Haláletűdök zongorára: 6/6

Másnap nem jött a zongorista. Félelemmel vegyes csalódást érzett az öregember. Ma lehet a koncert a hajón, szólhatott volna – korholta magában.
A zongorista harmadnap sem jött, pedig az igazgató egész nap várta. Ott sétálgatott a kis előszobában, minden neszre összerezzent, minden elmenő alakra felkapta a fejét. A hatodik napon eső esett reggel, az izzó melegtől párologni kezdtek a felforrósodott utak. Dél körül az öregember fogta a kalapját, és Verához indult. Nagy, fekete, lomha kutya szegődött mellé az úton. Elzavarni nem bírta. Mikor bement a házba, az állat a kapu elé heveredett.
– Harmadnapja elutazott – sírta Vera. – A turistahajón ajánlottak neki állást.
Anyja kiáltozott. Az öregember az ajtóban fordult meg:
– Tudja ő, miért ment el. Jövőt akar magának.
A lányra mutatott:
– Nem ő gyermek apja. A pap az.
Visszament a színházba. A kutya elkísérte. Leült az ágyra, koszos zsebkendőt vett elő, törölgette a homlokát. A kutyát nézte, ahogy az leült eléje, olykor nyüszített. Mancsával megérintette az öreg térdét.
Az ágyra dőlt, súlyosnak érezte minden végtagját, mozdulni is alig bírt.
– Te kutya, ezt elintéztük – ismételgette, mintha az állattal akarta volna megértetni.
Fürdött a verejtékben, az erek kidülledtek homlokán. Az állat egyre izgatottabb lett, ugatni kezdett, felugrott az ágyra, keze alá furakodott.
– Otthon érzed magad? Tudnánk aludni, te kutya?
A kutya megnyugodott, lehunyta a szemét.
– Te fattyú… – motyogta Willemeh.
Elaludt. Zihálva lélegzett. Álmában megszólalt:
– Hazudott volna?
A kutya kinyitotta szemét. Morgott.
*

Bezárták a kis színházat. Willemehnek ünnepélyes keretek között mondott köszönetet a városka, a közösségért végezett munkájáért. Emlékérmet, oklevelet és borítékot nyújtanak át neki. Az összegből vásárolhat egy házacskát, ahol várhatja a nyugdíjat. Azt sem tudta, hová tegye magát az ünnepség két órája alatt.
Este leült az ablak elé.
– Na fiam, egyesek szerint ez így van rendjén. Ki vagyok én, hogy ne értsek egyet a dolgok természetes rendjével, melyet ők alkottak. Érted, te kutya? Bolond vénember lett belőlem. Éjszaka álmodtam. Nem azt a házat a szigeten, amiről annyit beszélgettünk. Azt, hogy írtam egy rövid könyvet, hétköznapi dolgokról. Harmincéves voltam álmomban. A könyv megjelent, felkeresett a rendőrség, mert amit leírtam, valósággá változott. Kihallgatásra vittek. Kedvesen mosolyogtak, türelmesen megvárták, hogy összeszedjem magam. Magammal vittem a táskámat, volt benne néhány példány a könyvből, valaki kilopta belőle. Mosolyogtam, hogy lopják a könyveimet. Mentem volna a rendőrökkel, de felébredtem.
Nézte az emlékérmet, a két részbe hajtott oklevelet.
– Meleg van. Megiszunk egy pohár jól lehűtött borocskát.
*

