Arról, hogy mi a normális (részletek)

VI.

Körbe-körbeszaladunk az asztal körül, kezemben seprű, csapkodok veszettül, a nővérem kacag, és menekül. Hevességemben leütöm a csillárt, ez büszkeséggel tölt el; hiába a nővérem a nagyobb, s erősebb, megmutattam, hogy tudok én is valamit. A csillár darabkáit ijedt egyetértésben összeseperjük.

A seprűvel!

Szüleim napokig észre se veszik a változást. Csak ne lépett volna bele apám mezítláb az udvaron eldobott szilánkokba…

– Hoztál/e valami majminát? – kérdeztem éppen anyámtól.

– Még mit ne, fiam!

Tudom, hogy hozott. A “majmina” egyébként selypítő időszakom reminiszcenciája, az édességet jelentette akkor. Azóta is. Szüleim akkoriban nevettek rajta. Azóta is.

Bejön apám, egykedvűen kipiszkál néhány szilánkot a lábából, s azzal beküld a nővéremmel együtt a szobába, hogy gondolkozzunk, ki törte el a csillárt. A majmina ügye megoldatlan marad.

Gondolkozunk hát, s szórakozásul hintázunk a széken. Mielőtt ebből baj lehetne, bejön apám, s néhány napra eltilt a kedvenc szigetecskénktől, imádott fájával együtt. Nővérem oldhatja a mértanfeladatokat, én nézhetem, s lógathatom az orrom. Engedély van rá. Bámulom ténykedését érdeklődéssel, böngésző figyelemmel.

– Milyen tételt használsz, Pitagorász, vagy Protagorász ?

– Pita! – válaszolja a nővérem tüntető szűkszavúsággal.

– Akkor jó !

Hálásan rám mosolyog, értékeli beleegyező érdeklődésemet.

Szívesen segítenék, ha úgy gyorsabban telne az idő. Néha nagyon szíves tudok lenni…

– Na, tudjátok már?– szól be apám az ajtón.

Beismerjük, hogy nem, s tovább matekozunk. Én közben gondolatban a szigeten járok; nővérem rájön erre, szemrehányást tesz, aztán csatlakozik hozzám.

Ibolyát szedünk a kecskéinknek, s szemlesütve átadjuk nekik. Felmászunk kedvenc fánkra, hogy gyakoroljuk a leesést. A jobb startolási lehetőség érdekében építünk az ágak közé egy kis kulipintyót.

Én Tarzan vagyok, fejem fölött elrepül a nikkel szamovár…

   …Ezt ha tudná, Pszichiáter elmosolyodna…

A látóhatáron feltűnik az ellenség, gyorsan lövészárkokat ásunk. A nővérem piheg. Fejünket összetámasztjuk, úgy mosolygunk egymásra. Szánk a fülünkbe lóg. Megduzzadnak a vizek, az ellenség hasztalan evickél. A szirének elégedettek lehetnek.

– Gyertek, fürödni megyünk! – szólít apám megenyhülten.

Mi maradunk, tovább matekozunk. A fa alá szénát hordunk, körtáncot lejtünk benne, kiköltjük a hangyatojásokat. Cserébe ecetet kérünk, édesanyánk háztarására gondolva. A hangyakirálynő nagyon jószívű, de csak három hangyabajuszt tud adni, amit csak meg kell dörzsölnünk, ha bajba jutunk. Ajándékát gondolkodás nélkül visszautasítjuk, mert mi sosem jutunk bajba. Csak a seprűt kell távol tartani tőlem.

– Né, mit találtam! – jön be apám, csöpög a víz róla; egy csillárt tart kezében, az is csupa víz.

Anyám kinyitja az ajtót, kiterel a konyhába, leülünk a díszebéd mellé. Ünnepelünk. A félbehagyott mértanfeladat megsértődik. A pohárköszöntő helyét csillárköszöntő veszi át. És mulatunk, mulatunk… Abba se tudjuk hagyni. Én énekelek. Fülem befogom, hogy ne halljam a hangom. Szemem tágra meresztem, hogy ne csodálkozzak.

Aztán kitódulunk az udvarra, ott folytatjuk. Az udvar ennek örül; békés, nyugodt hely; rusztikus, vagy valami hasonló. Csupa tyúk, ennek folyamodványaként tyúkszar; szétszórt kukoricaszemek; sorsukat az eldobatásban nyugodtan tűrő, kivájt tökhéjak; szétkapirgált burjánkupacok. Odébb a disznó, ólastul, folyamatos röfögéssel.

És mi. Tökély.

Megérünk egy misét, nemde?

Vidáman körbeugráljuk az udvart, több/kevesebb sikerrel kikerüljük a tyúkszarokat. Én az éneklés miatt hátrányos helyzetben vagyok, ami pont nekem való.

Apám hirtelen megáll, szedelőzködik, menni készül.

– Hova mész? – érdeklődünk a nővéremmel.

– Ne kérdezősködjetek annyit! – szól ránk anyánk.

Hangja fagyos, mintha jégkockát nyelt volna.

Nem tudjuk, mire vélni a dolgot, értetlenkedve kotródunk vissza a cserbenhagyott mértanfeladathoz. Már nem esik jól a fáramászás: fájnak a bordáink.

Bánatomban újra kézbe veszem a seprűt, a nővérem dadogva körbeszalad. Aztán leülünk, s tanácstalanul nézünk egymásra. Valamit nem értünk, s azt sem tudjuk, mit. Bennem motoszkál valami, hogy apám és anyám…, de akkor nekünk miért nem…? Nem bíznak meg? Miért titkolóznak? Mit?

– Te menj játszani!– mondja anyám nekem. Vasal, haja az arcába lóg, az ing gőzölög. Anyám gőzvasalót használ, mert az jó; annál már csak a mikrohullámú sütő jobb.

