Én vagyok a magam tartaléka

 

Simon Judit: Olvasom a honlapodon, hogy soha nem tudták megállapítani az aszcendensedet. Hogy lehet így élni?

 

Horváth Péter: A feleségem nagyon érdeklődik ezek iránt, szóba került és kiderült, én nem tudom, mi az aszcendensem. Ő dupla oroszlán, elég nehéz az uralkodó, császárnő mellett lenni. Én továbbra se tudom, mi az aszcendensem.

 

S. J. Színészként kezdted a pályádat. Nem maradtál a színpadon, ami színésztől meglepő.

 

H. P. Sosem akartam színész lenni. Rendező szakra akartam jelentkezni, de abban az évben nem indult évfolyam. Második hibámat követtem el, mert anyám rábeszélt: jelentkezzek színésznek, és majd átmegyek a rendezőire. Ez nem történhetett meg. Ma már úgy gondolom, édesapám forradalmi múltja miatt. Abban az évben a párhuzamos osztályból átvették Nagy Zoltán Ivánt és Szurdi Miklóst, aki egy évvel lejjebb járt. Megkaptam az osztályfőnököm, Kazimir Károly erős ajánlását is, de az akkori igazgató, Vadász elvtárs azt mondta, sajnos tizenhárom rendező-hallgatót bír el a főiskola. „Jól értem, Vadász elvtárs, hogy nem tizennégyet?” – kérdeztem. „Jól érti, Horváth elvtárs, tizennégyet már nem” – jött a válasz. Ezért színészként végeztem el a főiskolát. Másfél évig voltam színháznál. Amikor megkaptam az első könyvemre, az Egéridő című novelláskötetre a szerződést, aznap felmondtam.

 

S. J. Felmondtál a színháznál, szabadúszó író lettél. Miből éltél?

 

H. P. Alkalmi munkákat vállaltam. A Folyamszabályzó és Kavicskotró Vállalatnál voltam tanuló matróz.

 

S. J. Jaj, de szép neve van…

 

H. P. Az volt a szabadulók első számú munkahelye Magyarországon. Matrózbeszédek szerint, ha valaki reggel szabadult a Csillagból, délután négykor már a hajón volt.

 

S. J. Válasszuk el az írót a dramaturgtól, a rendezőtől, vagy ne tegyük?

 

H. P. Így is, úgy is jó. Én én vagyok, aztán hol ezt, hol azt csinálom. A szívemhez az írás áll közelebb. A semmiből csinálni valamit egész más gondolkodásmódot, létformát igényel, mint az, hogy már van valami, mondjuk, egy színdarab, és ennek kell megtaláljam az általam vélt optimális formáját, és emberekkel kell együtt dolgozni. Alapkülönbség, hogy a rendezés mindig problémamegoldás. Talán ez a lényege. Az irodalom az, hogy beleszagolok, mondjuk a semmibe, és kíváncsi vagyok, mi az, ami megszólal. Tökéletesen magányos foglalkozás. Ez benne a vonzó. A másikban pedig az, hogy csapatban dolgozom, kollégákkal, és plusz öröm, hogy mindenről azonnali a visszajelzés: a mosolyról, az instrukcióról. Állandóan érzed, hogy vagy. Miközben ha egy regényen dolgozom, fogalmam sincs, ki mit gondol róla, érdeklődnek-e iránta vagy sem.

 

S. J. Hogyan dolgozol? Megszólalnak az írás alakjai a fejedben? Jegyzetelsz, felvázolod az alakokat?

 

H. P. A vázlat arra jó, hogy eltérjen tőle az ember. Szerencsés esetben nem az író írja az anyagot, hanem fordítva. A Szabó család írása közben derült ki ez a legszebben az életemben. Másfél évig írtam ezt a furcsa, sokak által lenézett rádiós sorozatot, és nem lehetett eltérni attól, amit a többiek csináltak, vagy a harmincéves előzményektől. Sokkal meghatározóbb volt az anyag, mint az én szellemiségem vagy törekvésem. Igazából az a csodálatos, hogy mintha a vállamon ülne egy manó és diktálná nekem, mit írjak. Ez egy semmihez nem hasonlítható boldogság. Akkor nagyon kell igyekezni, hogy leírjam, amit akar, mert ő gyorsan beszél. Aztán következik a másik fázis, ami legalább annyira izgalmas és remek, hogy el kell olvasni, amit oda van írva. Ez a legnehezebb. Ilyen értelemben a rendezésre is hasonlít.

 

A rendező elgondol valamit, s megpróbálja azt felvinni a színpadra, eljut egy bizonyos szakaszig, és onnantól nem azt látja a színpadon, ami van, hanem azt, amit látni szeretne.

