A pátriárkák Moszkvája
Lev Lebegyev:
Moszkva patriarsaja 1
Moszkva, Vecse, 1995. 365 old.
Lev
Lebegyev,
az
ismert
és
elismert kortárs
tudóskutató,
saját munkáját a könyv előszavában
tanulmánykötetnek,
tanulmány-gyűjteménynek
nevezi, a választott cikkek azonban tematikus egységet alkotnak,
összetartoznak, hiszen valamennyi jóllehet más-más
megközelítésben - a 17. század orosz történelmét,
kultúráját, gondolkodását vizsgálja.
A kötet egyes fejezetei (tanulmányai)
témájukat tekintve igen szerteágazó és izgalmas
kutatói tevékenység eredményeképpen születtek.
Találunk közöttük egyháztörténeti vázlatot
éppúgy mint forráselemzést vagy
a középkori orosz városépítészet és
teológia kapcsolatát vizsgáló eszmefuttatást.
A kötet fejezetei a következők:
1. Tíz moszkvai pátriárka
1586-ban Moszkvába érkezik
Joachim antióchiai pátriárka. Látogatásának
célja elsősorban a segítségkérés.
A négy azidőtájt létező ortodox patriarkátus
(konstantinápolyi, alexandriai, antióchiai, jeruzsálemi)
ugyanis az oszmán birodalom által meghódított területeken
helyezkedett el, s ezért egyházi elöljáróik
gyakran fordultak segítségért Moszkvához mint a
kor egyedüli független és erős ortodox államához.
Hasonló céllal érkezett 1588 nyarán az egyetemes
ortodox egyház feje, Jeremiás jeruzsálemi pátriárka
is, aki hosszas tárgyalások után 1589. január 26-án
a moszkvai Uszpenszkij székesegyházban ünnepélyes
keretek között felszentelte Jóbot, az első orosz pátriárkát
legitimálva ezzel magát az
orosz
patriarkátus
intézményét
is.
Az
orosz egyház
patriarkátussá emelése a már több mint fél
évszázada érlelődő "Moszkva-harmadik Róma"
elmélet közvetlen következményeként értelmezhető.
Lebegyev első tanulmányában
azt vizsgálja, hogyan sikerült az első orosz pátriárkáknak
(Jób 1589-1605, Hermogen 1606-1612, Filaret 1619-1633, Joaszaf 1634-1640,
Joszif 1642-1652, Nyikon 1652-1658, Joaszaf II. 1667-1672, Pitirim 1673, Joachim
1674-1690, Hadrián 1690-1700) megtalálni az egyensúlyt
a mindenkori orosz cár egyeduralkodói törekvései és
az Egyház függetlensége, valamint az Egyház egyetemes
missziója és nemzeti jellege között.
2. Nyikon pátriárka
A könyv kétségkívül
legérdekesebb és legeredetibb tanulmánya a Nyikon pátriárka
életével és életművével foglalkozó
rész. Mind terjedelmében, mind tartalmát tekintve nagyszabású
vállalkozás, melyben Lebegyev kísérletet tesz Nyikon
életének, szellemi és építészeti örökségének
átfogó rendszerben (a személyiség felől megközelítve)
való értelmezésére. Célját már
rövid bevezetőjében elárulja: olyan történelmi
interpretációt szeretne adni, melyben helyet kap(hat)nak a tudományos
elemzésekben eddig elhanyagolt vagy egyszerűen mellőzött
szempontok is. Tanulmánya tulajdonképpen a szakirodalomban véleménye
szerint jogtalanul egyeduralkodó negatív, sok esetben egyenesen
averzív megítélést szeretné feloldani, illetve
cáfolni. Az általa érvényesítendő
szempont deklarálása azonban korántsem öncél
vagy sablon, mely megmásíthatatlanul kijelölné az
egész későbbi interpretáció irányát,
egyszerűen csak munkahipotézis, mely az egysíkú elemzés
helyett alaposságra, körültekintésre ösztönöz.
Az értelmezés alapvetően két egymással párhuzamosan
futó irányban folyik: Lebegyev elsősorban Nyikont az embert,
a szerzetest, másrészt Nyikont Moszkva és egész
Oroszország pátriárkáját vizsgálja
és tárja olvasói elé abban a meggyőződésben,
hogy Nyikon tetteit is mint minden halandó tetteit általában
magából az emberből kiindulva, a személyiségében
végbemenő változásokat figyelembe véve kell
és szabad értékelni.
