Kereskényi Sándor:

Markó és Tőkés

A gondoskodó atya és a lázongó fiú

A különféle dramaturgiai technikák alkalmazása nemcsak a színház­ban meg­szokott, hanem a közéletben is. Machiavelli, mint gyakorlott szín­padi szerző, ha­mar észrevette ezt, s politikai pedagógiájának egyfajta eszmei közép­pontjává tette. Az álta-la megjelenített firenzei közélet színes és fordu­latos színházi intrikák hajme­resztő kavargásának tűnik. S a katarzis sem ma­rad el: nincs szörnyűbb annál, mint amikor egy politikusról kiderül, hogy elfelejtette a szerepét. Ez az alkalmatlanság tragikus ismérve, és egyértel­műen jelzi: az illető egyszerre felelőtlen, képzetlen, óvatlan, mai szóval élve nem egyéb műkedvelőnél ott, ahol a szaktudás alapköve­telmény.

Mundus vult decipi – a világ elvárja, hogy becsapják, ami, tekin­tettel az em­beriség fölöttébb szánalmas erkölcsi és szellemi állapotára, bi­zony egyáltalán nem meglepő. Ezt a nem éppen lelkesítő tényt kétfélekép­pen le­het megélni: az amatőr értetlenkedő érzelgősségével és a profi értő céltuda­tával. Azt persze a firenzei mester is sejtette, hogy a célokat legfel­jebb utó­lag avathatja szentté a történelem. (Egyébként Machiavelli legna­gyobb gondja éppen a történelmi felelősség megra­gadhatósága volt – hon­nan tud­hatná egy zsoldosvezér, például Castruccio Castracane, hogy mikor ala-kít az örökkévalóság elvárása szerint: akkor, ha belép Amalfi hercegnő budoár­jába, vagy éppen akkor, ha kilép onnan, mondjuk az abla­kon által? Magya­rán: mikor van több esély arra, hogy ledöntsön a lábáról egy kari­ati­dának álcázott Habsburg-kémnőt, amikor a sötét folyosón botorkál, vagy amikor öles léptekkel szeli át a kertet?)

Az ördög természetesen a részletekben lakik, méghozzá a legap­róbb részle­tekben. Nyilván elsősorban Kleopátra orrának hosszúságáról vagy Zách Klára fürtjeinek rövidségéről van szó, ámbár a férfiak eszének rőf­mértéke sem lebecsü­lendő. Ahhoz, hogy egy politikai cselekvés – netán történelmi mű – mértékét meg­állapít-hassuk, nemcsak a hosszát, hanem a „mélységét” is meg kell vizsgálnunk. Az egyiptomi teokrácia látványos bu­kásáért hiába okolnánk Octavianus homoerotikus hajlamait, vagy a magyar történetírást máig lenyűgöző Zách-ügyben aligha elegendő csupán a kora­beli francia, lengyel vagy ma­gyar nemesi szexualitás rítusaira hagyatkozni. Az igazi gond a tények és értékek egyfajta jelelméleti kor­respondenciájának a megállapítása. Mitől lesz valakiből áldozat, amikor pedig minden esélye megvan arra, hogy ne szen­vedő, hanem cselekvő alanya legyen a történe­lemnek?

Machiavelli szerint a politikai vezetőnek úgy kell viselkednie, hogy kortársai azt fedezhessenek fel benne, amit éppen akarnak. Mindez azonban hatalmas alkotói erőfeszítést igényel – színházi értelemben. S itt utalhatunk talán Diderot színészpara-doxonára is: a jó színész pontosan ak­kora hideg­vérrel zokog a színpa­don, amennyi elegendő ahhoz, hogy az egész nézőtér elpityeregje magát. A kókle­rek őszinte szen-vedése – meg­szenvedett dilet­tantizmusa – nem jelent semmit a néző számára, legfeljebb feszélyezi, kiáb­rándítja, távolságtartásra készteti.

Markó Béla és Tőkés László politikai szereplése, szerepalakítása szá­mos megszívlelendő tanulságot kínál a szociálpszichológiai szerepelmé­let és a pszichohistó-riai vétetésű személyiségelmélet számára. Mindketten kifejlett szín­padi érzékkel rendelkeznek – s ez mindkettőjük esetében lelkük mélyé­ből fakad. Cicerói szóhasználattal élve  – kissé patinásan, de nem egé­szen ok nélkül, azaz eléggé pontosan fogalmazva  – a religio academica és a religio civica, a tudós és a honpolgári hit sajátos forrásairól van szó.