 

Visszatérve a kérdésre: azt kell olvassam, ami a papíron van, és a kvázi szakismeretemmel próbáljam alakítani. Emberpróbáló folyamat, hogy ne képzeljek olyan tartalmakat a szöveg mögé, amelyek nincsenek ott, vagy nem kiolvashatók belőle. Olyankor kegyetlen vagyok önmagammal, vagy legalábbis igyekszem az lenni, és mint egy sebész, egy szakember, megpróbálom rendbe tenni, amit a bizonyos manó diktált.

 

S. J. Könyveidben sok a gyerekszereplő, számos történetet gyerekek, fiatalok szemével nézel, általuk mesélsz el.

 

H. P. Nem tudom, biztos, mindenki más-más viszonyban van az irodalommal és önmagával is. Szerettem volna megérteni, hogy én, Péterke hogyan működöm, hogyan működik körülöttem a világ, és hogyan vagyunk mi együtt. Az alapvető tapasztalataimat az életről kölyökkoromban szereztem.

 

A mi családi életünket az 56-os forradalom határozta meg. Apám volt a Csongrád megyei forradalmi bizottság titkára, ennek következtében 57-ben elvitték. Egy ideig szemben lakott a házunkkal, a Csillagbörtönben. Anyám gyakran állt az ablakban és nézett arrafelé, nekünk furcsamód azt mondták, apám Romániában van. A mai napig sem tudom, miért pont Romániában. Kiderült, hogy apu ott lakik szemben. Akkor voltam ötéves. Ezután furcsa dolgok történtek: elvették anyám lakását, kirakták az állásából. Én nagyanyámhoz költöztem, ott volt három védett évem Budapesten. Aztán különös hülyeségek összejátszása folytán tízévesen fél évre nevelőintézetbe kerültem Előszállásra. Az borzalmas volt. Egy példát tudok mondani. Jófejű gyerek voltam, soha nem kellett otthon tanulnom, megmaradt a fejemben a tudnivaló. Abban az évben Magyarországon ideiglenesen megszüntették a javítóintézeteket, és az állami nevelőotthonokat feltöltötték a túlkoros veszélyeztetett és veszélyes gyerekekkel. Elvileg az előszállási nevelőotthonban I–IV. osztályos gyerekek éltek, de voltak köztünk 13-14 éves nagyon erős, nagyon elszánt, sötét kis gazemberek. Huszonnyolcan voltunk a hálóban, egy ideig a nevelő tanárnő mondogatta, miért nem tanultok úgy, mint Horváth. Ez nem volt kellemes. A fiúk bevezették, hogy annyi pofont kapok mindenkitől a hálóban, ahány 5-öst az iskolában. Előfordult, hogy 70-80 pofont kaptam egy este. Ezt hogy tudja feldolgozni egy tízéves gyerek? Részint, ha megkérdezik, mennyi hatszor hat, akkor jelentkezik, mert tudja. Ahogy feltettem a kezem, tudtam, ezért 40-60 pofont fogok kapni este. Ott azt a tapasztalatot szereztem, hogy soha senkire nem számíthatok az életben. Nem írhattam meg haza, hogy itt rossz, mert akkor összetépték a levelet. Zsuzsa néni diktálta, mi volt reggelire, milyen filmet vetítettek vasárnap, mi a jó. A fél év alatt anyám kétszer vagy háromszor meglátogatott minket és mindig azt gondolta, hogy a gyerekeken sírógörcsroham van, hogy a látogatás ténye borít ki minket és azért beszélünk összevissza. Az elsős öcsémnek sokkal megrázóbb lehetett ez a történet.

 

S. J. Hogyan kerültél ki ebből a pokolból?

 

H. P. Vasárnaponként filmet vetítettek a kastélyban, a legerősebb srác járt az állomásra, hogy elhozza a vas- vagy ólomdobozokban tárolt filmet. Egy vasárnap cseréltem ezzel a fiúval, és én vittem vissza a filmet. Előző nap eladtam a vonalzómat egy forintért. Titkos levelet írtam a nagymamámnak – ez volt ráírva, hogy Titkos levél –, az egy forintért megvettem a bélyeget és feladtam az állomáson. Ez hónappal később visszakerültem a nagyanyámhoz, öcsém pedig az anyámhoz. Ez a fél év, a mindennapos verésekkel, feldolgozhatatlan, megérthetetlen. Ennek nyomán egy zárkózott, belső életet elő, kétségbeesett gyerek vált kamasszá. Ennek a gyereknek a szemüvegén keresztül írtam jó pár történetet arról az időszakról, amikor kölyök voltam. Ki volt írva az utcában, ahol nagymamámnál Pesten laktam, hogy „Te bujkáló, sötét ellenforradalmár, reszkess!” Én valóban reszkettem. Ültem a nagyanyám nagy asztala alatt és azt gondoltam, az én apám ellenforradalmár, én is az vagyok, tehát reszkettem. Kilenc és fél évesen, a Kinizsi téren, játékból ráfogtam a patronos pisztolyomat egy rendőrre, az felírta az adataimat és közölte, hogy értem jönnek. Nagyanyámék nem értették, miért zokogok, miért nem tudtok aludni. Két hét múlva elmondtam, azért, mert várom a rendőrt. Elmagyarázták, hogy ez hülyeség, senki nem fog értem jönni.