Formailag a tanulmány a 'zsityije'
műfajához közelít: a szerző a szentek életrajzíróihoz
hasonlóan az emberi szentség indoklásához elengedhetetlennek
tartja a gyermekkori, ifjúkori meghatározó élmények
ismertetését, valamint az időbeliség betartását,
mert ez segíthet az olvasónak átlátni, hogy az adott
történelmi szituációban milyen hatások, események,
vélemények stb. voltak hatással Nyikon döntéseire.
Nyikon istenfélő és szigorú szerzetesi életvezetése
(élete végéig egy szkiti szigorú rendtartása
szerint élt) Lebegyev számára bizonyítékul
szolgál arra a szakirodalomban elterjedt vélemény hamisságára,
miszerint Nyikon arrogáns, durva, önkényeskedő és
féktelenül gőgös ember lett volna. Lebegyev szerint
Nyikon tiszta, romlatlan vallásossága és odaadó
emberi szeretete egyértelműen kiolvasható a ránk
maradt forrásokból, a szakirodalom azonban ki tudja miért
- nem hajlandó tudomást venni ezekről. A tudósok
számára például elfogadott vélemény
Nyikont minden emberi érzéstől mentes despotaként
értékelni, holott több feljegyzésből kiderül,
hogy Nyikon mind egyszerű szerzetesként, mind egyházi méltóságként
igen érzékenyen reagált az egyszerű emberek problémáira,
melyekkel felkeresték. Szerzetesként (még száműzetésében,
betegen és kimerülten is) elengedhetetlennek tartotta az állandóan
végzett fizikai munkát, legjobban a társaiért végezhető,
önzetlen, segítő munkákat kedvelte (halászat,
építkezés stb.).
Lebegyev szerint puszta kitaláció az is, miszerint Nyikon a hatalmához
görcsösen ragaszkodó, hirtelen haragú, elviselhetetlenül
goromba ember lett volna. E vélemény cáfolatául
megemlíti például azt a tagadhatatlan, de mindenki által
"elfelejtett" tényt, miszerint Nyikon csak hosszas rábeszélésre
vállalta el a pátriárkai méltóságot,
s akkor is csak bizonyos feltételek mellett. E feltételek egyike
úgy hangzott, hogy három év letelte után (a hármas
szám nem csak nyilvánvaló teológiai értelmezhetősége
miatt volt fontos számára -szinte minden egyházi megbízatása
három vagy a hármas szám többszöröseivel
kifejezhető évig tartott) megválik "hivatalától",
következésképp a hatalomba görcsösen kapaszkodó
Nyikon alakja Lebegyev szerint - alaptalan túlzás, nem felel meg
a valóságnak. A másik feltétel a cár és
környezetének esküje, melyben kötelezték magukat
az evangéliumi hagyomány szerinti életre. Az eskü
aktusa akár próféciaként is értelmezhető,
hiszen Nyikon veszte éppen a cárral való szoros baráti
viszonyának megromlása volt. Nyikon hite szerint -írja
Lebegyev a -cár és pátriárka, illetve Állam
és Egyház békés együttélésének
egyedül lehetséges alapja a keresztény felebaráti
szeretet. Amint azonban a cár megszegte esküjét és
Nyikonban (azaz az Egyházban) nem a felebarátját és
szövetségesét, hanem hatalmi vetélytársát
látva egyeduralomra tört mind az állami, mind az egyházi
ügyek ellenőrzését követelve, Nyikon az egyedüli
lehetőséggel élve elhagyta Moszkvát (pátriárkai
méltóságától nem vált meg- ezt csak
zsinati határozattal, egy új pátriárka megválasztásával
tehette volna- , bizonyítja ezt az a tény is, hogy magával
vitte minden hatalmi jelvényét). A távozás volt
számára az egyetlen út - állítja a szerző,
egyedül így adhatta a cár tudtára, hogy az alárendelt,
névleges Egyház egy keresztény állam számára
nem járható út. Nem önkényesen távozott,
mint ahogy ezt később a vádiratban olvashatjuk, nem a kisemmizett
ember gőgje kényszerítette a főváros elhagyására,
egyszerűen a megváltozott körülmények között
(a szeretetnélküli hatalom-vágy légkörében)
lehetetlennek érezte, hogy az Egyház eleget tegyen Istentől
rendelt hivatalának, s mint az Egyházért (nem csak az orosz,
hanem az egyetemes ortodoxiáért) felelősséggel tartozó
pátriárka nem hagyhatta, hogy az Egyház elnyomásával
végleg megszűnjön Oroszországban a krisztusi hagyomány
képviselete.
