Haláletűdök zongorára: 2/6

Távol a színháztól négy hajó teljesen elfoglalta a kikötőt. Egy turista- és három teherhajó. Viharjelzés miatt kötöttek ki. A turisták pénzének örült az ötezres lélekszámú város. Meglátogatják a templomot, ahol egy szent koponyáját őrzik. Úgy tartja a legenda, aki elimádkozik egy rózsafüzért a koponya előtt, és nagyobb összeget ajánl fel a templomnak, teljesül egy kívánsága. A kis templom a legenda okán virágzott, az olcsó műanyagból készült szent tárgyak fogytak, mint a cukor háború idején.
Aki vendéglőt működtetett, és nem kegytárgyakat árult, az csónakot épített vagy halászattal foglalkozott. Ezelőtt húsz évvel hihetetlen mennyiségben tenyésztek a homárok. A szennyeződés és túlhalászás következtében kezdtek eltűnni. Lassan elöregedett a város. Ha nincs a temploma, talán a semmibe vész. De így az állam támogatta az önkormányzatot, adómentessé tette az övezetet.
Willemeh huszonéves korában került ide, mindjárt az egyetem után. Megundorodott Párizstól, ahol tanulmányait végezte, olyan várost keresett, ahol nyugodtan írhatja könyveit, irodalmat és földrajzot taníthat.
A városka konzervatív iskolájában egy évet dolgozhatott. Módszereit túl szabadosnak találták, bár ezt nem közölték vele. Arra hivatkoztak, letöltötte a szülési szabadságát az a tanárnő, akit helyettesített. Néhány hét keresés után rájött: ebben a városban sohasem fog tanítani. Túlságosan megszerette a vidéket. Kezdődött a homárszezon, elszegődött az egyik hajóra, bérmunkásnak. Néhány év után kis házat vásárolt. Nem írt egyetlen sort sem. Olvasott.
Addig kilincselt, amíg az önkormányzat elegendő összeget bocsátott rendelkezésére egy könyvtár alapításához. Húsz évébe került, míg kibővítette az állományt mintegy százezer kötetre.
Ötvenes évei közepét élte, amikor megkezdődött a város hanyatlása. A városvezetőség színházat hozott létre turistacsalogatónak, vezetésére felkérték Willemeht. Némi habozás után elfogadta. Eladta kis házát, beköltözött a színház felső emeletére. Öt színészből álló társulatot hozott össze, hatodikként maga lépett fel.
A kezdeti sikerek után a társulat megsínylette a pénztelenséget. Egyre gyakrabban cserélődtek a tagok, végül fogyatkozni kezdtek. Megcsappant a nézőközönség is. Négy hónappal ezelőtt az utolsó két színész is otthagyta a színházat, még szerencse, hogy felfedezte a fiatal, vak zongoristát. Pár néző visszaszokott.
Ez már nem színház. Az elnevezés mégis megmaradt. Itt nehezen változnak a dolgok. Be nem vallott siratóhelyiség lett a színházból. Sírni jártak ide az emberek. Könnyeiket ráfoghatták a Holdfény szonátára, a Chopin-etűdökre. Jöttek a magányos emberek, a fiatal párocskák, elfáradt feleségek és újbóli boldogságot kereső, jócskán beérett férjek. Született néhány olcsó légyott, néhány fáradt emléket idéző kapcsolat.
Hajnali két óra körül metsző hideg támadt. Vacogva csukta be az ablakot, ruhástul feküdt az ágyába. Álmában visszatért a házba, barangolt a szobákban, a férfit kereste.
Reggel hét órakor ébredt, fáradtan, nyomottan. Borotválkozás közben vette észre, hogy augusztus végén, a napokig tartó hőség után, sűrűn havazik odakint. Ámultan tette le a borotvát. Kinyitotta az ablakot. A hideg a csontjáig hatolt.
Mikor felocsúdott az ámulatból, első gondolata a tűzifa volt.
Nehéz léptekkel ment le a lépcsőn, elhaladt az előadóterem mellett, hosszasan elmatatott a kulcsaival, míg kinyitotta a nyikorgó pinceajtót. Alig néhány fadarabot tudott magával vinni, hogy begyújtson a régi csempekályhába.
Ma alighanem elmarad az előadás, gondolta.
Melengette bogos kezeit a csempekályha nyitott ajtajánál. Csontjaiba belenyilallt a reuma, nehezére esett mozdulni. A meleg kezdett szétáradni a kis szobában. Az öregember kedve megváltozott, jókedvűen tapsikolt, rendbe rakta az íróasztalon az újságokat, kitakarította az ósdi írógépét, bevetette az ágyát, megigazította a plakátokat a falon. Mikor befejezte, az íróasztalon evett. Egy üveg bort varázsolt elő a ruhásszekrényből, elégedetten hümmögött hozzá, kihúzta a dugót, kétes tisztaságú üvegpohárba töltött néhány kortynyit, leült a hintaszékbe. Elmélázott a csodálkozás maradékán, mit a hóhullás váltott ki.
Csengettek, lebotorkált ajtót nyitni: a fiatal zongorista lépett be.
– A tenger befagyott – mondta. – Érti, igazgató úr? A tenger teljesen befagyott.
– Az óceán, nem a tenger.
– Akkor az óceán fagyott be – legyintett a fiú bosszúsan. – Nyújtsa a karját, legyen szíves. Ebben a hóesésben alig találtam ide.
Bementek a sötét előszobába. Oldalt állt egy asztal, az igazgató ott árulta a jegyeket.
– Befagyott, hát befagyott, kedves fiam. Aztán miért jöttél ilyen hamar?
A zongorista ismét legyintett.
– Vera anyja, uram. Összevesztünk. Azt mondta, átkot hoztam a házukra.
A fiú elhallgatott.