Nagyvárad a kávéházak városa – Kávéházi élet a Monarchia idejében: 4/4

A Fekete Sas kávézója

„Mezei Mihály, a Fekete Sas bérlője, régi éttermét kávéházzá alakította át.”78 – írták 1869-ben a Nagyváradi Lapokban. Vagyis ekkor költözött a kávéház az akkori Kispiac és Sas utca sarkára, az ottani étterem helyére, amely az udvarban kapott helyet. Így tudta ezt Hügel Ottó is 1872-ben.79

Amint az előbbiekben is láthattuk, 1874-ben új bérlőt kapott a kávéház is Hillinger Lipót és Komornyik Benedek személyében, de közös ténykedésük mindössze egy évig tartott. 1875. január 1-jétől 1880. december 31-ig egyedül Hillinger a bérlő. Ekkor a kávéház bérletét átadta Stern József kávésnak. Az új bérlő – amint ilyenkor szokás volt – azzal kezdte a munkát, hogy felújította, kifestette a kávéházat, és amit a Nagyvárad egyik cikkírója külön is megjegyzett: „A közönséget napokkal előbb kedvesen lepte meg az, hogy az ajtók és ablakok régi barna színe is ezüstszínűre festetett.”80

Mindössze két évig maradt Stern, 1882. március végén új bérlőt kapott a kávéház, amelyet egy rövid hír szerint április elején nyit meg „Szerszám Győző, a Sas jelenlegi derék főpincére. Az előzékeny ember mindenesetre boldogulni fog e helyen, mert ő rég itt van Nagyváradon, s a legkülönbözőbb közönséget, s annak szokásait úgy ismeri, mint talán senki más”.81

Boldogult is, hat hosszú éven át. Azalatt sok újdonságot vezetett be az ódivatúnak számító kávéházban. Például kávékört alapított, amit jó néven vett a sajtó is: „Kávékör. Ilyen is van alakulóban Nagyváradon, s annak tagjai nem öreg nénikék, hanem ifjak és korosabb egyének, akik estenként egy feketekávéra, egy csibukra [hosszú szárú pipára] a Sas kávéházba gyülekeznek. Tagja lehet a körnek minden tisztességtudó ember, bejelentés, ajánlás és fizetési kötelezettség nélkül. A tagoktól csak annyi kivántatik, hogy miután a Sas a város épülete, és elsőrendű vendéglője, hát fokozva legyen annak jövedelmi képessége, s legyen annak kávéháza is olyan, ahová belépni intelligens ember ne tartsa szégyenének. A Sas kávéház jelenlegi bérlője, úgy személye, mint modora és egyenes szívessége folytán is megérdemli azt, hogy az ő kávéházát egyszer-egyszer minden tisztességes ember meglátogassa. Csak egyszer kell ideszokni a kávéházi közönségnek, s akkor »elsőrendű«-vé lesz a Sas is.”82

De nem elég a kávékör, ha nincs egy olyan tiszta helyiség, ahová szívesen lépnek be a vendégek. Ezért kívül és belül újrafestette a kávéházat, miáltal az sokkal barátságosabb lett.83

„Hosszú téli estéket jó társaságban szeretjük tölteni, s ezt Szerszám Győző, a Fekete Sas kávéházának derék bérlője jól tudja, s ez okból minden lehetőt megtesz, hogy helyiségeit jobb társadalmi köreink előtt kedveltté tegye. Keddi teaestélyei máris igen jó hírnek örvendenek Hamza Miska kitűnő zenekara húzván a búfeledtetőt, a különben is zamatos tea még jobban ízlik. Harmadfél piculáért jó teát szürcsölni, s hozzá sültburgonyát friss vajjal ingyen fogyasztani, csak Szerszámnál lehet.”84

Több mint egy éven át tartott a kávéházi teázgatás, és hogy állandóan fenntartsa az emberek érdeklődését, néhanapján az alábbi rövid hirdetést jelentette meg az újságban: „A Fekete Sas szálloda kávéházának derék bérlője, Szerszám Győző a mai zeneestélyen a jó tea készítésére vonatkozó kérdésekre szívesen szolgál felvilágosítással.”85

Derék bérlő ide, derék bérlő oda, Szerszám Győzőnek is eljött az ideje, letelt a hat év, és 1888-ban jött a váltás Klein Miksa személyében, aki azelőtt úgyszintén hat évig a Zöldfa szálloda kávéházának a bérlője volt.

