Haláletűdök zongorára: 5/6

Rémülten ébredt. Szíve hevesen dobogott, pupillái kitágultak, remegő kézzel nyúlt a mellkasához, hogy csillapítsa szívét, mélyeket lélegzett. Ránézett a botra, megrázta a fejét. Túl öreg vagyok.
A botra támaszkodva ment az emeletre. Hajnali két óra, az a két Vera… – motyogta.
Gyerekkorában a Szajna partján papírhajókat eresztett vízre. Ötéves lehetett. Volt egy barátnője, szőke, hosszú hajú kislány. Egyszer megpuszilta, az megijedt, elszaladt, nem látta többé.
Hajnalban elállt a hóhullás. Akkora csönd maradt utána, hogy mindketten felébredtek.
– Elállt a havazás – motyogta a fiatalember. Árvíz lesz.
– Itt nem. De beljebb biztosan. Fázol, fiacskám?
– Nem fázom, uram, egészen jól vagyok itt. Gyerekkoromban papírhajókat készítettem a patak partján.
Az öregember döbbenten hallgatta.
– Volt egy jó barátom, kislány, Renée. Ötévesek lehettünk. Milyen meleg volt a patak vize, cirógató a napsütés! Egyszer a kis Renée szájon puszilt. Ez volt az első csókom – kuncogott a fiú.
*

Repedezni kezdett a jég, hatalmas táblák úsztak a vízen. A meggyengült jég szétzúzódott a hajók súlya alatt. A kisebb darabokat a partra mosták a hullámok. Gyerekek kapták fel, vidáman játszottak.
– Mikor indulhatunk? – kérdezték a turistahajón a kapitányt.
– Két nap múlva.
Az utasok megkönnyebbülten bólogattak. Néhányan a tegnap esti hihetetlen előadásról beszéltek. Terjedt a hír az ifjú zongoristáról, többen követelni kezdték, hozzák a hajóra, hadd hallhassák.
A kapitány többször is megrázta a fejét:
– Nem értem. Ilyen hamar nem törhet a jég.
A színházban az öregember kinyitotta az ablakot. Mosolygott az erős napsütésnek. Az úton olvadoztak a hópiramisok.
– Nyár van ismét – nézett a zongoristára. Az mintha meg sem hallotta volna, sápadtan feküdt az ágyon.
– Beteg vagy, fiacskám?
A zongorista megrázta a fejét.
– Vera… Meg kellene látogassam őket.
Reggeli után elbúcsúzott a zongorista. Holnap este itt lesz, mondta.
Délután jött a kapitány. Igazán örülne, ha a zongorista rövid előadással örvendeztetné meg az utasokat. Tekintélyes összeget ajánlott az igazgatónak.
– Kérem, vigye el ide a pénzt – az öregember egy papírfecnire firkantotta a két Vera címét. Én kissé öreg vagyok ehhez. A lány érdemli a pénzt – mondta inkább magának, mint az idegennek.
– Az utasok gyűjtötték össze – magyarázta a kapitány.
– Örülhet a művész, akit ennyire megbecsül a közönsége.