„Mi lenne, amikor hiányomat látnád”: 3/3

Sz. L.: Egyszer említette, hogy úgy szeretett volna élni, mint Jakobovits Miklós. Most egymástól alig pár méterre pihennek a Rulikowski temetőben. Erre vágyott volna, egy művész közegben élni, fogadni a barátokat, eldiskurálni velük, közben alkotni, ha van kedve. Nem is csak az anyagi feltételek, de valahol a társadalmi szerep, a társadalmi elismerés miatt.

S. I.: Ha a jelenkor adós maradt ezzel valamelyest, akkor az utókornak kellene erről gondoskodnia, hogy tényleg a helyére kerüljön. Ha azt kérdezitek, milyen volt Annamária, azt mondom, magán hordozta mindazokat a személyiségjegyeket, amik egy alkotóművésznek a sajátosságai. Tehát ez a bonyolult szerkezet: a félelem, a bátorság, a rend, a rendszerellenesség, rengeteg ellentmondás. E vívódások nélkül nincs alkotás, és ő ettől lett nagy költő, hogy ilyen volt.

S még valami. Beszéltünk arról, mennyire kiszolgáltatott az alkotóművész. Ki gondoskodik ezeknek a védelméről? Annamária körül volt egy szűk baráti kör, akik magánemberként fogták a kezét, ha kellett, anyagilag is támogatták, de ez nem így kell működjön. Egy egészséges társadalomban ez nem így működik, és én nagyon csodálkozom azon, hogy ezek a hálók nem alakultak ki. Nincs erre szükség? Nem tudom. Mindenképpen szükség lenne arra, hogy az Annamária példája egy kicsit ráirányítsa a figyelmet ezekre a problémákra is. Azok figyelmét elsősorban, akik azt mondják magukról, hogy érdekvédők.

B. L.: Jékely mondja, hogy a költő egy szűrő szerkezet, Annamária nagyon érzékenyen rezonált minden magánéleti és közösségi bajra. Említetted, Laci, hogy zseniálisan adott elő. Engem megkért, amikor elvállaltam az órákat itt az egyetemen, hogy bejöhessen. Mondtam neki, nemhogy bejöhetsz, hanem téged szeretnélek bemutatni a diákoknak és szeminarizálni, akár egy ilyen formában, hogy Várad és az irodalom kapcsolata – de ezt sajnos a betegség nem tette lehetővé. Amikor jött a számomra megdöbbentő hír, éppen mentem be a színházba, engem ott ért utol a hír, hogy beteg. Felrohantam hozzá a kórházba, először felhívtam a lányát, Annát, hogy ebben az állapotban nem veszi-e rossz néven, ha meglátogatom, hiszen akkor a fél oldala lebénult és többen azt javasolták, inkább ne tegyem. De ő rögtön, amennyire abban az állapotában kommunikálni tudott, szólt Annácskának, hogy nagyon vár. Utána volt egy nyugalmas időszak, amikor az első műtéten átesett, tudjátok, karácsonykor volt egy éve, és akkor nagyon sokat beszélgettünk. Már én éreztem zavarónak, nem akartam kifárasztani, egy ilyen komoly műtét után két órát beszélgetni senkivel nem illik, de látszott rajta, hogy igényli a beszélgetést.

Sz. L.: Szimbolikus és megrendítő az egyéves küzdelme a betegséggel, s érdekes módon – részben a Facebooknak köszönhetően – szinte a nyilvánosság előtt zajlott. Nagyon sokszor, amíg tudott, egy-két szóban legalább reagált a jókívánságokra. Megható volt e sok embernek a folyamatos aggódása, bátorítása, tanúja lenni e költői pálya drámai befejezésének, nem is költői pályának, hanem az emberi életnek.