 

Szellemeket képzeltem a fürdőszobába. Arra gondoltam, ha nem érek be a nagyszobába, ameddig tart a vécé zubogása, akkor megjelennek a szellemek és elvisznek. Tizenöt és fél éves voltam, amikor egyedül maradtam a nagyanyám lakásában, összeszedtem a bátorságomat, leoltottam a villanyt és azt mondtam: „ha vagy, akkor gyere elő, mert nem bírom tovább”. Nagyon sebzett, talán szeretetlen, rideg, kifürkészhetetlen világba vetetten éltem a gyerekéveimet, hosszú ideig ezek az évek határozták meg az irodalmi munkásságomat.

 

S. J. Nagyon drámai gyerekkor, kamaszkor után megjelenik a könyved, bekerülsz a színház világába, sikered van. Ezt hogy dolgoztad fel?

 

H. P. Nem foglalkoztam ezzel. Jól voltam. Mintegy húsz évig „elkényeztetetten” jól voltam. Nem voltak napi problémáim. Nem vettem lakást, nem gyűjtöttem vagyont, de volt pénzem élni, utazni. A 80-as évek végén, a 90-es évek elején kifejezetten sikeres embernek számíthattam volna magam, ha bárminek számítani akartam volna magam. Csináltam, ami adódott, amit kellett, és amit akartam. Tény, hogy a vidéki Magyarország középértelmisége olvasta a könyveimet. Ez nagyon jó érzés volt, de semmi különöset nem kezdtem ezzel.

 

S. J. Hogy kezeled a mostani világot?

 

H. P. Sok minden maradt bennem ebből a kölyökből. Egyáltalán nem hiszek abban, hogy az irodalom vagy a művészet bármit is változtatna az életen.

 

S. J. Nem szabadít fel?

 

H. P. Egészséges, többé-kevésbé kiegyensúlyozott, boldog embernek gondolom magam. Az egész vircsaftból, ami jó pár éve körülvesz, csak attól félek, hogy egyre kevesebb lehetőségem marad pénzt keresni vagy megjelenni. Ez rosszulesik, mert a test, amiben lakom, egyre idősödik, egyre kevesebbet bír. Nálunk úgy alakult a szabadúszó emberek sorsa, hogy semmire sem számíthatnak. Fél évvel ezelőtt beadtam az előnyugdíjazási kérelmemet, és elképzelhető, hogy kapok majd 27-30 ezer forint nyugdíjat a hátralevő éveimben. Ezért amíg képes vagyok és lehetőségem van dolgozni, addig lesz mit enni. Amint kiesik a kezemből a toll, vagy nem tudok járni, vagy nem kapok színházi munkát, akkor meghalok és kész. Ennyi.

 

S. J. Sokat beszéltél a félelemről. Magyarországon most van ok a félelemre?

 

H. P. Szerintem van. Főiskolás éveimig árnyékként kísért az édesapám forradalmi múltja, és bizonyos lépéseimet megakadályozta. A 70-es évek közepétől, akkortól, hogy megjelent az első könyvem, én úgy éltem meg a Kádár-rendszert, mint aki esélyt kap egy bizonyos résben meglenni. Az én tapasztalatom szerint nem kellett okvetlenül a rendszer kiszolgálójává lenni, nem volt muszáj őfelsége ellenzékének lenni, volt a piacnak egy 18-20 százalékos rése, ahová szabad bejárása volt a magát függetlennek feltételező, gondoló és elő embernek. Ma ez a rés nulla százalék. Ha nincsenek komolyan kiépített személyes kapcsolataid vagy nyilvános és erős pártkötődésed, akkor a művészeti életben minimálisak a lehetőségeid. Mivel én nem tudok új szakmát választani magamnak, nem érzem magam rá képesnek, attól tartok, egyszer elfogynak, bezárulnak a munkalehetőségeim, s nagyon nehéz helyzetbe kerülök.