Markó, aki alkatánál fogva tudós költő, afféle poeta doctus, kez­dettől fogva törekedett saját költői hitvallásának kialakítására. Ebből a nyolcvanas évek köze­pétől,  etnikai színezetű religio poetica lett, a magyar módra heroi­kus életforma szük­ségsze-
rűségének fájó felismerése. A pátoszt azon­ban mindig mérsékelte az apai örökség: a paraszt-polgári józanság, a plebe­jus keserűség, annak csendes, fe­gyel­mezett, mindig gyanakvó, de mindig a másságra is nyitott hordozása.

Ennek a nyitottságnak köszönhetően Markó eddigi politikai sze­rep­vállalása négy, egymással szorosan összekapcsolódó szakaszra bontható. A nyolcvanas évek közepétől az intellektualitás jegyében azonosította ön­ma­gát, s a romániai magyar értelmiségi ellenállás egyik fontos figurája volt. 1990-93 között úgy tartották szá­mon, mint a dialógus-készség ígéretes megtestesítőjét – így lehetett az 1993-as brassói RMDSZ-kongresszus egyetlen valóban esélyes elnökjelöltje. Szövetségi el­nökként, főleg 1994-97 között, rendkívül jól kamatoztatta kommunikációs és köz­vetítő hajlamait. Ám 1998-tól kezdve erőt vett rajta az a hivatalnok-hajlam, ami al­katának egyébként is régtől sajátja – a pedáns, precíz számítás alapján való poli­ti­kai tervezés és cselekvés igénye. Valószínű, hogy az RMDSZ-nek (különösen 1999 és 2002 között) éppen erre volt szüksége. A mai konzervatív Markó azonban már nemcsak ellen­feleit, ha­nem lelkes párthíveit is irritálja, első­sorban a kisebb­ségi, de némi­leg az anyaországi politizálásban is példátlan, furfangos és körülte­kintő hagyományőrzésével, megfontoltságával, olykor nehézkesnek látszó döntés-előkészítéseivel.

Tőkés Lászlót egészen más fából faragták. Régi református csa­ládból szár­mazó, kisnemesi székely sarjadék, az örökké elégedetlen fajtából. (Ha valaki elol­vassa Ben-da Kálmán történészprofesszornak a Tőkés István er­délyi református egyháztörténe-téhez írott szalonképesítő előszavát, rögtön megsejtheti azt, hogy az apáról mennyi elégedetlenség és hatalomvágy szállt a fiúra.) Tőkés László, aligha véletlenül, lázongó prófétaként lépett fel mindjárt a legelején, s mindmáig ez ma­radt a kedvenc közéleti szerepe.

Az igazságérzetnek és az önhittségnek ez a baljós keveréke meg­hatá­rozta minden lépését 1988 után. Az események igazodtak a szerep­hez, leg­alábbis egy ideig. A már említett 1993-as kongresszuson azonban Tőkésnek hátrálnia kellett. Megtette, látszólag nyugodtan és céltudatosan. Cincinnatusként visszavonult a fe­lekezeti életbe. Ám a gravitas éppoly ke­véssé jellemző sajátja, a mértéktartás oly­annyira kevéssé érdekli, hogy ha­mar kiderült, szándéka ezúttal is a celebritas vá­gyának kielégítése. Szomjú­hozta a dicsőséget, követelte a hírnevet, megragadta a hatalmat – példátlan tisztogatást végzett a Királyhágómelléki Református Egyház­kerületben, s akiket szép szóval és ajándékkal nem tudott a maga oldalára állítani, azokról egyszerűen levette „a szolgálat gyönyörűséges igáját”.

Így aztán módja volt rá, hogy – ahogyan azt egyik párthíve írta róla – „a kí­vülállás ihletett politikusa” legyen. A törvényhozó szerepét külö­nösen magához illőnek vélte ez a nagy intuíciójú Szolón. 1998 óta a partvo­nalról kiabált be a pá­lyára – szándéka szerint vezetőedzőként. Utasításai azonban elsősorban azért nem találhattak meghallgatásra, mert a politikai pályán nem sokat lehetett kezdeni ve­lük. Amit ma mondott, az ellentmon­dott a tegnapi­nak, és egyáltalán nem készítette elő a holnapit. Ennek a csa­pongásnak jel­lemző példája lehet, hogy míg tegnap az autonómia-programot kérte számon (ami ugyebár azt is feltételezi, hogy egyúttal elismeri az etni­kai közösséget alkotó egyének erkölcsi és politikai önállóságát is), ma már a kivándorlás fokozódó veszélye foglalkoztatja (megfeledkezve arról, hogy a távozók úgyszólván éltek emberi jogaikkal), holnap pedig már annak a ket­tős ál­lam­polgárságnak a megadását kezdi sürgetni, amelyről könnyen kita­lálható, hogy  sok mindenhez hozzájárulhat, kivéve a kisebbségi autonómia gya­korlati megalapo­zását.

