Haláletűdök zongorára: 3/6
Felértek az emeletre. Willemeh egy pohár bort nyomott a kezébe, elvette a botját. Megfázhatott szegény, gondolta, ahogy végignézett a fiú szegényes ruházatán, elkékült kezein.
– Köszönöm, uram. Tudja, azért jöttem, mert nincs hova menjek.
– Furcsa ez a hóesés, és hogy befagyott a tenger.
Töltött a borból, leült a hintaszékbe, hol az ablakon nézett ki, hol a fiatalembert bámulta. Sajnálta.
– Ne bámuljon, igazgató úr – mondta a zongorista.
– Igaz, bocsánat – rezzent össze Willemeh. – Mondd, fiacskám, mi a baj?
– A lány terhes – válaszolt halkan a zongorista. – Nem tőlem. Az anyja azt hiszi, de nem tőlem. Én csak falaztam neki. Ó, Istenem – simította végig homlokát.
– Szereted?
– Mint a nővéremet. Nem a szeretőm – suttogta, és valami édes, szinte kacér mosoly jelent meg az arcán.
Istenem, én is ilyen lehettem, gondolta az öregember, és összeszorult a mellkasa.
A zongorista bólogatott, kihörpintette a bort.
– Kaphatok még?
Az öregember nehéz mozdulatokkal töltött.
– Vera másba szerelmes. Szerencsére – kuncogott. – Az anyja bolond, tiltaná attól az embertől.
– Ki az?
– Tud titkot tartani?
Willemeh idegesen legyintett.
– A katolikus pap. Fiatal, harminckét éves.
– És mi a te szereped ebben az egészben?
– Arra szolgálok, hogy a gyanú árnyékát is eltereljem. Megjátsszuk Verával, hogy szeretők vagyunk.
– És te mit akarsz tenni?
– Magaménak vallottam a gyermeket. A pap nem lehet az apja. Ha ügyesek vagyunk, senki nem jön rá.
– Tizenhét évesen bolondságokban hisz az ember. Tönkreteszed az életed. Iskoláidat nem fejezted be, biztos szakmád sincs. Csak zongorázni tudsz, igaz, azt kitűnően. Vak vagy. Hát nem akarsz többet?
– Marad a zongora. Megélek belőle. Vera anyja is megnyugszik. Szépen összeházasodunk, jövő hónapban töltöm a tizennyolcat.
– Jól van, fiam. Ettél ma valamit?
– Nem is vagyok éhes.
– Egyél valamit. Fejedbe száll a bor. Este előadásod lesz.
– Köszönöm. Tudja, most már biztos, hogy néhány napig sok nézőnk lesz. A hajók nem mehetnek sehová. Sokak szerint ez a hideg eltart egy, akár két hétig is.
– Ilyen bolondságot…
– Még soha nem látott ilyent?
– Nem, fiacskám, soha. Elrontottuk az éghajlatot.
– Gondolja? Azt hiszem, csak egyszerű ciklon.
Elnézte, ahogy eszik a vak fiú. Eleinte tapogatózik, aztán egyre magabiztosabban jutnak el szájába a falatok.
– Igazgató úr, maradhatnék néhány napra? Amíg Vera anyja megnyugszik.
– Jó lesz nekem is egy kis társaság. Megjött ez a fura tél, nem sétálhatok a sziklák között a parton. Majd beszélgetünk.
– Majd beszélgetünk. Köszönöm.
– Ne köszönd, fiam. Látod, te sem akarsz többet.
– Igazgató úr, én vak vagyok.
– Mint mindenki, fiacskám. Igyál még egy kevés bort. Aztán be kell fűteni az előadóteremben.
– Meglesz.
– Azért ne siessünk. Marad idő az unatkozásra. Vagy a beszélgetésre.
– Maga jó hozzám, uram.
Lassan melegedett az előadóterem. A nedves levegő a falakra ragadt, amikor az igazgató felkattintotta a lámpákat, ezernyi kristály verte vissza a fényt. A fiú kipróbálta a zongorát.
– Mivel kezdjem az előadást?
– Amivel akarod.
– Egy kis Chopin még senkinek sem ártott meg.
– Ki tudja…
