, hogy a megrendelőnek azt mondom, nézzük csak meg az elődeinket: a plakát mindig egy bizonyos formát és méretet jelentett. Nem tervezel nekünk egy plakátot – kérdezte, mondjuk, a színház igazgatója –, de csak A2-ben tudjuk kinyomatni? Ne hülyéskedjél – válaszoltam –, az szórólap lenne, nem plakát. A plakát az egy sajátos gondolkodási forma, az egy bizonyos dimenziót igényel, egy distanciát a befogadó és a mű között. A plakátot nem lehet közelről nézni, az messziről kell pofán vágja az embert, a mérete hetvenszer száz centiméternél kezdődik. Nem voltam hajlandó kisebb formát csinálni, sokszor ezért megszakadt a kapcsolat, vagy nem jött létre semmi. Igen, nagyon tetszik az ötleted – mondták –, de csak ekkorát nyomtatunk ki. Hány ezer darabot? – kérdeztem rá. Ötezret. Rendeljetek inkább ötszázat, mondtam, hatékonyabb lesz. Volt, amikor sikerült rábeszélnem a megrendelőt, volt, amikor nem. Aztán jöttek a grafika utáni plakátok, a fotó alapúak, ahhoz pedig olyan méretű diapozitív kellett, amit csak nagy stúdiókamerával lehetett megcsinálni. De voltak barátaim, az egyik Walter Péter, akivel kezdtem, majd Haris László fotóművész, mind a kettő kitűnő szakember. A lényeg, hogy mindig ők fotóztak, mindig ott voltam a fotózásnál, én állítottam be a kamerákat, a fényeket is, elfogadva az ő tanácsaikat is. Tény és való, azokat a jó minőségű fotókat, diapozitívokat ők készítették.

Sz. A.: Azt is észrevettem, hogy jó néhány munkádon fontos szerepe van a rajznak is.

P. P.: Egy Henryk Tomaszewski nevű híres plakáttervező, akit szellemi mesteremnek tekintek, azt mondja: az a jó plakát, amelyik az aktualitását elveszíti, a tartalma már nem érvényes, de a vizuális értékei megmaradnak. Például egy híres plakátjára, a Henry Moore-plakátra gondolok. Ha a kiállítás dátuma, címe el is vész, nem számít, a Henry Moore továbbra is „plakátosan megfogalmazva” Tomaszewski-műként él az emlékezetemben. A másik dolog: az a jó plakáttervező, aki a képzőművészeti technikák mindegyikében otthonosan mozog. Ez nem biztos, hogy médiás tudást feltételez. Otthonosan kell mozogni a rajz, a festészet, a fotó, a tipográfia, a szobrászi érzékenység terén. Nem az én tisztem meghúzni a vonalat, hogy Pócs Péter mennyire jó rajzoló. Nota bene: szerintem nem vagyok annyira jó grafikus, mint amilyen jó grafikusokat én szeretek. A jó művész tudja, mi az, amiről nem szabad beszélnie, hogy ne árulja el magát. A rossz művész előhozakodik azzal is, amit nem tud.

Sz. A.: Másik fontos Pócs Péter-elem: a térképzésnek a magas fokú mesterségbeli tudása. Láttam, időnként rafináltan játszol vele, ha kell, afféle tribádszerű képződmények is kikerülnek a műhelyedből.

P. P.: Kitaláltam egy világot, kérdés, hogy ezt a világot hogyan tudom berendezni az adott témának megfelelően. Az embernek ilyenkor számtalan ötlete támad, azokat sokféle szempontból analizálja, hogy amit kitaláltam, megfelel-e annak, amiért ezt az egészet megcsinálom. Másrészt technikai korlátok is vannak. Ha bármilyen befogható méretben van megjelenítve, az erősen beég az embernek az agyába. Nálam úgy kezdődik, még hozzá se kezdtem, hogy meggyúrjam, már három dimenzióban ott van a fejemben. A skiccek alapján legyártom a maketteket, a tárgyakat, közben az egészet elmozdítom a „jó” felé, vagy levágok belőle, igyekszem megálmodni, kitalálni, legyártani a hozzá való elemeket, úgy, hogy fényképezhető is legyen. Mire gondolok? Terveztem, készítettem számtalan olyan plakátot, ahol a tárgyak nem a lábukon állnak, hanem fel vannak függesztve, be vannak lógatva, akár egy zsinórpadláson. Az egész úgy működik, mint egy színpadi díszletrendszer. Nyilván a tudatalattiban ez is előjött nálam, mert baromi sokat jártam színházba, addig is, amíg nem foglalkoztam ezzel a dologgal. Imádtam a színpadon ülni a díszletesekkel, jelmezesekkel együtt, mindenkivel beszélgetni, a rendezőn túl is. És ezek jöttek elő. Többfajta síkban, többfajta rendszerben, ami van, azt olvasom össze a fénykép által. Eldöntöm, hogyan lógatom be, hogyan tüntetem el a tartóelemeket, amik kiretusálhatók, kivehetők, hogy ne legyen ott az árnyékuk. Nem tudom, észrevetted-e – azt is fontosnak tartom, hogy soha ne készítsek olyan háromdimenziós plakátot, amelyiknek az elemeit photoshopban rakjam össze. Tehát az alap az mindig egy. Előfordult, hogy nem sikerült megoldanom jól, nagyon sietnem kellett, mert általában a megrendelők kevés időt adnak erre. Ez pedig legalább két-három hetes, nem permanens, de fejben intenzív munka volna. Az idő rövidsége miatt előfordult, hogy a szövegeket nem tudtam úgy rátenni, nem tudtam megoldani a tipográfiát, hogy elégedett legyek vele. Mindig is a kézzel írt, rajzolt, karcolt, vésett szövegeknek a híve voltam, ahol lehetett, a plakáton úgy is jelent meg, mint ahogy az eredeti terven is rajta van. Nem könnyű, de ez benne a legszebb. Akár a vécén ülve vagy mosogatás közben is az embernek fantasztikus ötletei támadhatnak.