Lebegyev nem kevesebbet állít,
mint hogy maga az egyházszakadás sem valamiféle "politikai"
nézeteltérés vagy "teológiai" vita eredménye,
hanem az egyik legegyszerűbb (és legősibb) emberi érzés,
az emberi büszkeség, illetve az abból eredő irigység
logikus következménye. Nyikon pátriárkává
szentelése után szakított az ún. "hithűséget
oltalmazók körével" ("revnyityeli blagocsesztyija"
- tagjai: protoierei Neronov, Avvakum, Lázár, Danyil stb.), s
tőlük is megkövetelte az egyetlen szabad ortodox pátriárkának
kijáró tiszteletet.
Lebegyev
szerint
a
korábban
megszokott hatalom
és befolyás megszűnése által kiváltott
düh és sértődöttség volt tehát
a megállíthatatlan folyamatot elindító alapérzés,
melyet "orosz egyházszakadás"-ként emlegetünk,
s mely az évszázadok folyamán oly beláthatatlan
következményekkel járt nemcsak az orosz Egyház, hanem
egész Oroszország számára.
Gyakran olvashatjuk a történelmi
tanulmányokban - írja Lebegyev -, hogy Nyikon hatalmával
visszaélve saját személyes sérelmeit torolta meg
szakadár ellenfelein. Sok szerző megjegyzi azt is, hogy az egyházi
szertartások reformja sehol sem járt olyan véres következményekkel,
mint Nyikon idejében (lásd Pjotr Mohila kijevi metropolita [1633-1647],
sőt Nyikon elődei), következésképp mindezért
a pátriárka a felelős. Az ilyen vélemények
nem hajlandók tudomást venni arról a nyilvánvaló
tényről, hogy Nyikon, bár tisztában volt azzal,
hogy a szertartások kijavítása során felmerült
változtatások egyike sem releváns dogmatikai kérdés
csupán olyan, az ortodoxia alapjaihoz képest "másodrendű"
kérdéseket érint mint a keresztvetés módja
vagy Jézus nevének helyesírása stb., mégis
egyetlen döntést sem hozott zsinati határozat nélkül
(az ortodoxia felfogása szerint ugyanis az egyes ember gyarló
és tévedhet, egyedül a Szent Lélek vezetése
alatt álló egyházi zsinat lehet tévedhetetlen).
A tanulmány hátralevő
részében Lebegyev - mintha csak Nyikon életrajzírója
lenne - részletesen leírja (és elemzi) a pátriárka
ellen indított rágalomhadjáratot, a cárhoz intézett
panaszáradatot, melyek - mint ezt a szerző szövegszerűen
kimutatja - nagyon gyakran egyszerűen hamis vádakat, személyes
mocskolódásokat tartalmaznak. Igen tanulságos például
az "hithitűséget oltalmazók körének" első,
Alekszej cárhoz intézett levele, mely a pátriárka
személye elleni kirohanásokon túl egyetlen "hivatalos"
kifogást sem tartalmaz, a szertartásrend revíziója
meg sincs benne említve! Nyikon a vitathatóan legitim zsinat előtt
(a zsinaton elnöklő két pátriárkát távollétükben
megfosztották címüktől, de erről "elfelejtették"
értesíteni a cárt) alázatosan viselkedik nem vádaskodik,
egykedvűen szemléli, amint egykori barátja, a cár
megtagadja kettejük kölcsönös szeretetére épült
barátságát és Nyikon szavait kiforgatva ellene hangolja
a zsinati atyákat. A nép azonban nem vett tudomást a zsinat
határozatáról és szentként tisztelte, haláláig
pátriárkaként szerette Nyikont. A szentekhez hasonlóan
- írja Lebegyev - Nyikon is részesült a gyógyítás
isteni kegyelmében, s halála után a sírjánál
imádkozó emberek között számos csodát
jegyeztek fel.
Mint láttuk, Lebegyev Nyikon döntéseinek
elsősorban a személyes indokait tárta fel, természetesen
nem hagyhatta figyelmen kívül az írásos források
tényadatait sem. Számos olyan "hiányosságra"
hívta fel a figyelmet, melyek vagy elkerülték a kutatók
figyelmét vagy a sztereotíp beidegződések miatt
értelmezhetetlenekké váltak. Ilyen "nyitott problémának",
a "hagyományos" értelmezés keretein belül megfejthetetlen
titoknak nevezi Lebegyev az "Új Jeruzsálem" problematikáját
is. Véleménye szerint Nyikon építészeti öröksége,
de legfőképpen a Moszkva környékén felépült
"Új Jeruzsálem" kolostor ötlete, tervezése és
felépítése, melyre a pátriárka oly sok időt
és energiát áldozott, kizárólag Nyikon teológiai
gondolkodásmódja alapján érthető meg. Nyikon
ízigvérig középkori ember, ízigvérig
orosz, mégpedig orosz szerzetes. A kolostor egyes helyeinek, templomainak,
alaprajzának stb. szimbolikus értelmezése nélkül
a vállalkozás valóban nem más, mint egy halandó
ember megalomániájának emléke.
