Nem lehet semmiről sem írni, ami ne érintene meg mélyebben: 2/3

K. P. J.: Tévedés ne essék, én nagyon szeretem ezt az őszinteséget és ezt a kitárulkozást. Ez a Mentés olyan, mint egy novella, és épp az online az, ami korlátlan nyilvánosságot biztosít és örök időkre. Ha egy könyv megjelenik, vagy a kezébe kerül valakinek, vagy nem, de ha az online fölkerült egyszer, tapasztalatból mondom, egyszerűen nem lehet onnan leszedni. Azt írja benne: apám asztalos volt, anyám színésznek tanult, gyógypedagógus diplomát szerzett, majd tudományos munkatársként dolgozott. 1966-ban ismerkedtek meg. A szerelmük születésemig tartott. Hoppá.

 

Sz. E.: Ezt én kitaláltam, de aztán volt egy ilyen, hogy tényleg így volt. Szóval nem kitaláltam, hanem következtettem, de kábé tényleg így volt.

 

K. P. J.: Beszéltünk arról, hogy szinte valamennyi novellájának család vagy gyerek a központja. Miért ezek a témák, amelyeket megkeres, s szembesíti az olvasóját velük? Honnan szedi ezeket a figurákat?

 

Sz. E.: Azt hiszem, mindenkinek van egy túl erős anyja vagy egy túl erős apja. Ebben egyensúly nincs, ez a dolgok természete. És a dolgok természete, hogy ettől épít az ember különböző védelmi rendszereket, vagy éppen ellenkezőleg, ezeket támadja, ezekkel foglalkozik a későbbi élete során. Személyesen erről eszembe jut, hogy az első kötet után az édesanyám erről annyit mondott, hogy majd ha meghalok, akkor pozitívabbak lesznek a nőfiguráid. Nem tudom, hogy ez így lett-e, de sokszor eszembe jut.

 

K. P. J.: Az is nagyon feltűnő, hogy mennyire fegyelmezettek ezek a mondatok, tehát az önfegyelem borzasztó jellemző magára, másfelől meg a szenvedélyesség is. Mondta, hogy soha nem tervez, idézőjelben mondom, hogy sodródik a témával, az viszi magát. Hogy fér meg ez a két dolog együtt egy emberben? A szenvedélyesség és az önfegyelem. Mert én úgy gondolom, hogy aki szenvedélyes, az nem tudja fegyelmezni magát. Magánál pedig ez a két dolog együtt van.

 

Sz. E.: De, tudja, ha van mit fegyelmezni.

 

K. P. J.: Ha van szenvedély, akkor azt fegyelmezni kell?

 

Sz. E.: Lehet, hogy nem kell, de nekem vannak ez irányú képességeim. Ahogy az ember ír, az rövid pórázon függ össze az ő személyiségével, ugyanakkor amit idézett is, ezt nem azért csinálom, hogy erről beszéljek. Eltolom magamtól, megrágom és kiköpöm. Ez nem bekebelezés.

 

K. P. J.: Szintén a Mentés című írásában, amit novellaként olvastam, még akkor is, ha árulkodik arról, hogy ennek a novellának a hőse tényleg saját maga, nem szó szerint idézem, de két énjéről ír, ebben az egyik énje piromán, nimfomán, trágár, a másik pedig okos, csöndes, engedelmes. Tehát itt is nagyon nagy ellentétek feszülnek.

 

Sz. E.: Igen, ebben nem nagyon van hazugság, ha mondatokra lebontom, akkor ez nem fikció. Az valóban igaz volt, hogy én ebben a feszültségben éltem, hogy ez lett rám osztva, hogy én egy jó kislány legyek, közben meg liftaknák mögött kuporogtam a haverjaimmal, és hallgattuk ki a beszélgetéseket, lopásokat derítettünk ki, meg minden.

 

K. P. J.: Meg loptak is. Azt is bevallja.

 

Sz. E.: Az magányos tevékenység. Társasággal nem végezhető.