Meglehetősen leverő látvány, ahogyan a protestáns egyházfő emelt fővel el­sétál a kereszténység kétezer éves nagy tapasztalata mellett – az ön­rendelkezés té­mája ugyanis görög-latin jogelvekre, valamint a zsidó mora­litásra építő keresztény program. Nyilván mindig azoknál a közössé­geknél és egyéneknél játszhatott köz­életi kulcsszerepet – mondjuk a fland­riai vá­rosoktól egészen a kanti etikáig –, amelyek és akik egyébként a leg­határo­zottabban elutasították az individualitás méltóságának bármiféle meg­nyir­bálását.

Ha Markó konzervatív, akkor Tőkés egyenesen anakronisztikus jelen­ség. Mégis sok híve van, elsősorban érzelmi okok miatt. Az emberek azt szeretik benne, amit magukban szeretnének: a nagyívű tervezést, a foly­tonos kritizálást, és persze, mindenek előtt az „őszinteséget”. Csakhogy a Tőkés-féle őszinteség, amint az előbb láttuk, mindig egy adott pillanatnak szól, és kisebb gondja is nagyobb annál, hogy számot vessen a nemzeti tör­ténelem riasztó tanulságaival. (Ezeket a tanulsá­gokat, mindig az adott kö­rülmények­hez idomítva, csupán kiapadhatatlan közéleti ékesszólásában hasz-nálja fel.)

Ha Markó hívei a mindenkori óvatosak és szemfülesek, akkor a Tőkés embe­rei a saját nagyotmondásuktól elérzékenyülő tehetetlenek, akik­nek mellesleg erős ambíciója a sekélyes etno-kulturális önigazolás. Ők az örök szoborállítók, a magyar névtáblák ádáz követelői, a fesztív mozzanatok örök visszatérésének igénylői – az önünneplő kismagyarok, akiket egyálta­lán nem zavar, hogy a felállított szobor jó­formán esztétikai csőd, hogy a anya­nyelvi névtábláját megkapott utcában már egyetlen magyar sem él, hogy a fesztivitásokon ugyanazok a matuzsálemek kö­szöntik egymást, vidé­kies meghatottsággal.

Tőkésnek tehát sikerült elérnie azt, amiről a román etnokrácia leg­fel­jebb ti­tokban ábrándozott: az erdélyi magyar hagyomány formalizáló­dott, kiürült, meg­csontosodott, valamint egyre sebesebb léptekkel halad a maga alapozta cifra sír­emlék felé. A technokrata beállítottságú kisebbségiek, a „gazdáskodni vágyók” óhatatlanul Markó körül kezdtek gyülekezni, s egyébként is hozzácsapódott min­den olyan karrier-éhes potenciális közéleti szereplő, aki úgy vélte, a reálpolitikai szempontokkal ajánlatos lesz számot vetni a továbbiakban is.

A romániai magyarság politikai színházának visszatérő képe az, aho­gyan Markó találkozókon és értekezleteken megjelenik hatalmas hiva­talnok-táskájával, és gondterhelten számba veszi ügyfeleit. A másik oldalon a püs­pök tör előre, lehe­tőleg ünneplő ornátusban, kegyes mosollyal üdvö­zölve temetők­ben vagy templo­mokban gyü-lekező szájtátó rajongóit. Jean Baudrillard tollára illik ez a kép, s bizo­nyára jót szórakozna rajta Pierre Bourdieu is, a kérdés csupán az, hogy a mai ro­mániai magyar if-júságnak van-e még elég érzéke és kedve a politikai szemiotiká­hoz avagy a közélet újabb szociálpszichológiájához?

Markó tehát a bibliai apa gondoskodó és számonkérő ősképét tes­tesíti meg – s egyre aprólékosabb gonddal szortírozza a szaporodó prob­lémákat. Tőkés az örökké lázongó fiú archetípusát mutatja, mindig ígér va­lamit, min­dig várakozást kelt, mindig megy tovább. Úgy tűnik, mindkettő­jük számára az a legnagyobb kihí­vás, hogy mit kezdjenek az egyre alaktala­nabbá váló poszt­mo­dern idővel.

Kereskényi Sándor (1951, Szatmárnémeti) tanár, esszéíró, 2000-től a Szatmár megyei RMDSZ szenátora (országgyűlési képviselője Románia Parla­mentjének felső-házában). Politikai elemzései romániai és ma­gyarországi kiad­ványokban olvashatók. Kötetei: Római délután (1995), Homo christianus (1999), Otthon a történelemben (2003). A fenti szöveg a Szerep és személyiség című hosszabb tanulmány része, amely Románia politikai évkönyvében jelenik meg 2004 elején.