Sűrű hóhullásban szállt partra. Nehezen tájékozódott, de végül ott állt a színház előtt. A kilincsre tette a kezét, amikor kinyílt az ajtó, érdes hang invitálta beljebb. Félszegen mosolygott, tétovázott.
– Látja, ismét havazik augusztus végén. Történt már ilyen, négy vagy öt évvel ezelőtt.
A zongorista sápadtan álldogált. Hallgatott.
– Figyelmébe ajánlanám ezt a ritka kis szobrot. Ilyeneket már nem gyártanak. Tessék, vegye a kezébe, érezze, milyen különleges. Volt itt egy templom, ott őrizték szentünk földi maradványait. Úgy tartották, ha abban a templomban valaki imádkozik, teljesülni fognak kívánságai. Ott gyártották a szent szobrot is. Igazi ritkaság. Már nem készítik, mióta leégett a templom.
A zongorista megszédült, a pultba kapaszkodott.
– A templom leégett?
– Mindjárt a nagy havazás után. De újra akarják építeni. A legenda vonzotta a turistákat. Meg kell élni valamiből. Sokan készítettek ilyen szobrokat.
– Willemehhel mi történt?
– Tetszik őt ismerni? Él az öreg, a parton lakik, ócska kis házában. Van egy kutyája, ostoba, nagy, lomha dög. Le kellene lőni, veszélyes.
– Mit akartok az öregtől? – motyogta a zongorista.
– Mit tetszett mondani?
– Semmit… Mennyibe kerül az a szobor? Megveszem. Cserébe magyarázza el részletesen, hol lakik az öreg. Vak vagyok – mosolygott kesernyésen.
Az érdes hang tulajdonosa hosszasan elrecsegtetett a csomagolópapírral.
– Vaknak tetszett születni?
– Nem. Ötéves voltam, amikor elvesztettem a látásomat. Megvertek.
– Azok az ostoba kölykök!
– Az apám volt.
Fizetett és kiment. Két órájába került, míg kitalált a tengerpartra. Csengetett, hosszasan. Willemeh kaput nyitott, nézte a zongoristát.
– Hát itt vagy, fiam. Megfáztál? Kapsz forró teát. Jókor jössz. Ma döglött meg a kutyám, segítesz eltemetni.
– Igazgató úr. Willemeh bácsi… – könnycseppek borították a szemét.
– Ne sírj, fiacskám.
Leültette a zongoristát, teát főzött. Vizespohárba öntötte, alaposan megcukrozta.
– Isten hozott, kisfiam.
– Igazgató úr… Sajnálom…
– Bolondokat beszélsz. Csak szólnod kellett volna. Sok embernek zenéltél, fiacskám? Sok embernek van szüksége a zenédre.
A zongorista bólogatott.
– Jól tetted, fiacskám.
– Ki gyújtotta fel a templomot?
– Hivatalosan nem tudni, fiacskám. De gondolhatod. Bolond asszony volt.
– Honnan tudta meg?
– Elszóltam magam. Téged akartalak védeni. Szeretlek, fiam.
– Igazgató úr – valamit mondani készült, de az öregember közbevágott.
– Nem tehetsz a gyújtogatásról.
– Az a gyermek az enyém. Nem mondtam meg, féltem, hogy kirúg.
Az öreg tagjai elnehezedtek. Ijesztő némaság ereszkedett köréjük.
– Ismét hull a hó… – jegyezte meg Willemeh.
– Mi van Verával és a gyermekkel? – kérdezte a zongorista. Patakokban folyt a könnye.
– Férjhez ment. A gyermek egészséges. Okos, ügyes kislány, jól rajzol. Szőke, hosszú hajacskája van, tejfehér bőre. Vera anyja a tűz után eltűnt. Lánya sem tudja, hol van.
– Meg szeretném látogatni a gyermeket.
– Nem tudom.
Hallgattak.
– A hajóval jöttél?
– Igen.
– Akkor jó lenne, ha el is mennél vele.
– Maradnék. Gyermekem van.
– Nem lehetsz az apja.
– Ostoba! – szorult ökölbe a zongorista keze.
– Igen, ostoba vagy – mondta hűvösen az igazgató.
– Maradok! Van annyi pénzem, hogy házat vegyek. Újra megnyitjuk a színházat. Igazi társulat lesz! Igazi előadások! Hangversenyek! Minden este játszom, ha kell. Jönni fognak az emberek, híres lettem!
– Csendet! – csattant fel az igazgató. – Takarodj innen! Vidd magaddal az átkozott havadat! Hagyd békén az embereket!
Kikísérte. A zongorista még álldogált a sűrű hóesésben a ház előtt. Aztán elment.
Az öregember leült az ágy szélére, órákig nézte a kutya tetemét. Ki kellene vigye a házból. A leghalkabb szonáták egyike, gondolta.
Elaludt.
A barna házban, a diófa ágyban ébredt, a magas, barna férfi keltette fel.
– Jó reggelt, Willemeh – mosolygott.
Kipihenten, fiatalon ébredt.
– Jó reggelt neked is.
– Arra gondoltam, elmehetnénk csónakázni. Ki a lápból, feljebb tiszta vizű folyó van.
– Menjünk. Évtizedek óta nem utaztam csónakon.
Willemeh körülnézett a ragyogó szobában.
– Álmodtam? – kérdezte tétován.
A férfi bátorítóan nevetett.
– Mit gondolsz?
Willemeh mosolygott.