 

K. P. J.: Valahol azt írja, hogy nem történeteket ír, hanem eseményeket. A történet és az esemény között nagyon nagy a különbség. Az esemény az, amit szemlélünk, amit nézünk, de nem vagyunk részese. De a történetnek valahogy mindig részesei vagyunk, ha másképp nem, úgy, hogy szemléljük azt a történetet. Réz Pál részéről érzek némi ellentmondást, vagy nem látja úgy, ahogy maga gondolja, vagy másképp látja, ő azt írja, hogy nem a megfigyelő helyzete a magáé. Ha nem a megfigyelő helyzete a magáé, aki megfigyeli a történetet, az eseményt, akkor viszont benne kell lennie a regényben vagy a történetben.

 

Sz. E.: Ha a történet és esemény között egyszer különbséget tettem, azt az esemény szó élmény értelmében tettem. Most ez valamennyire változóban van, most megint azt csinálom, amit az első kötetben. Nekem van egy olyan érzésem, hogy csak azt tudom elmondani, ami már nincs folyamatban, éppen ezért is vonzanak az egyes szám első személyű elbeszélések, és még a gyerekhangok. A gyerek pozíciója olyan pszichés állapot, amiben az értés és az érzelem nagyon éles ellentétben áll egymással. Ez talán a felnőtt világra annyira nem jellemző, ugyanakkor mégis ettől szenvedünk, nem múlik el, csak, ugye, a gyerekkorban olyan kiáltó a kettőnek az ellentéte.

 

K. P. J.: Van egy novellája, azt hiszem, Temetés a címe, ahol szintén egy gyerek mesél, ha jól emlékszem, a nagymama temetését. Tulajdonképpen az egészet nevetségesnek tartja, kifigurázza, a borzasztó képmutatásokat leplezi le gyerekszemmel, miközben vicces dolgokat vesz észre ez a gyerek. Nem tudok kacagni, hanem megrémülök, hogy te jóisten, tényleg ilyen képmutató az ember.

 

Sz. E.: Igen.

 

K. P. J.: A szexualitás valahol rejtetten mindig ott van az írásaiban. Majdhogynem azt mondanám, minden írásában. Az az érzésem, hogy ezeknek az írója vagy megélője tele van ambivalenciával. Még valamit, nagyon sokszor nem tudom, hogy a szexualitással kapcsolatosan az az alak, akit hirtelen megjelenít, leszbikus, vagy heteroszexuális, vagy biszexuális. Elbizonytalanítja az embert. Ez nagyon a helyén van, de nem tudom, hogy mennyire tudatos ez a bizonytalanság. Tehát az olvasóban azt a bizonytalanságot kelti, hogy ne tudja eldönteni, hogy ez a hölgy leszbikus vagy biszexuális.

 

Sz. E.: Ez talán mással kapcsolatban is van, tehát hogy amikre nem lennének szavak; ezek olyan írások, ahol ilyen nagyon átlátszó kijelentéseket nem lehet tenni, tehát összefügg azzal is, amiről az előbb beszéltem, hogy ha ilyen szavakat ki lehetne mondani, hogy én ez és ez vagyok, vagy ő ez és ez, akkor a történetek elmesélhetők lennének egyes szám harmadik személyben, ami egészen más perspektíva.

 

K. P. J.: Tehát erre szándékosan nem figyel, vagy engedi?

 

Sz. E.: A szexualitás fontos része az életnek, és ha éppen így jelenik meg, hogy az aktus az mégsem az aktus, szóval nem képileg van jelen, tudatos, hogy ezt is felvállalom.

 

K. P. J.: A bizonytalanságkeltés tudatos? Bizonytalanságban hagyni az olvasót, ahogy maga is bizonytalan.

 