Lebegyev könyvét nem a Nyikon
történelmi alakjáról írt elemzések helyett,
hanem azok kiegészítéseként írta, az "Új
Jeruzsálem" esetében azonban csak a teológiai megközelítést
tartja célravezetőnek. A "pátriárkák Moszkvájá"-nak
harmadik fejezete egyfajta történelmi kismonográfia, melyben
a szerző egy szent ember, egy szent főpap életét
vázolja fel, s egyúttal tudományosan érvel, védelmezi
véleményét a szakirodalmi többséggel szemben.
3. A 17. század Moszkvája
aleppoi Pál archimandrita szemével
A kötet következő fejezete
tulajdonképpen forráselemzés. 1654-ben Moszkvába
érkezett Makárij antióchiai pátriárka. Kíséretében
ott találjuk fiát, Pált is, aki archidiakónusként
szolgált. Az ő feljegyzéseit, "Utazását"
dolgozza fel és elemzi ez a fejezet. Előszavában Lebegyev
megjegyzi, hogy maga a mű nem ismeretlen a szakirodalomban, azonban részletes
elemzése eddig még nem készült el. Lebegyev történelmi
értelemben páratlan és felbecsülhetetlen értékűnek
nevezi a művet, mert szerzője nem csak a puszta tényközlésre
szorítkozik, hanem igen éles szemű és kritikus, ugyanakkor
érdeklődő utazónak bizonyul. Lebegyev véleményének
alátámasztására sokszor hívja segítségül
Pál feljegyzéseit a Nyikon pátriárkáról
szóló fejezetben is.
4. Az orosz föld teológiája
A gyűjtemény utolsó tanulmánya
kissé "kilóg a sorból", szorosan véve nem
csak az orosz 17. századdal foglalkozik. Ez az írás egy
rövid, de a maga nemében igen érdekes traktátus, melynek
rövidített, átdolgozott változata helyet kapott már
a Nyikon pátriárkáról szóló részben
is (ez is mutatja a szerzőnek a téma iránt újra
meg újra megnyilvánuló érdeklődését).
Lebegyev e pár oldalon azt vizsgálja, vajon milyen mértékben
feleltethető meg egymásnak az évszázados ortodox
teológia és a középkori orosz városépítészet.
A
tanulmány
természetesen
-
a
vizsgált terület
terjedelméből kifolyólag - nem nyújthat kimerítő
elemzést, a szerző inkább csak egy-egy érdekesebb
probléma, szimbólum előfordulását, megjelenését,
hatását kutatja, mégis számos érdekes és
tanulságos megállapítást tesz olyan a középkori
városépítészetet alapvetően meghatározó
teológiai szimbólumokról, mint a kör, félkör,
a kereszt vagy a sziget stb.
A pátriárkák Moszkvája
igen érdekes és tudományos értelemben magas szintű
alkotás. Azon egyre gyakrabban megjelenő cikkek, értekezések,
történelmi, egyháztörténeti tanulmányok
közé tartozik, melyekben már helyet kap(hat)nak az eddig
leírhatatlan tudományos vélemények is. Lebegyev
olvasmányos, gördülékeny stílusban megírt,
mégis igen komoly kutatómunkára épülő
könyve méltán tarthat számot a magyar kutatók,
egyetemi hallgatók érdeklődésére is. Véleményével
lehet azonosulni, illetve lehet azt tagadni, de a szerző szakmai erényei,
felkészültsége vitathatatlan. Véleményem szerint
álláspontját korrekten, tudományos megalapozottsággal,
bizonyítékokkal alátámasztva fejti
ki
és
védelmezi.
Elemzésében
nem akarja azt az
egyedüli helyes és elfogadható interpretációként
feltüntetni, akkurátusan megvizsgálja a problematikus kérdéseket,
megoldást javasol, helyet ad a későbbi vitáknak,
eszmecseréknek is. Tanulmányait minden orosz kultúra és
történelem iránt érdeklődő szakember
figyelmébe ajánlom.
Bilku Roland