Nagyvárad a kávéházak városa – Kávéházi élet a Monarchia idejében: 3/4

Ha Nagy Endre is külön megemlítette Rienzi Máriát, idézzük mi is a „művésznőt” dicsérő kis híreket a Nagyváradi Napló 1900. évi évfolyamából. Íme egy csokorra való belőlük: „Rienzi Mariska minden este a Fekete Sas éttermében az előadások központja, ki szellemes új kuplék művészi előadásával szórakoztatja a közönséget.”37 „A Fekete Sasban tegnap léptek fel az új tagok, két nő és egy férfi, de az orfeum slágere még mindig Rienzi Mariska…”38 „A Fekete Sas alsó éttermében minden este zsúfolt ház mellett játszik Rienzi Mariska. A közönség nagy elismeréssel tapsol játékának, melyet valóban ki is érdemel ez a chansonett zseni, mert kupléi éneklésében és előadásaiban annyi bájt, diszkrét pikantériát, utánozhatatlan sikket tanusít, mint előtte eddig kevesen…”39

De egyszer csak egy új orfeumtársulat lépett fel a Fekete Sas alsó éttermében, ahol a sztár már Moni Mandel komikus, a Somossy mulató kedvence volt. A régi társulatból bár visszamaradt Rienzi Mariska, de már nem sokáig, mivel a közönség újabb arcokra vágyott…40

És ezzel egy időre el is tűnt Rienzi Mariska a váradi vendéglők pódiumáról, majd csak 1902-ben tér vissza újra, de akkor már Ady is dicsérőleg ír róla. Az ok jól ismert…

Egyelőre feledjük az orfeumok világát egy kis félreértésből fakadó vidámságért: „Csinos kis zajt csapott a Fekete Sas éttermében tegnap [1900. január 11.] este egy utazó. Hangosan kiáltozta:

– Kérem a tulajdonost!

A vendégek érdeklődéssel tekintettek a kiabáló utazó felé, aki az odacsoszogó Hillinger Lipót elé tartotta a főpincér számláját:

– Micsoda üzlet ez kérem? Micsoda rablás ez? Hát itt mindent duplán számítanak?

Az öreg Hillinger kétkedve néz a főpincér felé, mire az mosolyogva jegyzé meg:

– Kérem, én már koronában számítok.

Az utazó megnyugodott erre és konstatálta, hogy Freidfeld egy modern pincér.”41

Emlékeztetőül: a pénzváltás után 1 forint 2 koronát ért, emiatt számított a főpincér is dupla árban.

1900 nyarára felújította Hillinger Lipót a nyári kerthelyiséget, amelyet az egyik cikkíró a város legszebb kerthelyiségének nevezett, ahol a legfinomabb a konyha és kitűnők az italok, esténként pedig cigányzene, szombatonként katonazene szórakoztatja a vendégeket.42

A nagyváradi bohémek: színészek, hírlapírók, írók és műbarátok is szívesen megfordultak a Sas éttermében. 1900. október 28-án egy különleges alkalom volt, mert ezúttal „szervezett körülmények között” egy kedélyes estélyre gyűltek össze itt. A szolgálatos újságíró szerint a régi nagyváradi bohém esték fölelevenítése akart lenni ez a mulatság, amelyen csak meghívottak vehetnek részt, és az előzetes szerint várhatóan jól sikerül majd.43 Ez olyan rendezvény volt, amelyről másnap, harmadnap sem jelent meg tudósítás, elvégre az újságírók szórakoztak, s nem dolgoztak azon a napon.

Azután, hogy 1900. október 15-én megnyílt a színház, Hillinger Lipót többször is megjelentette az alábbi apróhirdetést: „Színház után a közönség kedvelt találkozási helye a Fekete Sas étterme, hol kitűnő friss ételekről és legjobb italoktól Hillinger Lipót gondoskodik.”44

Már 1901 nyarán is tartottak előadásokat a Fekete Sas kerthelyiségének kis színpadán, s ez 1902 májusától az orfeumok tanyája lett. Néhány, a Nagyváradi Naplóban erről szóló híradás Rienzi Mariskát külön kiemelte:

„Holnap estétől kezdve a lenge Múzsa ismét felüti tanyáját Nagyváradon. A Fekete Sasban kiváló nőkből álló társulat fogja szórakoztatni a közönséget. A szecessziós színpad előadásai diszkrétek lesznek, úgyhogy azokon családok is megjelenhetnek.”45