Sz. E.: Nem a bizonytalanság a fő cél, tehát nem az olvasókínzás. Nyilván az én olvasói tapasztalatom, hogy én akkor tapadok nagyon egy írásra, ha a képzeletemnek sok a munka, és számomra egy könyv akkor nagyon világszerű és átélhető, ha nincs megmondva minden, ugyanakkor az olcsó rejtélyeskedést nem szeretem. Egyszerűen nem az a cél, hogy az olvasó ideges legyen. Nyilván különböző típusúak vagyunk, van, akinek ez nem testhezálló olvasásmód, de én így olvasok, újabban főképp, ezért is rövidültek le az olvasásaim és az írások is. A regénytől ez egy hosszú út volt, hogy a rövidprózákat egyáltalán olvasni tudom. Számomra egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy kell rövidprózát olvasni. Képesség szerintem, gyakorolható képesség, és fejleszthető, de én ezt sokáig nem tudtam, és amikortól fogva fülem lett erre, attól fogva kezdtem tudni írni is. Tehát nem érhettek olyan olvasói impulzusok, amik az írást elősegítették volna. Utólag ez a benyomásom.

 

K. P. J.: Megütötte a fülemet az, hogy olvasókínzó. Vannak olvasókínzó írások is?

 

Sz. E.: Hogy én írtam-e ilyet? Én ezt sem tartom megvetendő dolognak, csak itt nem ez volt a cél.

 

K. P. J.: Beszéltünk arról, hogy keveset ír. Ugyanakkor tavaly volt tárcaírója az Élet és Irodalomnak, ahol tizenvalahány tárcát írt, ami azért elég sok egy évben, miközben a Népszabadságnak is volt rendszeres szerzője. És ezt úgy fogalmazza meg valahol, hogy korábban működött egyfajta cenzúrája, tehát megszülettek a novellák, de nem lettek megírva, most meg mintha egyre több mindent engedne meg magának, ami azt jelenti, hogy egyre több mindent tud megírni, vagy tart fontosnak, hogy megírja.

 

Sz. E.: Nem biztos. Ezek önként vállalt kényszerhelyzetek, ami először szerintem jobban sült el, másodszor kevésbé. Érdekes, hogy mik azok az új próbálkozások, amikbe bele kell menni, és mik azok, amikbe nem, mert az ember valahogy úgy ír, hogy érzi a képességei határait, és arra reagál. Igenis föl kell ismerni, hogy mit nem tudok, de akkortól amit tudok, az kimerül, tehát olyan sincs, hogy bezárom magam egy körbe. Nem tudom, hogy egyre többet engedek-e be, hogy például a valóságra vonatkozásnak milyen szintjeit engedem be az írásba, abban van változás, ha nem sok, de árnyalatnyi. Sokáig az volt az érzésem, hogy kifejezetten azért sem tudok írni, mert nem tudom megnevezni az embereket, akik szerepelnek, ezt szépen ki is kerüli az, hogy az egyes szám első személyre rátaláltam. Van, akit biztos nem kell megnevezni; a család is jó, mert a szülőket a viszonynevükön nevezhetem.

 

K. P. J.: Az egyik novellájának a szereplőjét, őszintén bevallom, próbáltam mindig azonosítani a maga édesapjával.

 

Sz. E.: Hát nem. Én széttrancsírozom az életemet. Nem lehet így fölismerni, tehát ahol van valaki, aki az édesapámra hasonlítana, mellette nem lesz senki, aki az édesanyámra vagy rám, vagy a családom tagjaira, szóval ilyet nem nagyon lehet keresni. Lehet, csak nem sok sikerrel.

 

K. P. J.: Igazi siker érte-e már? És aztán azt kérdem, hogy igazi kudarc. Tehát siker, amitől úgy el lehetne szállni, aztán mégsem szállt el.

 

Sz. E.: Biztos, csak én az a típus vagyok, aki, mire dolgok megtörténnek, én azokat már átéltem. Valószínűleg ez a képesség vagy képtelenség tesz alkalmassá arra, hogy írjak. Ez azért fontos képesség, hogy az ember képzelegjen.

 

K. P. J.: Valahol ír vagy beszél arról, hogy ha nem igaz a történet, akkor nem születnek hiteles mondatok. Na de hát ha a fejében így vannak ezek a dolgok, akkor mitől lesz maga a történet igaz? Mitől lesz a történet úgy igaz, hogy hiteles mondatokkal lehessen megfogalmazni? Hogy alakul ez?

 

Sz. E.: Vagy megfordítva, ha nem igaz a mondat, akkor nem teljes a történet.