Csősz Pista: 3/4

– Pista bácsi nem fél tőlük?

– Az öreg fél életét a temetőben töltötte. Már ismerik a lidércek, ezért nem bántják. De próbálj meg te odamerészkedni, sötétedés után, meglátod, élve ki nem kerülsz többé onnét.

– Nagyon bátor ember ez a Pista bácsi – tekertem elismerően a nyakamon. – Ha nagymama annak idején ezt tudta volna, bizonyára őt választja férjéül, nem nagyapát – köszöntem el Emil bácsitól.

Telt, múlt az idő, előbb nagymama, aztán apám is kiköltözött a temetőbe. Valahányszor kimentem hozzájuk, nagymama sírján mindig friss virágot találtam a fejfa elé állított dunsztosüvegben. Többnyire rózsát.

A hetvenes évek elején bezárták, és zöldövezetté nyilvánították az Olaszi temetőt. Pista bácsit azonban egy ideig még megtartották. Bár maradhatott, szemmel láthatóan megviselte a döntés. Naphosszat céltalanul lődörgött a sírok között, aztán hamarosan újra kocsmázni kezdett.

– Nem adok tíz évet, és romhalmaz lesz a temető helyén – kesergett cimboráinak a Stadion kocsmában.

Sötét jóslata hamarabb beteljesedett, mint gondolta.

Kevéssel a temetőkert lezárása után megjelentek a sírgyalázók. Eleinte csak a fejfákat csavarták ki, később ledöntötték és összetörték a sírköveket, obeliszkeket és szobrokat. Pusztító démonként járták a sírkertet. Felfeszítették a kriptákat, kiszórták és meggyújtották az elhunytak csontjait, ruháit, a korhadt koporsók deszkáit. Az átgondolatlan rendelet következményeként, az egykor példás rendjéről, tisztaságáról híres Olaszi temető néhány esztendő leforgása alatt szemétteleppé züllött.

– Hivatalos levele érkezett, Pista bátyám – toppant be egy napon a postás az öreghez.

– Száradt volna le a keze annak, aki írta – morogta magában az öreg, de szó nélkül átvette a levelet. Legszívesebben azon nyomban borítékostul a kályhába vetette volna, de félt megtenni. Nézegette, forgatta az írógéppel címzett borítékot. Aztán végül mégis rászánta magát, és felbontotta. Az állt benne, hogy hétfő reggel nyolc órakor jelenjen meg a város egyik közismert ügyvédjének az irodájában. Vigye magával személyi igazolványát, valamint születési anyakönyvi kivonatát.

Édes jó Istenem, vajon mi vár még rám? – töprengett az öreg. Négy észveszejtő hosszú napon át reggeltől estig csak a rejtélyes levél foglalkoztatta. Azzal feküdt, azzal kelt. Merthogy a nyugtalanság az éjszakáit is megmérgezte. Hiába vett be altatót, ivott langyos tejet, mézes bort, szemernyit sem sikerült aludnia. Reggelre mindig csuromvíz volt az ágyneműje az izzadságtól.

Végre elérkezett a hétfő. Az öreg előszedte a szekrényből naftalinnal átitatott sötétkék öltönyét, kifényesítette fekete félcipőit, nyakkendőt kötött, gondosan megfésülködött, aztán valamivel reggeli hét után remegő lábakkal elindult. Fél nyolckor már az ügyvédi iroda előtt téblábolt. Háromnegyed körül a kopaszodó, köpcös ügyvéd is befutott.

– De friss volt, Pista bátyám. Na, kerüljön beljebb. Csak bátran, bátran… – tessékelte maga előtt az öreget.

Mire beértek, az öreget maradék ereje is elhagyta.

– Ha nem veszi rossz néven, ügyvéd úr, kicsit leülnék – mondta.

– Tán rosszul van, Pista bátyám? – ijedt meg az ügyvéd.

– Nem, dehogy… Csak tudja, megvénültem, s hamar fáradnak a lábaim.

– Attól, amit most mondok magának, legalább húsz évet visszafiatalodik majd – vigyorodott el a paragrafusok köpcös szakértője.

– Hát akkor ki vele, szaporán, Józsi…, akarom mondani: ügyvéd úr, mert már alig bírok magammal – támadt fel hirtelen az öreg.

– Arról van szó, Pista bácsi – rakott egy vastag iratcsomót az asztalra az ügyvéd –, hogy atyai nagynénje, Sarkadi Piroska magára testálta Szőlő utcai házát és gyümölcsösét.

– Rám? – hüledezett az öreg. – Aztán vajon miért éppen rám?

– Hát ez bizony nincs benne a végrendeletben – felelte a törvények kiváló ismerője. – De most ne is ezzel foglalkozzon, Pista bátyám. Inkább örüljön az örökségnek, mert bizony szép, sokat érő a ház is, a gyümölcsös is.

– Aztán mindez nekem mennyibe fáj? – méregette gyanakodva az öreg a szapora beszédű ügyvédet.

– Semmibe, Pista bátyám. Egyelőre semmibe.

– Ej, Józsi…, akarom mondani: ügyvéd úr, bizony még a mondás is azt tartja, hogy Krisztus urunk koporsóját sem őrizték ingyen.

– Az lehet. De az engem megillető honoráriumot én már megkaptam, úgyhogy legyen nyugodt, a hagyatéki eljárás során felmerülő költségeken kívül, senkinek sem kell pénzt adnia.

Ettől valóban megnyugodott az öreg. Még aznap átadta a csőszház és a temetőkapuk kulcsait a városi köztisztasági vállalat igazgatójának, birtokba vette a Szőlő utcai házat, s már délután hozzá is fogott a munkához. Gyomlált, kapált, permetezett. Ez utóbbi olyan jól sikerült, hogy két hét múlva a fákon nemhogy gyümölcs, levél is csak mutatóba maradt. De legalább a szőlő bőven kárpótolta. A pincében sorakozó hat hordó közül október elejére öt színültig megtelt jófajta kadarkával.

A következő esztendő tavaszára a gyümölcsfák is kiheverték a vegyszermérgezést, és úgy virágba borultak, mintha azért fizették volna őket. Júliusban már földig hajoltak az ágak, a temérdek barack, alma s körte terhe alatt, Pista bácsi alig győzte gyártani a támfákat, nehogy kárba vesszen a sok drága gyümölcs.

Öt kerek évig élvezte az öreg a szőlőhegyi lét örömeit. Az öt esztendő alatt egyszer sem ment le a temetőbe. Pedig a szíve szakadt meg a vágyakozástól, hogy legalább még egyszer láthassa. Aztán egy éjszaka álmában szépen, csendesen átköltözött a Teremtő nagy gyümölcsösébe.

A rokonok gyászmisét mondattak érte, majd illendőképp eltemették Várad akkor már egyetlen, Rulikovszki Kázmérról elnevezett sírkertjében.

A nyolcvanas évek végén aztán elkezdődtek az exhumálások. Sorra tépték fel a kriptafedeleket, túrták fel a sírhantokat. Az elhunytak maradványait kupacokba gyűjtötték, s a Rulikovszki temető keleti szélén dózerrel kivájt tömegsírokba szórták. A város neves halottainak tetemeit azonban addigra átmentették a Barátok templomába, illetve a Székesegyház altemplomába.