B. L.: Műtét után még színházba is eljárt, tavaly áprilisban eljött az egyetemre az én könyvbemutatómra, kerekasztal-beszélgetéseken részt vett, összerakta a legutolsó kötetét, verseket írt, nagy verseket. És a beszélgetések. Elmondott néhány dolgot – a kereső énjére, az istenkereső énjére visszautalva – arról az állapotról, amit nem tudott tudatos állapotnak nevezni; ezeket nem fogom sose nyilvánosságra hozni, de egyet elmondok. Hogy akkor, ebben a nagyon kegyetlen, ugyanakkor kegyelmi állapotban rájött arra, hogy mennyire komplexen összerakottak vagyunk. Mesélte, feküdt tehetetlenül egy ágyon és látta maga előtt az órát a falon, de nem tudta, hogy az óra. Az agyában egy pillanatban összeálltak a mutatók, és látta, hogy este hét óra van. Én ott láttam, ebben a betegségben először azt, hogy nemcsak egy vitázó, hanem egy küzdő lélek.

Sz. L.: Amikor megjelent a könyv, a Húzódhatsz közelebb, felhívott a nyomdából Derzsi Ákos, hogy kész vannak az első példányok. Beültem a kocsiba, kimentem Borsra a nyomdába, elhoztam az első tíz darabot, s mentem hozzá. A konyhában ültek, Anna muffint sütött, s nem mondtam, miért jöttem. Leültem a konyhaasztalhoz, elkezdtünk beszélgetni, nem vette észre, hogy milyen könyv van a kezemben. Majd letettem elé az asztalra. Kezébe vette, hosszan lapozgatta, nézegette, és nem szólt egy szót sem. Aztán azt mondta, látja a szöveget, de nem tudja elolvasni. Látta a betűket, tudta, hogy az ő versei, de olvasni nem tudta. És ami döbbenetes, hogy tisztában volt ezzel a korláttal. És ijesztően nyugodt, derűs.

S. J.: Mindig eldöntöttük, hogy utazunk, de amikor arról volt szó, hogy mikor indulunk, ő soha nem akart utazni. Az egyetlen hely, ahová szívesen ment, az a Székelyföld volt az utóbbi időben, pontosabban Udvarhely és Nagyálmos Ildikó, ott nagyon jól érezte magát. Volt egy tervünk, megígértem azt, hogy ha meggyógyul, elmegyünk egy hajókörútra. Volt egy ilyen álmunk, hogy megnyerjük a lottófőnyereményt, és elmegyünk világ körüli útra, de legalábbis a Földközi-tengerre, csak úgy hajókázni, jól élni, tájakat nézni. Megnézni, milyen az, amikor az ember csak úgy van, és örül annak, hogy van. A második műtétje után azt kérdezte, áll-e az a hajókirándulás. Mondtam, persze, s nem is kell megnyerjük a főnyereményt, gyógyulj meg, majd kerül annyi pénz, hogy elmenjünk a tengerre.

Sz. L.: Lehet, hogy találkoztatok volna egy Tom Vanguard nevű tengerésszel.

S. J.: Én Leonardo di Capriót vártam volna, szerintem ő is.

S. I.: Örülök, hogy elmondta István ezt a színház kalandot, nem tudtam, hogy ezen dolgoztok. Milyen jó, hogy ez még befért az életébe, hogy ezt tervezte. Mert a tervezés az olyan, mintha meg is valósult volna.

Sz. K. I.: Az volt furcsa és izgalmas, hogy több fázisa volt ennek a kalandnak. Az első az, hogy akkor nekiül és ír, aztán bevallotta, hogy ezt egyedül nem tudja megírni, ez nem egy olyan műfaj, amit ő egyedül tud csinálni. A költészet más, a dráma megint más. Aztán a következő alkalommal már azt mondta, üljünk össze írni mi, mert arra jött rá igazából, hogy ha azt, amit kerestünk ebben a vallomásban – mert a Szandra May igazából egy vallomás –, el akarjuk mondani másoknak is úgy, hogy nem befelé, hanem kifelé fordulunk, akkor ezt párbeszéd formájában kell csinálni.

