Nem lehet semmiről sem írni, ami ne érintene meg mélyebben: 3/3

K. P. J.: Ezt a mondatra vetítettem le, tehát a mondatai mitől olyan pontosak? Hát attól, hogy a történet maga igaz. Gondolom, hogy ezt így kell értenem.

 

Sz. E.: Egyelőre nem tudok másképpen működni, és mivel lassú vagyok, nekem tényleg van időm megcsinálni egy mondatot, amíg el nem hiszem. Valószínűleg az író ilyenkor csak képzeli, hogy az hiteles. Az a hit vagy illúzió, hogy a szülő az úgy igaz, pont elég ahhoz, hogy továbbmenjen, és hogy ez a világ így fölépüljön. Azt is el kell tudnom képzelni, hogy azt én elhiszem.

 

K. P. J.: Nagyon tetszett, amikor azt mondta az előbb, hogy ha nincs jó név, akkor oda valami nevet kell találni. Ez egy személyes tapasztalatom: volt egy novellám, aminek az volt a címe, hogy Tóthbá és annak volt egy hőse, Tóth Mari. Megjelent a történet, és egyszer csak lett egy ismerősöm, akit Tóth Máriának hívtak, és nagyon ciki volt, hogy van egy novellahősöm, brutálisan elbánnak vele, és azt is Tóth Marinak hívják. Ekkor megváltoztattam a novellában a Tóth Marit, de abszolút nem működött a szöveg, tehát vissza kellett változtatni. Keres ilyen neveket?

 

Sz. E.: Én igen, de az én szememben egy olyan név jobban működik, ami kellőképpen távol van a valóságtól. Vagy nincs létező név. Vagy viszonynév.

 

K. P. J.: No, akkor még valami: ha prózaíró, akkor előbb-utóbb felmerül, hogy regényt kell írni ahhoz, hogy komolyan vegyék. Valaki azt mondta, ő azért nem szeret novellát olvasni – pedig egy olvasó ember, aki sokat olvas –, mert amikor már megszeretné a figurát, amikor már élvezi a történetet, akkor hopp, vége van egy jó kis poénnak, és ő ezt nem szereti.

 

Sz. E.: Én is így olvastam korábban. Ezt meg kell tanulni. Olyan novellát kell írni, ami olyan sűrű, hogy ne lehessen sietni vele. Alapesetben egy rövidpróza nem ugyanolyan sűrűségű anyag, mint egy regény. Ez nagyjából így is alakul. Lírai sűrűségű szövegek. Ha sikerül az olvasás, akkor nincs ilyen probléma. De sokan panaszkodnak, hogy ezeket az írásokat nem lehet, holott nem vaskos kötetek, tehát hogy nem lehet végigolvasni csak úgy. Én sosem panasznak vettem, ez jó.

 

K. P. J.: Idefelé jövet mindenféléről beszélgettünk, egyebek mellett arról, hogy meghal az ember, és akkor el lesz temetve; van ateista temetés, egyházi temetés stb. stb. Akkor elmondott valamit. Most megkérdezhetem-e, megkérdezem: hogyan temették el az édesanyját?

 

Sz. E.: Ugye, arról beszélgettünk, hogy a temetések a hátramaradottaknak nagyon fontosak, nekik fontosak. Ugyanakkor, aki meghal, annak kívánsága is van, az én édesanyámnak az volt a kívánsága, hogy ne beszéljen pap a temetésén, mivel nem volt hívő. Mi ezt tiszteletben is tartottuk, de nem kellett erőszakot tenni magunkon. Én már hallottam előtte nem egyházi temetést, egyet-kettőt, kedvet az se csinált, mindenképp van valami probléma. Leginkább azt volt borzasztó elképzelni, hogy a mamámat egy olyan szöveggel kell eltemetni, amit egy idegen fogalmaz meg és mond el. Arra jutottam, hogy akkor írok én egyet; bevallom, nem esett nehezemre, nem éreztem azt, hogy ennek nincs most itt ideje meg helye.

 

K. P. J.: Azt is mondta, hogy jó szöveg lett.

 

Sz. E.: Igen, a végén tulajdonképpen majdnem azt mondhatnám, hogy irodalmi szempontból is elégedett voltam, ritkán szoktam lenni, de lehet, csak azért mondom, mert nem fog sehol se megjelenni. Azt se tudtam, hogy ez hogy zajlik, ott voltunk, ahol lenni kellett, és akkor mondtuk, hogy ez volna a szöveg, édesanyám kedves zenéjét is hozzácsatoltuk, és a temetés napján egy napsütötte padon ücsörög egy ember, pontosan nem tudom, mi is ennek a foglalkozásnak a neve, és hát tényleg egy ilyen iparos kedélyességgel beszélt az előttünk álló dolgokról, mint a vízvezeték-szerelő, aki gyűlöli is, meg szereti is, hogy ezek a vízvezetékek bugyborognak, meg eldugulnak. Bizonyos fokig megnyugtató is. Akkor mi leültünk mellé, és akkor elkezdte olvasni, és demonstrálta, hogy ő ezt nem tudja felolvasni, és valóban hallottuk, egyrészt a mondatrészek összekapcsolódását nem értette, pedig hát ez nem volt olyan bonyolult szöveg, nem volt egy prousti mondatfolyam, ráadásul néha a szavakat sem úgy olvasta, botrányszaga volt a dolognak, és akkor gyorsan eldöntöttük, hogy én ezt akkor felolvasom. Furcsa volt, mindenkit megütött, annyira nem beszéltek erről, csak…

 

K. P. J.: Megbotránkoztak?

 

Sz. E.: Nem tudom. Furcsa volt a szerep, hogy akkor én attól fogva nem gyászoló voltam, hanem egy előadó, aki szerepel, és intenie kell a gyászhuszároknak vagy kik ők, annak, aki a CD-lejátszónál áll, hogy most kell lenyomni a gombot, mi a végszó, tehát forgatókönyvet írni és effélék. Szóval ez így zajlott.

 

K. P. J.: Köszönöm szépen. Másodjára beszélünk erről. Van bennem is egy kis megrendültség. Amit akkor is éreztem, amikor először hallottam.

 

Sz. E.: Köszönöm én is.

 

(A beszélgetés a Várad folyóirat szerkesztőségében zajlott, 2013 májusában.)