Egy „kicsi, de erős” lap naptára

Az 1923–24-es esztendő fordulóján az egyik helyi napilap a Nagyváradi Friss Újság Naptára címmel jelentetett meg egy kalendáriumnak is nevezhető könyvet.

A százoldalas kiadvány az akkori olvasó számára sok fontos információt, érdekes és hasznos olvasnivalót tartalmazott, ma pedig forrásértékű ismeretet nyerhetünk belőle a kilencven évvel ezelőtti nagyváradi helyzetről.

A Nagyváradi Friss Újság 1901–1932 között jelent meg. Színvonalát bizonyítja, hogy olyan nagy hírű lapokkal állta a versenyt, mint a Szabadság, Nagyvárad, Tiszántúl, Nagyváradi Napló. Irodalomtörténeti jelentőséggel is bírt, hiszen ebben a lapban közölte Ady Endre elhíresült glosszáját, az Egy kis séta címűt, amikor Ady éppen szerkesztő barátját helyettesítette, és természetesen ő maga döntött a közlésről. (E cikk miatt kellett távoznia a Szabadságtól, s így lett a Fehér Dezső lapjának, a Nagyváradi Naplónak a munkatársa.)

A Nagyváradi Friss Újságnak korabeli adatok szerint mintegy ezer olvasója volt, de így is fel tudta venni a versenyt a „nagyokkal”. A „kicsi, de erős” lap még 1924-ben is úgy hirdette magát Naptárának belső oldalán, hogy „Biharmegye és Nagyvárad legelterjedtebb és legolvasottabb napilapja”. Ez természetesen túlzás volt, de ilyesmivel ma is találkozhatunk.

Rátérve a Naptár ismertetésére, már a címlapon is olvashatunk számunkra már szokatlannak tűnő dolgokat. Például „Szerkesztőség és kiadóhivatal Avram Jancu (Kossuth) ucca 10. Telefon 3–80” (kétnyelvű utcanév, három számjegyű telefonszám).

Érdekesek a hátsó borítón és a Naptár belsejében olvasható hirdetések is, amelyek ma ipar- és kereskedelemtörténeti források. Az első oldalon az 1924. szökőév csillagászati és kortani jellegzetességei olvashatók: csillagászati évszakok, a Nap és rendszerének csoportja, a délidő pontos megállapítása, nap- és holdfogyatkozás. Ez a rész azzal zárul, hogy „az uralkodó bolygó ezévben a Jupiter”.

A mai olvasó számára meglepő adatok olvashatók a második oldalon, ahol felsorolják a hivatalos román ünnepeket, azzal a kiegészítéssel, hogy „ezeken a napokon minden közhivatalban felfüggesztendő a szolgálat”. Összesen 18 vallási ünnep volt, s ezekből a húsvét és a karácsony háromnapos. Nemzeti ünnep „csak” öt volt: az 1877-es függetlenség napja, minden román egyesülésének és a királyság proklamálásának napja május 10., a királyné névnapja július 22., a király születésnapja augusztus 11., Károly herceg születésnapja október 3.

A nemzeti ünnepek megtartására a magánosokat (privátokat) és a magánvállalatokat is kötelezték, de a királyi család ünnepein nem volt kötelező a munka felfüggesztése.

A naptár részben minden hónapnak külön oldat szántak, ahol a hónap napjai, a névnapok és ünnepek külön szerepelnek a katolikus, a protestáns és a görög naptár szerint, s a lap alján kis negyedben olvasható az izraelita naptár is. Ugyanott külön rubrikában írtak az időjárás előrelátható változásairól a „százéves naptár” szerint. Feltüntették a napkelte és napnyugta időpontját, valamint a Hold változásait.

Ezután következett az „olvasnivaló” – szépirodalom – próza, versek és különböző tartalmú írások, jegyzetek, elemzések, amelyek hű tükrei a kilencven évvel ezelőtti állapotoknak. Elsőként A múlt esztendő krónikája című írásból idézünk, melynek név nélküli szerzője így vélekedik: „Az elmúlt 1923-as év szomorú fekete esztendő volt, mely ahelyett, hogy közelebb hozta volna Európa népeit a sóvárgott világbékéhez, még inkább eltávolította. A nagy német birodalom tragikus összeomlása 1923-ban teljesedett be, Japánt földrengés pusztította, Anglia kezéből kicsúszott a vezető gyeplő és Európa szekerének megbokrosodott lovai közé esett. Egész Európa testét óriási gazdasági krízis rázta meg. A legmegdöbbentőbb a német márka teljes elértéktelenedése, amely még a szovjet rubelen is túltett. A német fizetésképtelenséget különösen Franciaország érezte meg, amely jóvátétel kíméletlen forszírozásával a polgárháború rémségeibe sodorta Németországot. Az első állam, amely magához tért a háborús őrületből, a kis Ausztria, amely addig házalt a győző államoknál, míg talpra nem állították, s ma már ott tart, hogy állami, ipari és társadalmi konszolidációja majdnem tökéletesnek mondható.

