„Mi lenne, amikor hiányomat látnád”

Szűcs László: Elsőként az irodalomtörténészhez fordulok. Mi az eljárás egy író halálát követően a szakma részéről, hogyan kezdődik meg egy lezárult életmű értékelése? Az irodalomtörténészek, az irodalomtudósok mit tehetnek ilyenkor azért, hogy megfelelő módon legyen helyén kezelve egy ilyen írói pálya?

Boka László: Ha Annamária most itt lenne közöttünk, mint ahogy remélem, hogy talán itt van, akkor cinikusan mosolyogna, és azt mondaná, elég nehéz kérdéssel kezdünk. Nem hiszem, hogy van erre valamilyen biztos recept, főleg nem akkor, ha az ember közelről, barátilag érintett. Én most csak a félbeszakadt költői életműről beszélek, persze egyéb területeken, műfajokban is maradandót alkotott Annamária, oktatásban, publicisztikában, ugyanakkor azt is tudjuk itt mindannyian, hogy prózáról álmodozott az utolsó időszakában, regényt készült írni. Én amivel közelebbről is foglalkoztam, az a nem csekély számú verseskönyv, amit ő, késői indulással is, letett az asztalra. Valamiféle összegző tanulmány bizonyosan elkészül – és erről tudok is, hogy különböző orgánumokban, különböző lapok Magyarországon és Erdélyben egyaránt megpróbálják az életművet egységesen értékelni –, de ahogy az elején mondtam, picit cinikusan nevetne rajtunk, hiszen ez egy kényszerösszegzés. Ilyenkor sok minden más világításba kerül, ahogy én magam is más megvilágításban olvasom halála óta egyik-másik sorát. Más értelmezési módot kap olykor-olykor minden. Mi erről egyébként sokat beszélgettünk egy pohár bor mellett, sok pohár bor mellett, hogy hogyan alakulnak életművek, bizonyos kényszerpályák a legnagyobbaktól kezdve. Hogy hogyan indult be a hatástörténeti lezárt ponttól egy retrospektív visszafelé olvasat. Gondoljunk csak az olyan életművekre, mint a József Attiláé, amikor megpróbált mindenki elszámolni a lelkiismeretével, és akkor gyorsan tematikus számok jelentek meg. Az ő esetében nem erről van, lesz szó, inkább arról, amit te szépen hangsúlyoztál már a temetési búcsúztatón, hogy megjelennek, ha kicsit megkésve is, az életmű különböző pontjait megörökítő, értékelő írások. És azt hiszem, ideje Nagyváradon az ilyen összegző és tematikus számok mellett jobban megbecsülnünk a kortárs íróinkat. Visszatérve az eredeti kérdésre, hogy van-e valamiféle biztos módszer: nincs.

Sz. L.: Azért is kérdeztem ezt, mert eszembe jutott Horváth Imre, aki minden tekintetben teljes életművet hagyott maga után – bár nem tudom, mi a teljes és mi a nem teljes, te is úgy említetted Annamária esetében, hogy félbeszakadt életműről beszélünk. Horváth Imrével kapcsolatban hosszú-hosszú ideje beszélünk arról, hogy egy összes versek kiadása lett volna a legfontosabb gesztus az utókor részéről. Egy ilyen össze, akár egy reprezentatív válogatás akár ebben a pillanatban aktuális lehet Annamária verseire gondolva.

B. L.: Nagyon fontos lenne, már csak azért is, mert nála már adott az a technikai lehetőség, hogy ezeket gyorsan összegyűjtve akár elektronikusan, akár egy nagy kötetben megjelentethessük. A Horváth Imréé több szempontból problematikus.

Sz. L.: Mint filológiai munka?

B. L.: Filológiailag, persze. A Horváth Imre-értékeléssel van baj, merthogy nem ismerünk bizonyos szövegeket, s te is pontosan tudod, mint én, hogy az utóbbi években nem a legjobb színben próbálták feltüntetni Horváth Imrének bizonyos írásait, bizonyos verseit. Annamáriára visszatérve, tényleg azt gondolom, hogy egyes köteteit nem értékelte úgy a kritika, nem ismerte annyira a nagyközönség, tehát ennek az elvégzendő munkának van most itt az ideje. Az összegzés pedig egyfajta teljes értékelését adja egy más perspektívából. Sajnos ez egy tragikus perspektíva ebből a szempontból. Úgy látom, hogy határozott kilométerkövek ezen az úton nincsenek feltárva, nincsenek teljességében feldolgozva. Az utolsó kötetről már elég sok írás jelent meg, s én komolyan gondoltam azt, amikor Fried Istvánnal beszélgetve Budapesten vagy az E-MIL-táborban azt mondtam: az ő korosztályának Annamária nem csak Erdélyben, hanem az egész magyar nyelvterületen egyik meghatározó költője. Én ezt próbálom mindenfelé hangoztatni. Egy gondolati, filozofikus, kicsit rezignált és óhatatlanul elégikus költészetről beszélünk, és nem is szeretem ezt a megosztást, de női irodalom, és abban sem könnyű ma komoly szerepet kivívni Magyarországon.