„…Rienzi Mariska s az új gazdag művészi gárda felújították a Fekete Sas orfeumának hajdani fénykorát. Újra vidám és mámoros élet lakozik a Sasban. Minden este nagy és előkelő közönség – hölgyek is – hallgatja végig az előadást. Rienzi Mariska természetesen a legfőbb sztár. Pompás számaival alig tud betelni a közönség…”46

„A Fekete Sas szecessziós színpada egyre nagyobb közönséget hódít. Az orfeumnak igazán kiváló, jeles művészerői vannak. Rienzi Mariska, ez a páratlan excentrikus művésznő a régi fénykorát varázsolta elő újra a Fekete Sas orfeumának. Az ő csodás temperamentuma, pazar kedve, pompás brettli művészete valóságos Rienzi-lázt csinál újra…”47

E rövid hírcikkben akadt egy kifejezés, „excentrikus művésznő”, amelynek értelmét érdemes pontosan meghatározni. Személyekre vonatkoztatva az excentrikusnak több jelentése is van: erősen nevettető számokban szereplő, látszólag ügyefogyott artista; különcködő, eredetieskedő, bogaras személy; bizarr alak; a szokástól feltűnően eltérő magatartású ember, azaz különc stb. Hogy Rienzi Mariskára a fentiek közül melyik lehetett a jellemző, a személyes ismeretség hiányában, jó száz év távlatából nehéz megmondani. A visszaemlékezők egyöntetű véleménye szerint harsány számaival nem szolgált rá a Nagyváradi Napló dicsérő cikkecskéire.

A fenti cikkben megjelent a ma már nem használt brettli kifejezés is; ezt a vásári, olcsó eszközökkel dolgozó, ripacskodó (többnyire énekes-táncos) színjátszásra használták, illetve a színház pejoratív elnevezéseként is.

De folytassuk a Rienzi Mariskát dicsérő cikkek felidézését: „Még csak ma este játszik a Fekete Sasban a mostani orfeum társaság. Pár napig a Tarka színpad művészgárdája foglalja el a helyet, s azután újra visszajő még kitűnőbb atrakciókkal gazdagodva. Tegnap este újra Rienzi Mariskát ünnepelte a publikum. Ez a páratlanul sikkes, temperamentumos excentrik gazdag műsorával mindig szenzációt csinál. Tegnap gyönyörű csokrot nyújtottak föl a művésznőnek, s minden énekszámát megismételtették…”48

„A Fekete Sas szecessziós színpadán ma lesz az utolsó előadás. […] A tegnapi előadásnak nagy kára volt, hogy Rienzi Mariska a nagyon népszerű excentrik művésznő nem lépett föl gyöngélkedése miatt. A művésznő betegsége nem komoly, s ma az utolsó előadáson már résztvesz. Négy napig Gyulán és Csabán játszik a szecessziós színpad, s azután új erőkkel gazdagodva fog visszatérni a Fekete Sasba.”49

Érdekes, még akkor is emlegették Rienzi Mariskát, amikor nem lépett színpadra.

De ha már megszakítottuk az orfeumdívát dicsérő kis hírek közlését, itt az alkalom arra, hogy röviden felelevenítsük Ady Endre – aki ekkor már a Nagyváradi Napló munkatársa volt – és Rienzi Mária kapcsolatát. Ady Lajos állítása szerint vonaton ismerkedtek meg, amikor Ady 1902. július 3-án visszatért Kaposvárról Nagyváradra. Július közepén már meghitt kapcsolat alakult ki kettőjük között. Ezt bizonyítja az a fénykép, amelyet Rienzi dedikált Adynak a következő szöveggel: „A Sors keze bárhová üldöz, mindig visszavágyódom hozzád, akinek kezeibe az Életemet elhelyeztem, ez a kívánsága a téged mindig imádó, a sírig hű Máriádnak. Nagyvárad, július 15, 1902.”50

Joggal kérdezhető: hogyan nézhetett ki Rienzi Mária, hogy sikerült meghódítania Adyt. Többen írtak róla, nem éppen hízelgően. Fehér Dezsőné női szemmel nézve így emlékezett: „Már ha csak megjelent a színpadon, a férfiközönség erősen megtapsolta. A külsejére határozottan emlékszem: afféle század eleji tipikus démon volt, nagy termetű, erős, kit egy kis csúfolódással »debellának« lehetne mondani; erősen befűzött termet, hatalmas domborulatokkal. Szerintem tíz évvel lehetett idősebb Adynál, úgy harmincnégy-harmincöt éves, de ehhez a korhoz képest már hervadt, arca ennek ellenére szép. Tűz mindenesetre volt benne; haja vörösre festett. Fekete, csipkés-flitteres sanzonettruhája a kor divatja szerint földig ért, fején nagy fekete kalap, kalapján és szíve táján piros virág.”51

