Ép e könyv alkalmából szedtem elő könyvespolcomról az antológia költőinek könyveit — franciául persze — hiszen Tamásék könyve az első magyar könyv, amely e verseket magyarul adja — és micsoda öröm volt a simulékony, tisztán folyó ritmusokon keresztül végigszagolni tiz fajta költő parfümjét és együtt mind a tiz hangjának kakofoniájában mégis kiérezni az új ember idilli énekét. Mert talán ha közös nevezőre akarom hozni e versek hangulatát vagy akarását, nagyszemű csodálkozó gyerekszemekre gondolok, akik ép e percben vették észre a világ értelmét, ép most fedezték fel, hogy sajnos lehetetlen, hogy a tehén felmásszon a háztetőre, vagy ki van zárva, hogy egy temetési menet gyomrokon és agyvelőkön mászkáljon (A kisfiam három éves, a tehén és háztető probléma Tristan Tzara és az ő találmánya). Ezt a ma született bárányka ártatlanságot ötvözi maivá az új teremtés nagyszerű atmoszférája, hiszen tulaj donképen ma születik meg beton és üveg meg vas ősanyagaiból a világ új képe: a város.

Az új francia líra megteremtette a város szerelmes verseit, a város idilljeit. Aki előttük városról írt: a falú szemszögéből nézte ezt az új istent. A franciák bent ülnek a szíve mélyén: a kávéházakban, az útcán automobilokon ők maguk is automobilok, tornyok, boulevardok könnyen áttetsző szimbolumai.

Ezeken a megállapításokon csodálkozni fog Tamás és Molnár antológiájának olvasója, aki mindebből semmit se láthat, hiszen a fordítók szerint a franciák problémája „eliminálni mindazt, ami bármi vonatkozásban van a materiális világgal” és a költészetet „megtisztítva minden földi szenytől, függetlennek patosztalannak. . . óhajtanák.”

Hogy ez legalább is jó indulatú tévedés „szeretném, ha így volna”, nyilvánvaló. Talán igaz Rimbeaudnál, Valérynál, de messze van az igazságtól Jacob, Cendrars vagy Reverdy esetében. Az antológia persze a kikerülhetetlenül hires versek kivételével ki is kerülte ezt a szempontot, de mivel más szemszöge alig volt, egységtelen, áttekinthetetlen.

Az antológia megkomponálásában nagyrészt formai törekvések összehangolása vezette a fordítókat. Igy került Rimbeaud a kötet élére néhány alig jellemző versével, viszont Valéry, aki egy klasszikusra hangolt nyelven ódázza a transcendentális szépségeket, szinte filozófiai tévedésből került Cendrars és Goll szomszédságába. Tény mégis, hogy a legutóbbi években nagy hatása van ennek a transcendentális kivánkozásnak, de általában ép a kötet költőinél kivételes Cocteau esete, aki újabban erősen elhajolt eredeti szándékaitól.

A fordításokról kevés jó mondható. Egyforma fahangon hallod Valéryt vagy Rimbeaud-t, Reverdy-t vagy Sauvage-t. Mit se érezni a költők egyéni hangjából és a kötet különben meglehetősen jól összefogott kis jellemzéseit alig illusztrálja a fordítások könnyedén elintézett szószerintisége.

Ez a szószerintiség teszi tönkre a versek hangulatát — ami franciául nagyszerűen világító kép, magyarul nevetséges és lapos, viszont könnyedén átvették néhol a magyar aktivizmus formanyelvét, aminek persze semmi köze ehhez a lírához. Néhol ismét a magyar nyelvvel bánnak el csunyán (Fontoló szellem - Esprit pesant stb., stb.)

Általában két dolgot tévesztettek öszsze a fordítók: a szabad verset a prózával és az irrationálist az amateriálissal, mert ezeknek a verseknek mind van egy belső sajátlagos ritmusuk és mert ezek a versek ha a közönséges rátió keretein túl is, de mély szeretettel foglalkoznak a világ csoda-sokféle matériáival.

Kár volt ezt az antológiát nem jobban megcsinálni — mert hivatása van ezeknek a verseknek: egy szinedusabb világ, áttetszőbb, egyszerűbb atmoszféra. És lehetetlen nem Gáspár Endrére gondolni, akinek Cocteau fordításai jelezték azt az útat, amelyen az új francia líra fordítóinak haladni kell. (Bogdanovce)

* Molnár József és Tamás Aladár fordításai, Uj föld kiadása Budapest, 1927.