Nagyvárad a kávéházak városa – Kávéházi élet a Monarchia idejében: 2/4

A következő év, 1880 tavaszától Hillinger Lipót egyéb pénzszerzési forrás után nézett: kibérelte a Rózsabokor kerthelyiséget. Oda várta nyaranta törzsvendégeit, míg telente a Fekete Sas szálloda vendéglőjébe és sörcsarnokában. A kávéházat azért nem említettük, mert azt 1880 szilveszter napján átadta Stern József kávésnak. Ő lett a kávéház bérlője néhány évig. De minderről majd külön lesz szó.

A bevétel növelése érdekében 1884-től Hillinger Lipót a vendéglőben zeneestélyeket is tartott, vagy fellépő művészeknek is helyt adott, például a hírneves énekduettistáknak, a Holländer testvérek.14

1884-ben, a fizetett reklámokat leszámítva, a Nagyvárad napilapban szinte egyetlen sort sem írtak a vendéglőkről, kávéházakról. Addig pedig gyakoriak voltak azok a néhány soros ismertető, figyelemfelkeltő cikkek, amelyek gyakran azzal a mondattal zárultak, hogy: „Ajánljuk mi is közönségünk figyelmébe”, esetleg azzal, hogy az új kávéház, vendéglő megnyitására „olvasóinkat figyelmeztetjük!” Ez utóbbi kijelentés vélhetően azt jelentette, hogy felhívják az olvasók figyelmét.

Az apró bújtatott reklámhírek hiányának okát ma már hiába keresnénk, de az a gyanúnk, hogy a vendéglősök, kávésok talán összebeszélhettek, és beszüntették az újságíróknak a gyakori ingyenességet, illetve azt, hogy az újdondászoknak nagyobb összegű hitelük gyűljön fel. Az ingyenes kávé szinte természetes volt, de egy jó vacsora is megért mindkét félnek egy néhány soros reklámhírt a lapban, ahogy erről korabeli visszaemlékezésekben is olvashatunk. Egy hasonló jelenséget Nagy Endre is megemlített: „Az újságírói fizetés nem volt elég a mozgalmas élet költségeire. De a kiadó nemcsak elnézte, meg is követelte, hogy az élelmes újságíró holmi mellékes jövedelmekkel kerekítse ki a fizetését. Többnyire ártalmatlan keresetforrások voltak ezek; egy-egy jóindulattal megírt és ügyesen a lapba csúsztatott reklámhír, amiért mindenki szívesen megfizette azt a néhány koronát. Az újságíró örült a pénznek, a kereskedő pedig az olcsó reklámnak. Mindkét félnek haszna volt belőle.”15

A városatyák 1888-ban úgy határoztak, hogy a Fekete Sas szállodát teljesen felújítják 69 612 forintért, egyben versenytárgyalást írnak ki a szálloda bérlésére. A kikiáltási árat évi 10 970 forintban állapították meg. Az árverésen egyetlen jelentkező sem akadt a szálloda bérbevételére. Vélhetően magasnak tartották a kikiáltási árat. Az építkezésre, bár több írásos ajánlat is érkezett, újabb kiírásról döntöttek. Majd a tanácsülésen ismét megvitatták a Fekete Sas bérbeadását. Immár két ajánlat akadt, közülük a Hillinger Lipótét találták előnyösebbnek, aki 20 000 forintnyi átalakítási költségbe 12 000 forinttal bepótolna, így a városnak csak 8000 forintot kellene költenie. Az eredetileg közel 70 000 forintnyi átépítési kiadást 20 000 forint értékű átalakításra változtatták.16 Hillinger Lipóttal megkötötték a bérleti szerződést, s ő levezényelte a felújítási munkálatokat is.

A bevétel növelése érdekében a bérlő teret biztosított a szálloda éttermében, nyaranta a kerthelyiségében a színvonaltalan zenés-táncos előadásoknak is, melyeket a joggal bíráló újságírók egyszerűen csak zängeraioknak neveztek. Zängerai, magyarosan zengeráj, a züllött hírű zenés kávéházakat, vendéglőket jelentette a kiegyezés után.