Rienziék visszatérte után az úgynevezett szecessziós színpad, amellyel ő is fellépett, a hirdetési rovatban reklámozta magát: „Ma és minden nap a szecessziós színpad nagy variette előadása a Fekete Sas szálloda nyári helyiségében.

A nagyérdemű közönség becses pártfogásáért esedezik az igazgatóság.”52

Amíg Váradon voltak, szinte minden előadásuk előtt vagy után néhány mondat csak Rienzi Mariskának szólt:

„…Rienzi Mariska sanzonett királynő még egyre aratja a diadalait…”53

„…Az eddig nagyon népszerű jelesebb tagok tovább maradnak. Rienzi Mariskán, e nagystílú, pompás sanzonetten kívül… [és itt következik egy néhány névből álló felsorolás]”54

„Az orfeum társaságnak Rienzi Mariska a legünnepeltebb primadonnája…”55

De mindennek vége szakad egyszer, és 1902. augusztus elsejétől új orfeumi társulat lépett fel a Fekete Sas nyári kerthelyiségében. Elment Rienzi Mariska is, és valahogy a Nagyváradi Napló is kritikusabb hangon írt az orfeumokról.

Ami Rienzi Máriának az Adyval való kapcsolatát illeti, 1902. szeptember 27-én mutatkoztak együtt nyilvánosan utoljára, a váradi színházban, a költő darabjának bemutatóján. Ez után kapcsolatuk fokozatosan kihűlt. De örök „emlékül” hagyta maga után Rienzi Mária a „mérgezett csókot”, a vérbajt, amely mélyen hatott a költő további életétre.

Ahogy Nagy Endre is írta: „Rienzi Mária volt az a nevezetes sanzonénekesnő, aki Ady Endre révén később, ha nem is közvetlenül a művészetével, de művészi pályáján szerzett betegségével bekerült az irodalomtörténetbe.”56

1902 augusztusában egyre türelmetlenebb hangú cikkek jelentek meg az orfeumokról. Talán mert Rienzi elment volna? Ez is lehetséges, de az is, hogy közeledett a színházi évad kezdete, s ilyenkor már lehanyatlott az orfeumok világa. Következzék egy kis cikk, Orfeumok eldorádója címmel, amely ezt az elutasító hangulatot tükrözi: „Az orfeum egy szükséges rossz ilyenkor nyáron, mikor tanya kell a lumpoknak, a szalmaözvegyeknek és a hivatásos éjszakázóknak, aminek legalkalmasabb kerete az orfeum…” [Az elkövetkezőkben a cikkíró amiatt bírálja a főkapitányt, hogy a Fekete Sas mellett egy másik orfeumnak is adott koncessziót.] „Tegnap óta ugyanis a Lloydban – ezen eddig tisztes polgárok részére berendezett kávéházban – is megkezdte gajdolását egy orfeum trupp. Hát nem egészen a Lloyd kávéház bérlőjének ügye ez, hanem egy kicsit a rendőrségé is. Két dudás is sok egy csárdában: két orfeum pedig túlontúl sok egy vidéki városban és ezért reméljük, hogy vagy az egyik, vagy a másik gárdának mielőbb útilaput köt a talpára a főkapitány úr erélye és jóízlése.”57 E cikk hatására vagy másért, de egy ideig megszűntek az orfeumi híradások a Nagyváradi Naplóban. De nem az orfeum is!

