Ady és A duk-duk affér: 2/3

Ady hosszú, keserves magyarázkodással próbálja megvilágítani barátai és fegyvertársai előtt cikke voltaképpeni szándékát, bár teljesen nem vonja vissza annak tartalmát. Emőd Tamás szerint néhány nappal a polémia után Ady hozzá írt levelében így magyarázkodott: „…biztos vagyok, hogy te megértettél, s magadnak megmagyaráztál mindent. Nem árultam el senkit, akit nem szabad, még Juhász Gyulát sem. A taknyosokat árultam el, a belőlem élő önképzőköristákat s a magam – politikátlanságát. […] Csak arra kérlek, hogy tovább is, sőt nem lehetetlen, gyors megdöglésem után is hidd el, hogy téged s titeket szerettelek, ez idő szerint élve szeretlek…”5 Emőd Tamás kijelentését annyibban korrigálni kell, hogy Ady nem néhány nappal, hanem majd egy hónap elteltével, valamikor 1908 decemberében írta az idézett sorokat.6

Hatvany Lajos mindössze három nappal az ominózus cikk megjelenése után, november 18-án, nagyon keserű hangú, az Ady-barátsággal leszámoló levelet ír. Ennek fontosabb részei következnek: „Kedves Adym! »Nincs, ki ne lássa, bár csupa vak«, hogy cikked a lehető legkíméletlenebb formában fordult azok ellen, kik a legnagyobb nyíltsággal és önzetlenséggel írtak rólad jókat. Lehet, hogy sok veronált szedtél, és álmatlan voltál, mikor a cikket írtad – ezt én, a privátember szívesen és tisztelettel veszem tudomásul. De a cikk s általában a cikkek – nyilvánosság dolga.

Úgy lesz, amint kívánod – én soha az életben nem írok rólad többé egy sort se. A legújabb irodalmi fejlemények, tehát főleg feléd irányított előadási sorozatomat a T. T.-ben még ma lemondom. Két cikkemet, az egyik az Újságíró Almanach-ban s egy Nyugat-ról szóló compte redu-t, mely főleg a te érdemeidet méltatja, s mely legközelebb a Neue Freie Pressé-ben jelenik meg, már nem vonhatom vissza. Ez írásokban, intencióid ellenére, forradalmárnak tüntetlek fel. […] Sajnálom, hogy így beugrottál Herczegnek, ki remélem, beprotegál a Petőfi Társaságba. Kár, hogy primadonna létedre személyeddel nem tudod és nem akarod fedni azt a mozgalmat, melyet írásaiddal fölkeltettél. Ennek az lesz az eredménye, hogy náladnál tehetségtelenebbek fölibéd kerekednek. Megállítani a mozgást nem tudod többé – ha nem lész ura, meghaladnak. Végül nem lehet a bennem elnyomhatatlan aesthetát elhallgattatni: cikked hangja, ízetlen croquis-szerűsége nem méltó hozzád. Neked idegen olvasóközönség előtt méltatlan bemutatkozás. […] Verseidnek privatim s személyednek is maradok tovább, akije voltam, barátja és bámulója, nyilvánosan az életben nem lesz több dolgunk egymással.”7

Kemény, de objektív volt ez az Adyt igen fájdalmasan érintő levél, amelyre november 19-én a költő hirtelen felindulásból egy igaztalan távirattal válaszolt: „Leveled majdnem gonosz, beteg. Mindenkire gondoltam, de reád nem. Mentegetőzés nélkül levélben megírom véleményemet. Ady”8

