Ady és A duk-duk affér: 3/3

Fenyő Miksa is írt Adynak: „… Az Új Idők-beli cikket olvastam, s hiába titkolnám: be kell vallanom, egy kissé kényelmetlenül éreztem magamat. Úgy éreztem: hogy hibámon kívül nevetségessé váltam, hogy egy kissé figura vagyok mindazok előtt, akiknek érdeklődését – akár rokonszenvesen, akár ellenszenvesen – fel tudtam kelteni az ön költészete iránt. Nem mintha az ön cikke jó lett volna – tagadhatatlanul hazug és ostoba cikk volt. […] De hát miért, uram? Ha azt látnám, hogy a barátainak ebből a felrúgásából önnek haszna van, akkor azt mondanám: ez ugyan perfidia, amit tett, de hát ő genie, a genie-nek Schopenhauer barátom szerint sok mindent szabad, ha ez érvényesüléséhez szükséges; szóval okosan tette. […] Egy szemrehányó sort sem szóltam volna. De így… minden ok és okosság nélkül beugrani Herczeg Ferencnek, kijelenteni, hogy ön bennünket még Herczegnél is jobban utál, hogy ez mit jelenthet önnek: nemigen tudom belátni.

Egyébként azonban örülhet, uram, a cikkéről beszéltek. Versei nagyon szépek voltak; a most küldöttek még szebbek és én – dacára az ön cikkének – nagyon tudok örülni nekik. Szóval ön csak írjon szép verseket, s küldje a Nyugat-nak: a szolidaritását elengedjük…”17

Ady november 24-i válaszában most is megszokott magyarázkodását ismételte: „… Ifjú, tehetségtelen, taknyos senkikre írtam azt a rossz cikket. Szégyellem, hogy védekeznem kell, de megérdemlem, és megérdemeljük. Részben önöktől, részben mai borzasztó testi-lelki állapotomtól függ, hogy ezt a duk-duk affért elintézhetjük-e? Kérem: én láttam – s ez komoly – hogy az én élhetetlenségem árán ötven ügyes senki törekszik a valamiért. Fájt, rossz helyen írtam le, de stílszerű volt. Hanem önöket kevésbé értem, mint a leghomályosabb Ady-verseket. Szerettem önöket mindig s talán jobban, mint Önök engem, Mindegy. Vederemo. Igaz, tiszta híve, Adyja”18

Ekkor már úgy érzi Ady, hogy A duk-duk affér miatt mindenki szakított vele, Hatvany, a Nyugat szerkesztői is, A Holnap is, legalábbis erről panaszkodik november 22-én Diósyéknak írt levelében: „…Hülye cikk volt, s csak az az egy értelem van benne, hogy egy légió ember az én élhetetlenségem révén akar megélni, az én zsenimből. Úgy látszik, hogy ha hülye cikk is volt, talált. Most egyelőre várom a hullámok elsimultát. Itthon Mindszenten…”19

Lassan a holnaposok is megbékültek vezérükkel. Ezt bizonyítja Nagy Mihály Adynak címzett levele, melyre a költő december 28-án válaszolt: „Édes jó Miskám, könyvemből, mihelyst megérkeznek, kapni fogsz. Kedves volt, és jólesett leveled nyomorúságomban. Bizony baj van, nagy baj, s nem tudom, milyen nagyobb baj lehet még. Egyre kérlek: értesd meg a fiúkkal, hogy semmit ellenük nem vétettem. Kezdjük, ha akarják elölről, illetve ott, ahol abbamaradt, a dolgot. Én, bizony isten, még Lipótmezőről is küldök írást. Kollányival légy jól, s szeressetek engem. A fiúkat, főképpen [Emőd] Tamást, ölelem. Ölel szeretettel Ady Endre”20

Később Bölöni is úgy emlékezett, hogy A duk-duk affér hatására benne is, mint a költő legtöbb barátjában, megingott az Adyba vetett korlátlan hit. „De inkább csak aggódással és szelíd korholással mertem kritikámat tudtára adni. Ady túl volt az eset izgalmán. A gyerekes csíny, amire vette, és védekezésképp hirdette, bizony félelmetesen és ijesztően nagyra nőtt. De Ady számadása már készen volt magával. Újra lendült a… faltörő kos.”21