Volt az orfeum helyett később más, igazán vérbeli szenzáció: a mozgóképes előadás. Amint a Nagyváradi Naplóban meghirdették: A Fekete Sas éttermében három „szenzációs mozgóképes előadást” tartanak 35–40 legérdekesebb kacagtató képeket vetítve le. Hogy melyek is lehettek ezek a „kacagtató képek”, íme néhány példa a felsorolásból: Port Arthur bombázása; orosz–japán tengeri ütközet stb. Igen, ezek valóban „kacagtató” képek lehettek…58

Nyáron nem lehetett, s nem is akartak meglenni orfeum nélkül. A vendéglő kerthelyiségében ismét fellépett egy ilyen társulat…59

De eljött az ősz, szeptemberben megérkeztek a színészek, s ezzel leáldozott az orfeumok világa. De csak egy időre, mert kitalálták a téli orfeumot is…60

„A téli orfeum november hó 5-én este nyílik meg a Fekete Sas éttermében. Az elmúlt nyáron Hillingerék megmutatták, hogy semmi áldozatot sem sokallanak, csakhogy a közönséget a varieté részére meghódítsák, ami sikerült is és a siker csak buzdítólag hatott a Sas derék bérlőire, akik a téli orfeum személyzetét még jobban megválogatták. Bácskay Mariska igazgatónő már elkészült a szervezés nehéz munkájával és a fényes műsor keretébe fel fognak lépni…”61

Azért történt más is a Fekete Sas éttermében az orfeumi előadásokon kívül. 1904. január 10-én például itt tartották a városháza felavatására, illetve a villamosmű megalakulására megrendezett ünnepséget. Este 8 órakor az étteremben 60 személyre terítettek azon a banketten, amelyet a Ganz gyár rendezett a villamosmű átadása alkalmából. A pohárköszöntők sorát Cserháti Jenő, a Ganz gyár igazgatója nyitotta meg, Nagyvárad törvényhatóságát éltetve. Hoór Mór dr. Rimler Károly polgármesterre, Hollós József Bordé Ferencre ürítette poharát. Az utóbbi a vendégvárosok küldötteit éltette. És így folytatódtak a tósztok. A társaság késő éjjeli órákig maradt együtt fesztelen hangulatban…62

A 20. század első éveire a régi Fekete Sas épülete igencsak elhanyagolttá vált, emiatt 1905 márciusában a törvényhatósági bizottság úgy határozott, hogy a Fekete Sas épületét lebontatja, majd újat, egy díszes palotát építtet helyette.63

1905. október elején dr. Kurländer Ede és dr. Adorján Emil igen kedvező vételárat ajánlott a Fekete Sas és a Zöldfa épületekre.64 1905. december elején árverést írt ki a városvezetés a Fekete Sas és a Zöldfa szállodára, de meglepő módon ekkor már nem akadt jelentkező.65 Két napra rá Adorján és Kurländer újabb ajánlatot tett a városnak, 741 300 koronát ígérve a két épületért, de azzal a feltétellel, hogy az általuk épített ingatlan 15 éven át adómentességet élvezzen. Ajánlatukat a maguk részéről 1906. február elsejéig tartották kötelezőnek.66 A két ajánlattevő tudomására hozta a város vezetésének azt is, hogy a Fekete Sas helyett modern emeletes palotát terveznek szállodával, vigadóval, étteremmel, kávéházzal. Kötelezettséget vállaltak, hogy jelenlegi bérleti szerződések lejárta után két év alatt felépítik az új palotát.67

És miközben a régi Sas eladása és lebontása a legidőszerűbb kérdés a városban, az orfeumi előadások folytatódtak, mintha mi sem történt volna, néha kellemetlen meglepetéssel, amint az alábbiakban is olvasható:

„A Fekete Sas kapuja fölött tegnap [1905. december 12.] este már nem világított az orfeumelőadást jelentő lámpa, az orfeum megszünt. A hirtelen beszüntetésnek érdekes története van. A zongoramester minden előzetes bejelentés nélkül itthagyta a várost. Zongoramester nélkül pedig nincs előadás. Hillinger Miksa a társulat tagjait elbocsátotta. Az énekesnők és komikusok azonban ragaszkodtak a kötött szerződéshez, és gázsijukat a rendőrség útján akarták érvényesíteni, ahol feljelentették Hillingert. Az egész társulat felvonult tegnap délután a városi bírósághoz, s itt egy tagnak meg is itélték a követeléseit. A többi ügyben a tárgyalást elhalasztották, mert az idézést még nem tudták kézbesíteni.”68 Hillinger Miksa a már idős Lipót fia volt, ő működtette az orfeumot, ugyanakkor részben vagy egészben átvette apjától a szálloda és étterem bérlői feladatait is.