És valóban még aznap megírta Hatvanynak az alábbi levelet: „Kedves, jó barátom, Lajosom, emberséged, kiválóságod, okosságod, nobilisságod – valamennyit hálával tapasztaltam – parancsolják nekem, hogy válaszoljak a leveledre. Táviratban már megtettem, s voltaképpen ezt a pár szavas táviratot köll most föleresztenem. Gonosz, beteg órádban írhattad azt a levelet, mely különben engem rettenetes szituációban, egy váratlan családi tragédia elintézése, illetve elcsitítása közben talált. Ez se volt szerencsés óra, s nyilván nem szerencsés órában íródott az »Új Idők« cikke is. Mindegy: el kell hinned, hogy talán éppen csak te voltál az, akire nem gondoltam, s gondoltatni nem akartam. Annyira beteg és furcsa – sajnos – nem tudok lenni, hogy éppen Hatvany Lajost válasszam ki annak a demonstrálására, hogy mindenféle morálon túl vagyok. Hogy miattam nevetségessé tetted magadat? Ugye bánod, hogy ilyet leírtál, s talán jobban bánod, mint én azt a szenteltvízcikket, különben – helyes – szamár cikket. […] Én Istenem, te egy csomó emberi dolgot, siralmast, nyomorút, nem ismersz. Én megtehetem azt, hogy az Istennél, akármelyiknél többnek hírdetem magam, de nem tehetem meg, hogy a kenyérről, cigarettáról és a spriccerről lemondjak – sírba dőlvén. Talán holnap, ma még az idegeim tudnak éltetni. Azt hiszem, nem sokáig. Egyről akarlak legbecsületesebb és legszomorúbb őszinteséggel, egyébként is reménytelen állapotban s minden cél nélkül biztosítani. Önmagamért és csak magadért téged még senki se becsült, talán önmagad se, mint én. Viszont nehogy azt találd hinni, hogy vissza akarlak hódítani. Szép, szép, hogy emberként s barátként megmaradnál nekem. Köszönöm: én Hatvany Lajost úgy szerettem s úgy akarom, amilyen volt, másként nem. […] A végső mondat? Talán Ady Endre is nagyon lealacsonyította magát, de Hatvany Lajos is ezt tette. Ady Endrénél is szomorú ez, de Hatvany Lajosnál még szomorúbb. Én csak rossz cikket írhattam, de rossz senkihez se voltam, legkevésbé hozzád. Ahogy akarod: a viszontlátásra vagy örök viszontlátásra, de mindig híved lesz, hálás, jó, igaz híved Ady”9

Hatvany természetesen válaszolt Ady levelére; sorait így zárta: „Cikked tehát köztünk elfeledhető, de nem excusálható. Feledjük el. A nyilvánosság persze nem feled ily gyorsan. Ezért kérlek, tekintsd formalitásnak, ha pl. a Társadomtudományi Társaságban rólad szóló előadásomat e cikkre hivatkozással lemondtam, s ha ezentúl amolyan Bányai–Zuboly-féle kérelmeknek hasonló okból eleget nem tehetek. Különben »Nichts für Ungut«. Mikor látlak Pesten? Igaz tisztelőd és baráti híved. H. Lajos”10

De hogyan vélekedett a történtekről Hatvany tíz év távlatából, 1919-ben, Ady halála évében? Íme a válasz az egyik tanulmányából: „…egyszer csak híre jár, hogy Ady minden ok és cél nélkül, csak mert egy ilyen estén Szüts Dezsőnek, a pohárba mélyen betekintő cimborának így jutott eszébe, a Nyugat-tól el- és az Új Idők-höz beszegődött. Hírek jártak, hogy cikket írt a holnaposok ellen, meg ellenem […] Jöttek az emberek felém a hírrel, s gúnyolódtak. Lám, Ady Endre, akiért annyit hadakoztál, annyit marakodtál, aki miatt összevesztél ifjúságod összes nevelőivel, az egész egyetemmel Gyulai Páltól kezdve Beöthy Zsoltig, látod, hív csatlós így jártál, így kell, így kell, így megérdemelted. Amikor a hírhedt Duk-duk affér megjelent, először fogadkoztam, hogy feléje sem nézek többé Ady Endrének. […]

Most aztán jött az Ady-levél, mint azt csak ő tudta megírni, hogy az Új Idők-ben megjelent támadás, melyben még a nevem is átlátszó formában volt kifigurázva [Vaády Imre de genere Bajtsch – sz. m.], nem is vonatkozott énreám – hogy merek ilyet gondolni?! […] Ady levele még inkább felbőszített. Kikonstruáltam magamnak, hogy hű maradok az Ady-eszméhez, és hogy különválasztom Adytól, az embertől. Meg kell jegyeznem, hogy ehhez a kegyetlen és embertelen különválasztáshoz, ez után az első, kegyetlen összekoccanás után, egészen 1918 szeptemberéig, tehát tíz éven keresztül ragaszkodtam. Csak a nagybeteg Ady látása olvasztotta föl bennem az örök neheztelést, és éreztette velem, hogy ezt az »ellenségemet« mennyire híven és igazán, minden barátnál jobban testvériesebben szeretem.”11

És a duk-duk utáni folytatás? Nos, arról úgyszintén Hatvany számolt be. Rövidesen levelet kapott Adytól, és valami békülésféle jött létre köztük, de ettől még, mint írta: „Vigyáztam, hogy ne adjam oda magam neki többé, de alapjában elsimult az első konfliktus. Megint érintkeztünk…”12

Ady néhány nappal cikke megjelenése után, november 20-án Osvát Ernőnek ír: „Kedves Ernőm, itt van megint két vers, hogy versbélileg legalább legyen nyugtatva a lelkiismeretem…” A Nyugat decemberi számában négy Ady-vers jelent meg. Ezekből leginkább a Mért is tettem? illik ide:

Szent, borissza, korhely lázban,
Hajnalokig elnótáztam.
Soha többet,
Kiröhögtek, megköpdöstek.