Az idő azonban minden Ady által ejtett sebet begyógyított. Juhász Gyula is 1924-ben, az idők távlatából már igen objektíven, sőt megértően foglalta össze a történteket, és keresett magyarázatot költő barátja cselekedetére: „Ady Endrének használt is A Holnap kétségtelen nagy sikere, meg nem is. Új híveket szerzett költészetének, a körülötte megindult irodalmi harc ismét lángra lobbant, de viszont a többi új költő minden hibája, gyöngesége, modorossága is az ő számlájára íródott. Minden Ady-utánzat, minden rossz modern vers miatt őt vonták felelősségre, őt állították pellengérre. Vezér lett, akinek vállalnia kellett katonáinak minden cselekedetét. Ez bántotta és méltán bánthatta őt, aki magányos tűzokádó gyanánt egyszerre bukkant ki a korabeli magyar líra kiszáradt tengeréből, és aki magát siratta akkor is, mikor a fajtáját siratta. A pesti irodalom gyanúsan nézte ezt a vidéki kalandot. Ady ez időben is szinte kereset nélkül állott, az Új Idők részéről biztatások jöttek, és ilyen körülmények között – életének egy szomorú fokán – írta meg Ady a híres Duk-duk affér-t. Tiltakozás akart ez lenni minden irányban, a nagy magányos oroszlán elébődülése, aki le akarta rázni magáról barátai és ellenségei koloncát egyaránt. Ady Endrének joga volt erre, de nekünk is, akik költő és harcos barátai és bajtársai voltunk, okunk volt a neheztelésre. Mi úgy éreztük, hogy árulás történt, hogy a vezér harc közben pártolt át az ellenséghez és támadott hátba bennünket. Mi úgy voltunk, hogy Ady elsősorban a miénk, hiszen annak vallotta magát, hiszen a nevével födözte ezt az önzetlen, lelkes, kissé hangos és kissé tarka vidéki mozgalmat, mikor megkezdődött. Magam keserű hangú nyílt levelet írtam hozzá a Független Magyarországban, amire ő még keserűbb és nyílt hangon válaszolt. Nekem nem volt igazam abban, hogy Ady Endrét A Holnap számára igényeltem, neki nem volt igaza abban, hogy bennünket mindenféle álmodernekkel egy füst alatt akart elintézni. De igaza volt abban, hogy neki joga van úgy élni és írni és veszni, ahogy küldetése és végzetes zsenije parancsolja és, hogy ő vállalja végzetét és állja is haláláig. Nekem kevés írás volt hasznosabb és becsesebb, mint ez a hegyetlenül szókimondó támadás, amelyet ellenem intézett Ady Endre…”22

Hasonlóan vélekedett Antal Sándor is: „Ma, majdnem harminc év után, már igazán nem fontos, hogy kikre vonatkozott A duk-duk affér. Minden érdekelt meg volt sértve, de szívesen elhitte Adynak, hogy nem őrá vonatkozik. Vagy legalább úgy tett, mintha elhinné. A valóságban a duk-duk is egy Elbocsátó, szép üzenet, ha nem is olyan végleges, mint amilyet később Léda kapott. A különbség csak annyi, hogy Léda stílusosan, szó nélkül, női méltóságába burkolózva vette tudomásul, hogy Ady Endrének már nincs szüksége rá. Pedig Léda esete súlyosabb. Nem szokás rossz bizonyítványt adni még a cselédnek se, aki majdnem nyolc éven át szolgált egyhelyben.

Most, mikor mindenen túl vagyunk, elérkezett már az ideje, hogy higgadtan mondjunk valamit: Ady Endre nem azért jött erre a világra, hogy mint a háládatosság, barátság és hűség soha el nem homályosuló szimbóluma szerepeljen a késő utókor elemi iskolai olvasókönyveiben. Mint ahogy Shakespeare, Goethe és Nietzsche irányában se támasztott soha senki ilyen igényeket. Meg vagyunk tisztelve és boldogan beleegyeztünk abba, hogy a zsenik éltek, és ránk hagyták a legnagyobb szellemi kincset. Ha nem volnánk – véletlen szerencse vagy szerencsétlenség révén – kortársak, fogalmunk se lenne róla, hogy mennyi hűség vagy baráti érzés fért el Ady Endrében valakikkel szemben. A megsértett kortárs, akár megunt szerető, akár fölösleges barát, csak többé-kevésébé jelentős epizódista lehet a felelőtlen zseni életének. Fontos, igazolás, nagyságának mértéke: amit alkotott. […] Ady Endrében, aki a legtöbbet adta a magyarságnak, megvolt az egyetlen, soha meg nem tántorodó, mindent túlélő hűség és szeretet: legtermészetesebb közösségéhez, a fajtájához.

A duk-duk afférból elég hamar és megtisztultan került ki Ady. Megjelent ugyan két verse az Új Időkben, Singer és Wolfnerék kiadták Az Illés szekerén kötetét, de azután hamarosan vége lett e természetellenes szövetségnek. A konzervatív tábort nem békítette meg Ady színvallása, a támadások csak szaporábbak lettek, hiszen Ady meghátrált. A szocialista pártköltők is vérszemet kaptak.

Ady megérezte a veszedelmet, nem akart elszigetelődni, egyedül maradni. Pár hetes bűnözés után otthagyta az Új Időket, visszatért megbékült barátaihoz. Váradon készült A Holnap második kötete, amelyben újra benne lesz Ady, aki szemmel láthatólag jobban bal felé tolódik a sikertelen jobboldali kaland után…”23