Haláletűdök zongorára: 4/6

Willemeh a szobájába ment, a fiú a színpadon maradt. Tétova dallamok keletkeztek ujjai alatt, lassú, mélázó dallamok, vagy fürge kis hangok csiviteltek, veszekedtek egymással, fenségessé változtak, hogy a következő pillanatban kinevessék tulajdon fenségüket. A hangok hatására a fények elhalványodtak, vagy erőteljesebben világítottak. Megreccsent egy szék, a deszkából készült színpad, pattant a csempekályhákban égő cserfa. Jönni kezdtek az emberek. Észre sem vette, hogy már hatvan embernek játszik. Zongorája egyszerre sírt, hörgött, jajgatott, nevetett; csacsogott, akár a gyerekek; sóhajtozott, mint az ifjú szerelmesek; halk volt, akár az öregek; filozófiai téziseket állított fel; gyászindulóból lakodalmas nótákat fabrikált, másodpercekig hallgatott. Majd Chopin bársonyos hangjai, kifinomult noktürnjei és mazurkái lejtettek mozgást alig igénylő táncot a kis teremben. Végül Beethoven szonátáinak részletei csattantak fel, zárták az előadást.
Jóval elmúlt tizenegy óra, amikor abbahagyta. Csurgott róla a verejték, ujjain megduzzadtak az erek, fájtak, arca halálsápadt volt; a koncertzongora hálásan hallgatott el, megbújt a halovány fényben, mint egy lomha fekete, vizes bundájú kutya.
A zongorista felnézett, szemei izzottak, mintha a pokol tüze lángolna bennük. A halotti arc egy másik világból nézett vissza, fenyegetően, már nem is emberi, sugárzó ereje lebilincselő, a taps percekig elmaradt. Enyhe mosolyba rándul az arca – ekkor tört ki hatalmas erővel az ováció, az elfojtott könnyek patakokban csurogtak az arcokon.

Félszegen felállt, hajlongott, botját kereste. Az emberek ekkor vették észre, hogy vak, még nagyobb erővel tört ki a lelkesedés.
Mennyire szükségük van rá, gondolta Willemeh.
Lassan kiürül az apró kis színház, és ők ketten aludni térnek. Az öreg álmában ismét abban a házban találta magát, járkált a szobákban, érezte a barna férfi jelenlétét. Kétségbeesés, félelem.
Sötétben ébredt. A fiú embriópózba kucorodva aludt. Nézte, fiatalságára, az esti előadásra gondolt.
– Jó reggelt – ébredt fel a zongorista.
– Látod, hogy ébren vagyok? – kérdezte incselkedve.
A fiatalember mosolygott.
– Másként lélegzik ébren. Rosszul van? Fáradtnak tűnik a hangja.
– Nem aludtam valami jól – válaszolt óvatosan.
– Maradjon ágyban. Majd csak feltalálom magam a színházban.
– Színházban? – mosolygott Willemeh. – Ideje lenne valami más nevet keresnünk.
– Hagyja csak, lesz itt még színielőadás.
– Nem hinném, fiam. Ha te is elmész, végem. Mehetek nyugdíjba meghalni.
– Nem akar nyugdíjba menni?
– Azon gondolkodtam – váltott témát Willemeh –, hogy ma is kellene előadást tartani. Majd kitesszük, hogy soron kívüli előadás. Hátha eljönnek ma is.
– Biztosan eljönnek.
– Ha minden este telt ház előtt játszanánk, akkor sem tudnánk fenntartani egy társulatot.
A zongorista elpirult. Tudta, ha bezárják a színházat, az öregnek semmije sem marad. Barátja nincs, ismerőse is kevés, teljesen egyedül marad.
Willemeh lázasan készülődött. Kitette a plakátot, sepregetett, lemosta a székek karfáit, alaposan befűtött. Este nyolc órakor ült a bejárat mellett, és boldog izgalommal fogadta a vendégeket. A terem zsúfolásig megtelt, levegőt is alig lehetett venni.
Kilenc órakor széthúzódott a függöny, melyet erre az alkalomra elővettek, ott ült a zongorista, félszeg mosollyal. Az Appassionatát kezdte játszani; néhány perc után változtak a hangok; révedt, halotti arc, gyors, lassú hangok egyvelege; egyszerre könnyeztek és nevettek, gyászoltak és voltak boldogok a hallgatók.
Willemeh kezdte a tapsot, jelezte a kaotikus koncert végét. A hallgatók magukhoz tértek, őrjöngtek. Az előadó is felocsúdott, arcába visszatért a szín, és csukott szemmel, mosolyogva élvezte a sikert. Tántorogva a színpad elejére ment. Meghajolt. Alig bírt kiegyenesedni. Hátában hasogató fájdalom, karja remegett, fejében lüktetés. Willemeh a színpadra sietett, megölelte.
– Köszönöm, gyermekem – mondta.
– Mit köszön? – kérdezte a fiatalember.
– Ezt, fiam – mondta elcsukló hangon. – Ezt…
– Le akarok feküdni, Willemeh bácsi.
– Gyere, gyermekem.
– Holnap ne legyen koncert. Kérem…
– Ahogy akarod, fiacskám.
Lefektette, a zongorista azonnal elaludt.
Melléje ült. Nézte a szürke arcát, hallgatta a mély lélegzését. Szégyellte magát, nem tudta, miért. A fiú a botját a színpadon hagyta. Sietett érte, néhányszor megbotlott, el is vágódott; rémülten állt fel, eltörte-e valamijét. Túl öreg ehhez.
Félhomályban is látni lehet a botot a zongora mellett. Elvette, indult volna vissza, de nem bírta ki, hogy ne menjen a nézőtérre, ne nézzen körül, a sikertől kissé mámorosan. Fáradtság lepte meg, leült egy székre, révedezve nézett körül, elaludt.
Ott találta magát a hideg, barna ház ágyán. A vak fiú botját maga elé tartva kereste a kijáratot. Kiment a konyhába, leült, a botot maga mellé támasztotta. Felpillantott. A barna férfi állt előtte. Elvette a botját, kettőbe törte. Moccanni sem mert.
– Erre itt semmi szükséged – nevetett a férfi. Gyors léptekkel kiment a szobából.