Pesti vásár, pesti korcsma,
Mintha egy rossz mese volna.
Mért is tettem?
Hisz ide én nem kellettem.

Büszke nóta, bátor nóta
Nem kellett itt soha óta.
Magyar csárda,
Itt mindig csak duda járta.

Pesti vásár, pesti korcsma,
Mintha egy rossz mese volna.
Mért is tettem?
Hisz ide én nem kellettem.13

E kis kitérő után folytassuk az Osvátnak írt levelet. „Most már ha kell, igazán írok mást is. Remélem, sem Ignotus, sem Fenyő, sem te nem éreztek úgy irántam, mint Hatvany. Azt a szamár »Új Idők«-cikket egy olyan privát levéllel kommentálja, hogy igazán most is remegek a meglepetéstől és dühtől. Talán elmondta nektek. Én válaszoltam neki, s most kíváncsi vagyok, érzi-e, hogy azt a levelet jóvá kell tennie? Én nem tudom, mit várnak tőlem a legjobb embereim is. Én legyek az Isten, a tökéletesség. Pénzem nincs, aludni nem tudok, ingerült beteg vagyok. De mégse vagyok talán haszontalan senki, akit lehet földhöz rugdosni s fölemelni tetszés szerint…”14

A feje felett összecsapó hullámok láttán, Ady Schöpflin Aladár véleményét kérte: „Édes jó Schöpflin úr, írja meg nékem (én összetörtebb és összezavartabb vagyok, mintsem még kérdezni tudjak), vétkeztem én, milyen vétket követtem el, s ön is a Catók között van? Hű Adyja”15

Schöpflin Aladár válasza a november 23-i levelének részletei alapján: „Kedves Ady úr, hogy egész őszintén szóljak erről a fene duk-duk afférről – mert ugye erre vonatkozik ma érkezett levelezőlapja –, az egészet nagyon mulatságosnak tartanám, ha nem látnám, hogy komoly és kellemetlen háttere van magára is, másokra is. Így azonban a legnagyobb mértékben csodálkozom rajta. Sehogy se tudom megérteni, miért írta ezt a cikket, mit akart vele elérni. […] Mindenesetre sajnálom, hogy megírta a dolgot, mert, most már maga is láthatja, ártott vele önmagának. Azokat, akik eddig akár meggyőződésből, akár affektációból hívei voltak, elriasztotta magától, viszont azokhoz, akik eddig ellenfelei voltak, nem jutott közelebb egy lépéssel sem. Még szerencse, hogy amazok annyira exponálva vannak a nyilvánosság előtt maga mellett, hogy irodalmi bosszúállásra nem is gondolhatnak, viszont pedig véget ér az a gyerekes tömjénezés, amellyel egyik-másik fiatal bámulója erőnek erejével primadonnát akart magából csinálni. Sőt rosszabbat: tenoristát. Ezt én mindig bosszúsággal néztem, mert nem tartottam méltónak a maga tehetségéhez. Nagyon kevesen vannak, akik annyira exponálták magukat, nemcsak irodalmilag, hanem magánúton is magáért, mint én, és nagyon kevesen vannak, akik annyit, oly szeretettel és annyi élvezettel foglalkoztak a maga poézisával, mint én. De erre a pincsiugrándozásra, amelyet egy-két fiatalember maga körül végzett, mindig bizonyos émelygéssel gondoltam. Így Fedék Sárit kell körülkaffogni, nem egy igazi költőt. Szóval: azt a tényt, hogy ezeket lerázta magáról, nem nézem rossz szemmel. A mód lehetett volna szerencsésebb. […] Hogy magával szemben az én álláspontomat fixirozzam: viszonyunk ebből az esetből kifolyólag nem változott egy árnyalatban sem. A verseit, ha nem romlanak el – és ugye, nem fognak romlani? –, szeretni fogom ezután is, személye érdekelni és vonzani fog ezután is, magával kezet szorítani öröm lesz nekem ezután is, de in litteratura a kritikus attitűdjét meg fogom tartani, mint mindenkivel szemben: ezután is. […] Ha Pestre jön, adjon alkalmat, hogy találkozhassunk. Ha egyáltalán nem tartanám szamárságnak a tanácsok adását, azt tanácsolnám, írjon verseket ihletből, írjon novellákat pénzért, írjon cikket arról, amiről akar – de irodalomról ne írjon.

Egyebekben melegen üdvözli igaz híve Schöpflin Aladár”16