Még jóformán meg sem melegedhetett az új helyén Klein, amikor az első sajtókritikát kapta: „A Klein kávéházba, mint sajnos tapasztaljuk, még mindig nagy számmal járnak vendégek a legalsóbb körökből, akik nem riadnak vissza a botránytól. Tegnapelőtt este egy katonatiszttel kezdett konfidenskedni [bizalmaskodni, tolakodni, pimaszkodni – P. I. Z. megj.] egy kiszolgált káplár, egy részeg kéményseprő pedig egy joghallgatót támadott meg, s kizárólag az intelligens urak önuralmának köszönhető, hogy a botrány nem ment a végletekig. Nagyon sajnáljuk, hogy a bérlő szép kávéházát nem tudja megszabadítani az ilyen elemektől, ami által csak az előkelő közönséget idegeníti el.”86 Nem egészen hihető, hogy egy kiszolgált káplár beleköthetett volna egy katonatisztbe, és főleg az, hogy az utóbbi mindezt eltűrte. Ami pedig a részeg kéményseprőt illeti, nos, az vélhetően eltévesztette az ajtót és a szomszédos Bunda kocsma helyett a kávéházban kötött ki. Bár az is megtörténhetett, hogy előzőleg a Bundában már kellő „szíverősítőt” vett magához, és csak ez után ment a kávéházba egy kis vitézkedésre…

De történt itt még más is, ami azt igazolja, hogy nem lehetett ez egy elsőrendű kávéház: „A Szt. László tér egyik népes kávéházában, a Sas alatt történt, hol barna fiúk oly kedvesen húzták, hogy: rica te! Úgy éjfél felé járt az idő, mikor egy tisztességesen öltözött vidéki ember belép, s rendel magának egy feketét. Alig hogy a cukrot belé teszi a feketekávéba, egy bérkocsis lép hozzá, s felszólítja, hogy a vitelbér 1 forintot fizesse ki. Az idegen körülnéz, s miután meggyőződött arról, hogy e felszólítás őhozzá lett intézve, felvilágosítja a bérkocsist, hogy ő szívesen megadja a vitelbért ha kocsin jön, de ő most az egyszer, miután a Széchenyi szállodából – hová szállva volt – gyalog jött, sehogy sem érzi magát adósnak. De a bérkocsis nem tágított, s mindinkább durvábban kezdett fellépni. Erre már figyelmesek lettek a többi vendégek, s kíváncsiak lettek a dolog igazi mibenléte felől. Hiába bizonygatta az idegen avval az éjji őrrel állítását, ki őt gyalog idekalaúzolta, hiába hivatkozott az útközben találkozottakra, a bérkocsis követelte a vitelbért. Már-már élére kezdettek állani a dolgok, midőn a tulajdonos meggyőződve a bérkocsis szélhámosságáról, úgy oldotta meg a gordiuszi csomót, hogy a rakoncátlan kocsist a kávéház helyiségéből kiutasította és a dolgot a rendőrségnek feljelentette. A gavallér idegen, ekkor a követelt forintot odaadta a cigányoknak, s elhuzatta érette: Isten áld meg a magyart!”87

De nem növelhette a kávéház népszerűségét az sem, hogy egyesek rendre hazárdjátékkal múlatták itt az időt. Beszámolt erről az egyik napilap is kommentárral fűszerezve: „A nyerészkedési vágy elterjedésével mind nagyobb mérveket ölt a hazárdjáték pusztító terjedése is. Ez csábítja az erkölcsi romlásra a pénzsóvár embereket, kik fölteszik a kártyára becsületüket, s mihamar el is veszik. Az öngyilkosságok nagy kontingensét [esetünkben hányadát – P. I. Z. megj.] is ez szolgáltatja, mert a pénzet vesztett ember előtt menekülésül csak a halál áll. Pusztító kór gyanánt dúl a társadalom terén ez az írtózatos baj; fekély ez, mely hovatova elborítja az embereket, hogy soha többé ki nem szabadulhassanak belőle. Minden eszközt fel kell használnunk, hogy kiírtsuk e bajt, míg nem késő.

Tenyészfészkeik a kávéházak. A rendőrség éber figyelemmel kísérte már régóta a Klein-féle [Fekete Sas] kávéházat (a Szt. László téren), de mi sem adott okot a beavatkozásra, olyannyira sikerült elrejteni a barlangot, hol az emberek egymástól elnyerik a pénzt. A múlt éjjelen végre Papolczy Ferenc rendőrbiztosnak sikerült a jól elrejtett zugba behatolni, dacára az akadályoknak, melyeket elébe gördítettek a veszélytől megrémült emberek. A játékosok ijedve rezzentek fel az asztal mellől, hol nem egy ember lett szerencsétlenné. A bank 180 forintot tartalmazott, s így a morális érdem annál nagyobb, minthogy ily bank mellett képzelhető milyen játékbarlangot sikerült felfedezni a rendőrségünknek. Van még sok hely Nagyváradon, hol észrevétlenül űzhetik a hazárdjátékot, de a kávéházak tulajdonosai résen legyenek, s távolítsák el ez épp oly kompromitáló, mint erkölcstelen űzelmet, mert a felelőség őket terheli.”88