Mielőtt meggondolhatná magát, elszaladok, meglepetésemet lenyelem. Csak a szigeten veszem észre, hogy valamit otthon felejtettem: anyám figyelmeztetését, hogy nehogy megint a szigetre menjek.

Az ágak közt megnyugszom. Kifütyörészem zavarodottságomat. Van belőle elég.

Ej, hagyjuk…!

VII.

Időnként belibbent hozzám Fehérke, kizavart mélyfúrásomból. Hasztalan próbáltam ebben a “néhában” valami rendszerességet felfedezni. Hozott valamit, pár percre leült mellém, de sosem maradt sokáig, mert tudta, hogy velem nem érdemes.

Egyszer jöttében beterelgette maga előtt Fárit, és a bátyját, Bélát is. Rosszat sejtettem. Azt hiszem, ők is. Sápatagon álltak meg mellettem. Látszott rajtuk, hogy jöttek, de már mennének is. Könnyítésül sebtében elmagyaráztam nekik, hogy persze jól vagyok, az ágyam fasza, a kaja, meg minden…

– Te tényleg meg akartál…? – kérdezte Fári tétován. És miattam? Ne haragudj rám.

– Á, én, ugyan…dehogy…

– Hogy lehet ilyesmit elkövetni? – robbant rám Béla. Zsebéből előkotort egy papírlapot, a Fárinak hátrahagyott levelemet, s megkérdezte:

– Hogy lehet ennyi hülyeséget összehordani? Szemrehányó hangon olvasni kezdte:

 „Kedveseim!

Ezennel bejelentem, hogy az élettel kötött szerződésemet – még a záróparagrafusokat is – semmisnek nyilvánítom. Akinek nem tetszik, nem inge.

Pokol– okol– dalol– kukul

Pokol– okol– lakol– fakul

Hosszú szárú laboda

Nem termettem dologra

Hosszú szájú babona, kinek kell a pagoda?

Minek nekem pagoda, elnyel majd a kaloda…

Te Béla, menj ki a kertbe, s akaszd fel a szegre a fejem. Ja, mielőtt kimész, vágd le, késsel, vagy fejszével, akár láncfűrésszel, de azt se bánom, ha kitalálod a láncfejszét, s azzal.

Szegen lógó kis fejecske mit akar vajon?

Ha nem volna ilyen majom, megmondaná, Isten bizony!

Zsonglőr szívem zsong a házzsongárdi zsongásban. Betoppan Izsong (keresztnevén Béla, de az ide nem talál), az összes zsongnak a feje, azaz az I–je. Ha ő kiadja a parancsot, akkor zsong, lőr, ráz, dvá, tri (…), továbblépve hosszas krákogás a végső tiszteletadás jelképeként.

Igy lőrködök, mikor valaki beinti, hogy most már levehetem a fejem (tenyeremet melegíteni…), majd a hónom alá kapom, hogy bánatosan seggbe rugódhassam a pár k–kat. Még megcsókolom a herpeszt az I szárán, aztán már foghattok is neki sepregetni, szappant osztogatni.

Eccóval így, eccó nélkül…

                                        …különben is távozhat mindenem. “

 Önkéntes felolvasónk elhallgatott, száját facsargatva összegyűrte a lapot.

– Ezt tényleg te írtad, tényleg ezt akartad? És miattam? – nézett rám Fári világnyi fájdalommal a szemében.

– Hogyne.

Most mondtam volna el, hogy hülye lettem volna épp miatta…, csak akkor úgy éreztem, hogy kifogytam, s egyszerűen nem tartottam érdemesnek pótolni magam. Szinte kapóra jött, azaz kapóra ment el…, egy kalap alatt, gondoltam, de ahogy most újra megláttam, rájöttem, még az is hülyeség, hogy visszaszerezni őt. Isten ments, inkább magamat kéne visszaszerezni tőle, ha ez már nem történt volna meg az által a kis affér által. Mert annál nem volt több, legalábbis a mostani értékelésem szerint. És ez nem azt jelenti, hogy “felborult az értékrendem” (ilyen kifejezést én nem vállalok, szükségét érzem, hogy idézőjelbe tegyem), hanem inkább azt, hogy most állt lábra. Becsszóra mondom, komolyan veszem magam, de ennek is megvannak a határai. Az egyik ilyen határ Fári. Egy ideig játszottam a megrögzött határátlépőt, aztán ráuntam, mert hiába volt illegális az átlépés, semmi bajom nem származhatott belőle: így oda az izgalom. Ezt még tetőzte Béla.

Még toporogtak egy ideig, semmi értelmeset nem tudtak kinyögni, mikor erre nagy nehezen rájöttek, kapták magukat, s kiindultak a teremből. Nem nyújtottak valami szívderítő látványt. Érezhették, hogy nem sok értelme volt idejöttüknek, de azért megpróbáltak győztesen visszavonulni. Szívesen szolgáltatnék nekik dobpergést, zászlólengetést, éljenezést, csakhogy lássák: megadom mindenkinek, ami jár.

Béla tudálékos, “én megmondtam előre” mosollyal nézett húgára, aki az ajtóból visszafordult, s megkérdezte, hogy van-e szükségem valamire. Nem, nincs, azaz mégis, K.K.-ra, vagy Sipire, kicsit meglepődtek, na jó, szervusz. Viszlát, köszi, hogy eljöttetek. Löktem a szöveget.

Ajtócsukódás, léptek távolodása, távolodás. A lépcsőfordulóban még utolérném őket! Legalább még egy pillantás Fárira, egy kézfogás Bélával, mindezt elfelejtettem, ők is el. Ugyan…! Elhúztam a szám és maradtam.