Sz. L.: A szakmaiság felől a személyesség irányába terelném a beszélgetést. Kérlek, idézzétek fel, hogy hogyan, mikor ismertétek meg Annamáriát, illetve az ő költészetét.

Stanik István: Próbáltam pontosan felidézni azt a helyzetet, amikor megismerkedtünk. Nem sikerült. Valószínűleg az Ady Kör környékén találkoztunk, de ahol barátok lettünk, az Deutsch Vera, Szele Vera, írói nevén Domokos Eszter lakása volt, ahol egyfajta „irodalmi szalon” működött a ’80-as évek végén, amikor már teljesen élhetetlen időket éltünk. Gyakran megfordultunk ott, több pohár bor mellett beszélgettünk politikáról, irodalomról, művészetről, hogy kivel mi történik a romániai magyar kultúrában. Nagyon művelt, érzékeny és tájékozott volt Vera a romániai magyar kultúrát illetően, hiszen ő Bukarestben élt sokáig és ezekben a körökben otthonosan mozgott. Itt ismerkedtünk meg és aztán már egy darabig csak ott találkozgattunk, aztán máshol is leültünk, és sokat beszélgettünk a világ dolgairól. Abban az időszakban az volt a filozófia, hogy a romániai magyar értelmiségi számára két út lehetséges, az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan. Nagyjából ebből a perspektívából próbáltunk kiutat keresni, kerestük a harmadik utat talán. Aztán jött a rendszerváltás és akkor már munkatársként kerültünk munkakapcsolatba is. Először a Majomsziget ifjúsági lap főszerkesztőjeként került a Bihari Napló Kiadóvállalathoz, akkor még sok lapja volt a Bihari Naplónak, majd a Kelet–Nyugat környékén is találkoztak az útjaink, aztán az Erdélyi Naplóban rovatot szerkesztett. Majd egy időre, miután Szőcs Géza átvette az Erdélyi Naplót és egy botrány nyomán volt egy kollektív felmondás, kívül kerültünk a sajtóból, megpróbált mindenki valami talajt találni a lába alá. Én akkor a Krónikát készítettem elő, előtte még a Ki kicsodán dolgoztunk együtt. Ő a Sajtókollégiumot igazgatta, majd valamikor elment Aradra a Jelen főszerkesztőjének.

Sz. L.: 2002 nyarán ment el Aradra, ugyanis egy vasárnap bementem hozzá a Sajtókollégiumba valamit megbeszélni, felkészítőt szerveztünk. A Szent László líceumban, a Kanonok soron volt egy kis irodája. Amikor bementem, fogott egy nagy kulcscsomót, s felém dobta. Azt mondta, nesze, én most délután megyek Aradra, mert főszerkesztő lettem a Jelennél. Miért adod ide ezt a kulcscsomót? Mert te leszel az igazgató. Visszadobtam, én nem leszek igazgató, akkor még a Bihari Naplónál dolgoztam, s már elindult a Várad is. Hebegtem-habogtam, hogy ez nem így működik. Visszadobta, hogy de, így működik. És elment.

S. I.: Én azért ugrottam rögtön Aradhoz, mert nagyon érdekes élményem volt. Azelőtt mindig én voltam a főszerkesztő, ő valamilyen szerkesztő volt, tehát beosztott, én voltam a munkaadó, ő a munkavállaló, mindig ilyen viszonyban voltunk. Én sehol nem voltam, készítettük elő az Erdélyi Riportot, és elmentem hozzá, hogy lássam, mi történik Aradon. Ott ült a főszerkesztői irodájában, és én voltam a vendég. Kicsit féltem ettől a találkozástól, lehet, fogja éreztetni, ki tudja, talán főnökként szar alak voltam vele és akkor most visszakapom. De nem, nagyon nagyvonalúan viselkedett és nagyon természetesen, nem éreztette, hogy most „én vagyok a nagyfőnök, te meg most éppen munkanélküli”. Beszélgettünk sajtóról, napilapról, mindenféléről, beszéltem neki a készülő Erdélyi Riportról. Akkor az egészet hülyeségnek tartotta, megvalósíthatatlannak, nem is érdekelte. Ahhoz képest, amikor visszajött Aradról 2003-ban, már csatlakozott a csapathoz.

Sz. L.: Még csak annyit, hogy ő ’96-tól programszervező és ’97-től volt igazgató a Sajtókollégiumban.