S. I.: Ezt valamilyen formában nem tudnád mégis színpadra vinni?

Sz. K. I.: Az egy másik dolog, de az már nem Annamária munkája, az már egy interpretáció, de még túl közel van ez a tragikus esemény. Volt még egy érdekes epizód. Az első műtétje után felhívott. Nem sokkal azelőtt, hogy kiderült, beteg, volt egy kerti beszélgetésünk itt a Nagyvárad teraszon, amikor az önemésztés és az öngyilkosság volt a téma, ami bevallása szerint őt egyszer kísértette, volt egy periódus, amikor az életigenlés nagyon messze állt tőle. Amikor aztán a műtét után felhívott, az volt az első dolog, amit hangsúlyozott, hogy „úgy érzem, élni kell”, és ez fantasztikus dolog. Ő nagyon akart élni, és nagyon akart meggyógyulni. Ez az ösztön megerősödött benne a betegsége által.

B. L.: Sok mindent megváltoztatott benne a betegség, én ezt a küzdőszellemet akkor láttam először, s hogy nagyon határozottan és tudatosan azt mondta, hogy annak kell örülni, ami van. Nekem is azt mondta, ne azt próbáld hangsúlyozni, hogy mi a rossz a munkahelyeden, itt-ott, hanem hogy milyen lehetőségekkel tudsz élni, és azokkal tessék élni. Tőle ezt legkevésbé sem vártam a korábbi énjét ismerve.

Sz. L.: Tudtok-e arról valamit, hogy a regényírással meddig jutott?

B. L.: Én azon a bizonyos beszélgetésen próbáltam faggatni őt, és nekem azt mondta, igen, nekilátott, de hogy ez mit jelent terjedelemben, azt nem tudom.

S. J.: És van még egy adósságod velem szemben, Annamari, nincs tőled dedikált könyvem. Mert ahányszor megjelent egy könyve, azt mondta, tessék, Simon, itt van a könyvem. Mondtam, írd alá. Hülye vagy? Neked? Majd egyszer összegyűjtjük, és mindegyiket aláírom.

S. I.: A portréban, amit felvázoltunk, nem beszéltünk arról, hogy kiválóan tudott románul és nagyon jó román kapcsolatai voltak, eltérően a tipikus romániai magyar írótól és költőtől, ráadásul kiváló műfordító volt.

S. J.: Kiváló nyelvérzéke volt. És amiről nem beszéltünk: nagyszerű szerkesztő volt. Jó szemű, jó gondolkodású, alázatos is tudott lenni a szöveggel szemben.

Sz. L.: Az interjúkészítőt is kiemelném, zseniális volt abban, ahogy elindította az interjút. Zavarba ejtően tudott kérdezni, de nem bántóan. Remek publicisztikái is vannak, ha kedve volt írni, hirtelen kellett egy anyag a lapba, s ráadásul volt témája is, egy órán belül küldte a tökéletes, nyomdakész szöveget.

S. I.: Boka Lacitól kell megkérdezni, de szerintem a romániai magyar irodalom top tízében biztos benne van Annamária. Nem került sor még az értékelésére, de úgy gondolom, hogy a női irodalomban biztos az egyik legjobb.

B. L.: Számomra biztos.

Sz. L.: Nem volt az a típus, aki kikérje magának, ha azt mondják rá, költőnő.

S. J.: Ő ezt elfogadta, vállalta.

B. L.: Szerintem sem jelentett ez neki problémát. Nem szeretem az ilyen rossz szájízű, ha már életében nem ismerték el eléggé, halála után egy díjat alapítunk dolgokat, de a Várad esetében mindenképpen lehetne egy olyan Kinde Annamária költői díjat alapítani, ami az ő habitusából, jól kérdező, élesen rálátó habitusából adódik, másfelől a fiatalokról szóljon.

Sz. L.: Akkor zárszóként elárulhatom, hogy a költészet napján bejelentjük ennek a díjnak a létrehozását, illetve bemutatjuk magát a díjat is, melynek tervezésére felkértem Deák Árpád képzőművészt.

(A beszélgetés szerkesztett változatát Szűcs László készítette, Simon Judit közreműködésével.)