Egy „kicsi, de erős” lap naptára: 2/2

A vérbeli arisztokrata tulajdonságokkal bíró, imponáló megjelenésű és klasszikus arcélű gróf Széchényi Miklós szabad idejében igazi rajongással csüggött a művészeteken. Érintkezésében, modorában semmi nem volt a főúri hidegségből, a lenéző gőgből, hanem közvetlen, meleg temperamentumú volt, de ez nem tartotta vissza attól, hogy az új államkeretbe loyális legyen. Mikor Ferdinánd király és Mária királyné Váradon tartózkodtak, bemutatták nekik gróf Széchényi Miklóst is. Az uralkodó pár valósággal meg volt bűvölve a püspök szeretetreméltó és mindig regarddal lévő magatartásától. […] Gróf Széchényi Miklós régebbi idő óta betegeskedett. November közepén éppen Bukarestbe készült a magyar iskolák ügyében, mikor hirtelen rosszullét fogta el, és az orvosok vakbélgyulladást állapítottak meg. Sürgős operáció végett Budapestre szállították, ahol […] sikeresen meg is operálták, de a hosszas betegség alatt legyöngült szív nem bírta el az operációval járó fáradalmakat és izgalmakat.

Az elhunyt püspököt Budapesten temették el a Kerepesi temetőben. […] Végrendeletileg az általa alapított Szent Szív Alapra hagyományozta vagyona legnagyobb részét.”

*

Egy román szerző is szerepel a Naptárban, Văcărescu Sándor pénzügyi tanácsos, aki Néhány szó Frenţiu Valér püspökről című írásában a váradi görög katolikus egyházfő tevékenységét méltatja. Leírja, hogy Frenţiu püspök építette fel a görög katolikus teológiát, és a Püspökiben, Székelyhídon és más településeken építendő templomok támogatására irányuló tevékenységét is méltatja. Írása befejező részében ezt olvashatjuk: „A felekezeti szolidaritás egyik csodaszép emberi dokumentuma marad Frenţiu püspöknek az az ismeretes intervenciója, amellyel megmentette a római katolikus püspökség egyházi javait a kisajátítástól.” Tehát még ez a veszély is fenyegette a kisebbségi sorsba került magyarságot ezelőtt 90 esztendővel, s amit majd a kommunista rendszer valósított meg, más célból és más eszközökkel – ugyancsak a magyar kisebbség kárára.

Érdekes és elgondolkoztató A megye és a város fejei című írás, melyben dr. Hodor Victor közigazgatási vezérfelügyelő és dr. Bucsko (sic!) Coriolan polgármester tevékenységét méltatja. Róluk megállapítja a szerző, hogy „mindketten nemcsak európai egyéniségükkel és modorukkal, hanem a régi rezsim [magyar fennhatóság] alatt szerzett széles közigazgatási tapasztalatukkal és becsületes puritán egyéniségükkel méltán szolgáltak rá úgy a román, mint a magyartársadalom elismerésére”. A méltatás írója Bucsko polgármesterről szólva külön kiemelte, hogy „nem a váratlan konjunktura emelte magasba, hanem a régi közigazgatásban eltöltött hosszú és eredményes évek predesztinálták Nagyvárad polgármesteri székébe, aki már a békeidőkben is [értsd: a magyar világban] magas pozíciót töltött be. Nagyvárad város társadalmához külön rokoni és baráti nexusok is fűzik. A mai változott viszonyok között, amikor a nemzetiségi kérdés borotvaélesre van állítva Bucsko Coriolan mintaszerűen tölti be hivatalát, és toleráns magatartásával a magyar társadalom rokonszenvét vívta ki. Szorgalmas, puritán tevékenysége pedig a felsőbbségének legteljesebb megelégedésére szolgál.” (Régi szép idők – amelyek akkor is csak rövid ideig tartottak –, mondhatjuk mi, mai váradiak.)

*

Hogy ne ringassa magát a mai olvasó a régi szép idők (?) nosztalgiájába, elmondjuk, hogy az 1924-es Naptárban nem csak csupa jót és szépet olvashattak a korabeli polgárok. Felhívjuk a figyelmet a Szobrok új helyen című írásra is. Ebből idézünk: „Ami eddig az emberek sorsa volt: a kilakoltatás, áthelyezés, elköltöztetés, utolérte a halott emlékeket, Szent László és Szigligeti Ede szobrát is. Szent László a város alapítója volt, és a kegyes utókor 1892-ben emelt szobrot a róla elnevezett Szent László téren [ma Piaţa Unirii]. Azóta súlyos történelmi változások estek, melyek következményeként Szent László szobra elkerült a város szívéből a püspökkert csendes, álmodozó évszázados fái közé. […]

A másik elköltöztetett szobor Szigligeti Edének, a város nagynevű szülöttének, a kiváló magyar színjátékírónak Margó Ede által alkotott mellszobra, amely a városi színház előtt állott a múlt év végéig, a Schlauch park bejárata elé került.” És ezután következik egy kis balkáni diplomácia, amit ekkorra már a magyar újságírók is kénytelenek voltak elsajátítani – íme, így zárul a beszámoló: „Dicsértet érdemel a román hatóságok türelmes és megértő eljárása, hogy ellentétben egyes sovén és türelmetlen körökkel, a szobrokat nem tüntették el, hanem megengedték, hogy a város más pontjain állítsák fel. A város hatóságának érzelmeivel és tradiciójával szemben tanusitott kimélet és tapintat sokkal jobb szolgálatot tesz, mint az, hogy tűzön-vízen keresztül tabula rasat csináljanak.” (Mint ahogy meg is próbálták a következő években.)

*

Ezek voltak azok a kiemelésre méltó írások a Naptárban, amelyek a mai olvasók számára is tanulsággal szolgálhatnak. Természetesen a kiadvány oldalain helyet kaptak ismeretterjesztő írások és hasznos tudnivalók, sőt hirdetések is, amelyek mind a művelődés, mind a helytörténet iránt érdeklődők számára tartalmaznak értékes információkat.

Összegezve elmondhatjuk, hogy ez a Naptár forrásmunkának is tekinthető az első világháborút követő gyökeres változások megismerésére és az akkori helyzet megértésére. Ugyanakkor lehetőséget ad annak felmérésére, hogy mennyit változott azóta a kisebbségbe került váradi magyarság helyzete, s összemérhetjük mai helyzetünkkel, amikor újból egy B kezdőbetűs nevű polgármester áll a város élén.