Hosszadalmas tárgyalások, viták folytak a különféle fórumokon, hogy a legelőnyösebb feltételek mellett tudják értékesíteni a Fekete Sas ódon épületét. 1906. február 8-án a tanács döntését követően, a város közgyűlése 22 szótöbbséggel úgy határozott, hogy eladja a Fekete Sast és a Zöldfa fogadót dr. Adorján Emilnek és dr. Kurländer Edének.69 A város közgyűlése 811 000 korona értékű vételárat szavazott meg, ebből a Fekete Sasért 453 000, míg a Zöldfáért 358 000 koronát.70

A két ingatlan eladása tehát kész tény volt, akárcsak az ódon Fekete Sas lebontása. A Nagyvárad napilapban Pusztuló emlék címmel, egy M. J. aláírású szerző „elsiratta” a bontásra ítélt, sokat átélt és sokat látott épületet: „Talán már néhány hét múlva eltűnik a föld színéről az ős Nagyvárad egyik legrégibb emléke, az antik patinával oly komor Fekete Sas. Belevágják a csákányt a vénhedt falakba, s kő kövön nem marad abból az épületből, melyhez a nemzeti nagy küzdelmek, a nemzeti kultúra, a nagyváradi társadalom oly sok régi, sokszor ragyogó, sokszor sötét emléke fűződik. Nevezetes idők e klassszikus maradványa a Sas fogadó, amelyet nem is csoda tán, hogy pusztulásában sirat a lokálpatriotizmus. Pedig hát a dűledező falak helyén nemsokára felemelkedik a modern Nagyvárad egyik legmodernebb palotája.

Hogy mi volt Nagyváradnak a Fekete Sas? Egy szóval válaszolhatunk: mindene. Közigazgatási büró, színház, vendéglő, mulató, vagy ahogy a régiek nevezték, redut. A nemzeti küzdelmek központja, hatalmas politikai riadók forrása, választások színtere. A harmincas években a nagy tűzvész után építették fel a mostani Fekete Sast. Csodájára jártak akkor a hatalmas épületnek, melynek a piac felőli részén volt elhelyezve a városháza. […] Most már csak az emléke marad fenn a Sasnak, a kopott, rozzant nagy épületből azonban nem hagynak meg egy tégladarabot sem.”71

„A megkötött szerződés szerint 1906. május 1-én a város átadja dr Adorján Emil és dr. Kurländer Ede tulajdonába a Fekete Sas és Zöldfa épületeit a fennálló bérleti szerződések respektálásával. Az új tulajdonosok tegnap [március 30-án] kérvényt adtak be a tanácshoz, hogy a hátralékos üzletbérlőknek mondjon fel a város, hogy november elsején a helyiségekkel rendelkezhessenek. A tanács intézkedett, a tiszti főügyész útján azoknak, akik bérleti összeggel nagyobb hátralékban vannak, a biztosítási végrehajtás megkérése mellett a bérelt helyiségeket november 1-re felmondja.”72

Így tehát „A Fekete Sas eladásának az aktái lezárultak. Úgy a Sas, mint a Zöldfa május elsején dr. Adorján Emil és dr. Kurländer Ede tulajdonába megy át – közölte az egyik napilap. – Utoljára még próbáltak az eladás ellenzői akadályokat gördíteni a vevők útjába, akik pedig most sem tudják, hogy vajon nyertek avagy vesztettek az ingatlanok megvételével. A szerződést aláírták és ezzel súlyos teher nehezedik rájuk és sok kötelesség ami sok-sok ideig fogja terhelni vállukat”. A cikk emlékeztetett arra, hogy a közgyűlés 811 735 koronáért adta el a két ingatlan örök tulajdonjogát úgy, hogy azok kártérítési igényeit is a vevők elégítik ki.73

A két ingatlant végül 1906. április 30-án adták át hivatalosan az új tulajdonosoknak.74

Már az új tulajdonosok birtokában volt a régi Sas, de az orfeum még mindig nem szűnt meg egész nyáron. Október derekán már hurcolkodtak kifelé a szállodából, de esténként az orfeumban még felhangzanak a kuplék népes közönség előtt.75 Mintha az épület megszűnésének a ténye is vonzaná az embereket.

Előbb 1906. november elsején kezdtek volna a bontáshoz, de aztán még haladékot adtak a tulajdonosok, s így az orfeum is november hónap derekáig játszhatott.

Végül a régi épület lebontásához 1906. november 19-én fogtak hozzá.76 Ennek eredményeként írta 1907. január 17-én az egyik helyi napilap: „Eltünt a régi Fekete Sas.”77