Magyarország is nagy lépést tett a konszolidáció felé. A bölcs opportunizmus elvét érvényesítő Bethlen-kormánynak sikerült leszerelnie a forradalmi kísérleteket és a jobboldali kilengéseket is. Bár legutóbb ismét felütötte a fejét a fehér destrukció mérges kígyója, a reakciós diákság szintén igyekezett a maga hangját hallatni, azonban nagy általánosságban a magyarországi helyzet a kibontakozás felé mutat.” Számunkra mégis a legérdekesebb, amit az itteni belpolitikáról fogalmaz meg: „Ami a belpolitikai helyzetet illeti, a Brătianu kormány kihúzta az 1923-as esztendőt is. […] Ellenük hiába fogott össze az ellenzék, a »vaskéz« politikájának jól megszervezett frontja előtt az ellenzék és az ellenzéki közvélemény minden támadása összeomlott. […] Ami a Brătianu kormány kisebbségi politikáját illeti, erre nézve a legnagyobb jóakarattal sem mondhatunk semmi jót. […] Igyekeztek tűzön-vízen keresztül, máról holnapra romanizálni. […] Sem az iskolákban, sem a közigazgatásban nem ismerik el a kisebbségi nyelv jogát, még olyan területeken sem, ahol túlsúlyban van a kisebbség. A kisebbségi sérelmeken túl Erdély összlakosságát súlyosan és károsan érinti a Brătianu kormány kormányzási rendszere, mellyel regáti tisztviselőkkel árasztotta el az erdélyi közigazgatást és igazságszolgáltatást, akik az itteni viszonyokat és törvényeket nem ismerik.”

Külön fejezetet szentel a krónikás a fasizmus – akkori szóhasználat szerint a fascizmus megjelenésének 1923-ban. Ebből idézünk néhány jellemző részt: „A múlt esztendő a fascizmus névvel különös mozgalmat produkált, mint a világháború utáni forradalmi eltolódások melléktermékét. A fascizmus eredetileg Olaszországból indult hódító utjára, ahol Mussolini, a jelenlegi olasz diktátor volt a mozgalom lelke, kezdeményezője. Az olasz fascizmus voltaképpen nem más, mint az értelmiségi osztály, a középosztály, katonatisztek és diákok forradalmi reakciója a munkásdiktatúra, azaz az orosz eseményekkel szemben. […]

A fascista reakció, ugyanúgy, mint a vörös és fehér mozgalom, csakhamar a háborúban résztvett legtöbb államba átcsapott, de minden állam a maga specialis viszonyainak, mentalitásának, külső és belső körülményeinek megfelelő formában juttatta kifejezésre. Így Németországban, Ausztriában, Magyarországon a fascistákat az úgynevezett kampós keresztesekkel, antiszemitákkal és fehér terroristákkal látjuk egy táborban. Romániában is – különösen a diákság körében – népszerűvé vált a fascista irányzat, mely Cuza jasii egyetemi tanár vezetésével a sajtóban, az egyetemeken, az utcákon is talál működésre alkalmas küzdőterepet, és a félrevezetett, fanatizált ifjúság attól sem riad vissza, hogy a kávéházakban és utcákon megforduló csendes nyárspolgárokat bántalmazzon.” (Jól tudjuk, hogy később még a „béke szigetének” számító Nagyváradon is milyen véres randalkírozást rendeztek a cuzista diákok.)

*

A Naptárban gazdag irodalmi anyag is olvasható – költemények, elbeszélések az akkor éppen divatos, de mai szemmel nézve dilettánsnak tekinthető íróktól, költőktől. Az ezeknél értékesebb és említésre méltó írások közül bemutatunk néhányat, amelyeknek mára szóló tanulságaik vannak.

Elsőként a római katolikus püspök, gr. Széchényi Miklós nekrológjából idézünk néhány elgondolkoztató részletet. A neves család méltó örököse, aki sokat tett nemcsak egyháza, hanem egész népe sorsának jobbá tételéért, 1923. december 3-án hunyt el. Íme, hogyan írt róla a Naptár: „gróf Széchényi Miklós halála tragikusan érintette nemcsak egyházmegyéjét és híveit, hanem az egész magyar társadalmat, mert vele nemcsak a katolicizmus oszlopa dőlt ki a dolgozó élők sorából, hanem a magyar ügyek lelkes istápolója, a magyarság egy reprezentáns nagysága és erőssége is. 1911-ben került Nagyváradra. […] A város és a megye közönsége meleg szeretettel fogadta, mert fennkölt gondolkodásáról, mindig segítő jóakaratáról, nobilis érzéseiről és demokratikus felfogásáról meggyőződött. […] Jótékonyan rengeteget áldozott kulturális és egyházi intézmények megteremtésére.

Közel húszmillió koronát fordított iskolák, templomok építésére. Ezenkívül a háború alatt hadikórházat tartott fenn. Évente tetemes összeget áldozott a város szegényeinek segélyezésére. Mikor Románia terültén az államsegély megszűnt, az iskolákat, tanítókat a saját jövedelméből tartotta fenn. […]