S. I.: Érdekes, hogy sokkal később ismertem meg a költészetét, mint őt magát. Mindig tudtam, hogy különleges képességei vannak, hogy nagyon okos, művelt, de hogy nagyon jó költő, azt csak az után, hogy visszajött az Erdélyi Riporthoz.

Simon Judit: Addig neki már megjelent két kötete.

S. I.: Én erre a 2002-ben megjelent kötetére figyeltem fel, ez ütött meg, de nagyon.

S. J.: Ez előtt volt még a hiúzos könyv.

Sz. L.: Az ’96-ban jelent meg, utána az Egy másik arc 1999-ben.

B. L.: Aztán jött a Szandra May 2002-ben, 2006-ban a Mondhatatlan és aztán a Rózsavér.

S. I.: Emlékszem, vissza kellett lapozzak, hogy megértsem a jelrendszerét. Nem is értettem, hogy miből építkezik, hogy milyen metaforái vannak. Talán ezért mélyültem el, mondjuk az átlagnál jobban a versei olvasásában, mert az volt az érzésem, hogy nagyon nagy költő és mindig újabb és újabb megerősítést nyertem az újabb köteteitől. Ahogy találkoztam a verseivel, végig az volt az érzésem, hogy az ő sikerei, az elismertsége nincs összhangban a teljesítményével, habár az utóbbi időben már ezek megjöttek, és én nagyon drukkoltam és örültem ezeknek a sikereknek. Várad mindig is ilyen volt, egy hálátlan város.

B. L.: Én sem tudom felidézni az első alkalmat, az az igazság. Valamikor a Majomsziget, a Kelet–Nyugat környékén volt, akkor még gimnazista voltam, aztán elkerültem Kolozsvárra a bölcsészkarra, és ’96-’97 körül jöttem vissza. Akkor beszélgettünk többet és aztán jött az a bizonyos decemberi és januári beszélgetés, amikor a Váradot alapítottuk, illetve ott bábáskodtunk sokan, hogy a Kelet–Nyugat után maradt űrben létrehozzunk egy irodalmi-kulturális lapot. Onnantól kezdve már e-mail forgalom is beindult és akkor szinte napi levelezést folytattunk, akár Pesten voltam, akár Hollandiában egy ösztöndíjjal. Talán jobb is volt, hogy sok mindent leírt, mert a természetét akkor ismertem meg igazán azokból a leveleiből, meg a különböző bosszúságait, nem csak a vágyait. Éppen a Váraddal kapcsolatosan és az egész erdélyi, romániai szellemi élettel kapcsolatosan. Mert sosem csak az irodalomra korlátozódott, hanem a művészetre és a politikai életre is, ebben is nagyon éleslátó és nagyon kritikus volt. Ez a kritikusság szerintem egyik legjobb tulajdonsága volt. Aztán én írtam először erről a bizonyos Szandra May kertjéről. Amit én írtam és később a kötetembe is beválogattam, az nem volt egy teljességében dicsérő kritika, de gondolom, meg is sértődött volna, ha azt írom. Ő az önkritikát is nagyon fontosnak érezte. Sokat vitatkoztunk arról, hogyan lehet az irodalmi életet felpezsdíteni, az utánpótlást, megtalálni a Várad helyét. Amikor ez a kötet megjelent, valamikor ez idő tájt volt az Erdélyi Magyar Írók Ligájának az alapító tábora is, arra még nem tudott eljönni, de a másodikra már együtt mentünk, együtt utaztunk. Akkor, úgy emlékszem, már a Riportnál volt, tehát 2003-ban lehetett.

S. J.: Igen, akkor ő még benne volt a Ligában és utána lépett ki.

B. L.: Ezt akartam mondani. Az első tábor nagyon jól sikerült Zetelakán, közös barátokkal, Demény Péterrel, Balázs Imre Józseffel, Papp Sándor Zsigmonddal, annak volt egy komoly visszhangja. Ezekről folyamatosan telefonon, személyesen vagy e-mailben beszélgettünk. És akkor tényleg az volt, amit mondott Jutka, hogy kilépni az E-MIL-ből, mert ezt a fajta Kolozsvár-centrikusságot nem viselte jól. Akkor volt egy ilyen kilépési hullám. Én maradtam és próbáltam mondani, hogy belülről kellene reformálni és nem otthagyni a dolgokat, de akkor nem csak ő lépett ki, hanem sokan.

S. I.: Úgy emlékszem, ennek politikai háttere is volt.

B. L.: Akkor még nem éreztem ennyire ezt, de biztos volt egy pici politikai háttere is, a lényeg az, hogy a Helikonban megjelent egy nagyobb interjú vele, és ott egyáltalán nem erről, hanem az erdélyi vagy romániai magyar irodalmi életnek a Kolozsvár-centrikusságát kifogásolta.

S. J.: Ezt minden interjúban elmondta, de…

Sz. L.: …szerintem ezért nem lépett volna ki.