Két példa ezekből a cikkekből: „Alig múlik egy nap, hogy az ember egy vagy két – néha elég vakmerően német nyelvű – hírdetéseken ne olvassa, hol tartják az erkölcsrontó, ízléstelen frivolságukkal hódítani vágyó zängeraiok előadásait. Jelenleg a Sas éttermének látogatóit boldogítja egy ilyen társulat, mely némileg ugyan intelligensebb tagokból áll, de méltán megróvást érdemel, hogy egy egész estén egy-két magyar szót alig hall az ember tőlük, dacára, hogy a társulat egyik legcsinosabb nőtagja elég ízléssel énekli a magyar népdalokat. Ha olyan kevéssé szeretik a magyar nyelvet, menjenek Csaszlauba, s ne jöjjenek Nagyváradra.”17

„A Sas étteremben néhány nap óta egy német daltársulat tart előadásokat. Bizonyosan félve fogják ők olvasni e sorokat, mert azt fogják hinni, hogy ismét a sárga földig vannak »lerántva«. Most az egyszer nem. Elismerést az érdemnek, ha ugyan ez annak nevezhető. Igaz ugyan, hogy ők, a Sasbeli németek, az is igaz, hogy németül sokat énekeltek, de most már azt is el kell ismernünk, hogy többszöri felszólításunknak legalább annyiban eleget tettek, hogy megpróbálkoztak újabban magyarul is énekelni. És ez érdemük. A közönség ezen igyekezetet méltányolja is, napról-napra sűrűbben látogatja az előadásokat, melyeken különösen Weizer Franci és Róza kisasszonyok tűnnek ki üde, kellemes hangjukkal.”18

De szakítsuk meg a további idézeteket két vicc erejéig, amelyeknek az adott aktualitást, hogy amikor megszülettek, 1892-ben, Amerika felfedezésének 400. évfordulójára emlékeztek. A váradiak erre fabrikáltak vicceket:

„A Fekete Sas vendéglőjében egy dühös vendég:

– Hallja maga pincér, hát a maguk étlapja csupa krumpli: krumplileves, krumplicsuszpájz [krumplifőzelék], krumplimetélt?

Pincér: – Kremlásn! Ma 400 éve fedezték föl a krumpli hazáját, Amerikát. Hát jubilálunk!”19

Ugyanabban a vendéglőben egy másik Kolumbusz-vicc:

„Dühös vendég: – De már ez mégis botrány! Egy félórája rendeltem azt a sült krumplit és még most sincs itt!

Pincér: – De kremlásn, ha az emberek várhattak a krumplira 1500 esztendeig, míg Kolumbusz fölfedezte Amerikát, uraságod is várhat tán egy fél óráig!”20

De félre a viccel! Következzenek az újabb tudósítások különböző vendéglőbeli fellépésekről. „A Fekete Sas éttermének közönségét, mely tegnap [1892. november 8-án] nagy számmal volt jelen, egy ügyes bűvész mulattatta. Caramelli néven szerepel a pódiumon ez az úr, aki szemkápráztató gyakorlottságra tett szert a Bosco művészetében. Mutatványai, melyekbe a közönséget is belevonta, általános tetszést arattak. Így például, midőn egy köztiszteletnek örvendő, éltesebb ügyvédünk kalapjából olyan hosszú szalagot gombolyított elő, hogy elég lett volna háromszor körültekerni a Szent László teret. Tréfásan jegyezték is meg az illető ügyvéd úr előtt ismerősei: No, nem hittük volna, hogy összejátsz a bűvészmesterrel! Voltak még sikerült kártyamutatványok. A bűvész azzal is igyekszik a publikum kedvét megnyerni, hogy a magyar nyelvet töri, ami még ennyire is ritkaság a Magyarországot járó bűvész-művész uraknál.”21

„A Fekete Sas éttermében ma este érdekes produkció tanúja lesz a közönség. Blaksen János mutatja be ott ügyességét, társnőjével, Rigola Piroska kisasszonnyal, aki delejes erőmutatványokat produkál, és azokat magyarázatokkal is kíséri. Mindketten igen jól értik a mesterségüket.”22

A vendéglőben sörkóstolót is tartottak: „Díszes és jókedvű társaság gyűlt össze tegnapelőtt [1895. október 4-én] este a Fekete Sas éttermében, ahol a sörgyártás legújabb vívmányát, a Király serfőzde kedvderítő jóízű italát próbálták és bírálták arra hivatott szakértők és sörkedvelő laikusok. Király és bajor sört fogyasztották olyan csodálatos hatás mellett, hogy a próbán uralkodó víg hangulat után ítélve, bátran ajánlhatnók ezt a sört minden búbánatos és elkeseredett embernek elixir gyanánt. Mert a mintára küldött két pohár sör úgy felajzotta a dísztársaságban a jóked húrját, mintha nem is a budapesti Király serfőzde produktumát, hanem legalább is az Olympusról liferált [szállított] nektárt szürcsöltek volna és hozzá ambróziát ettek volna. Ahol pedig Nagyvárad színe-java együtt vigad, ott nem maradhat el – more patrio [hazai szokás szerint] – a pohárköszöntő sem. Az első rövid, de annál okosabb felköszöntőt Kuncz Gusztáv mondta, aki nyilvánosan köszönetet szavazott a Király serfőzde urainak, hogy a próbával alkalmat adott arra, hogy a díszes társaságot együtt üdvözölheti. Sipos Orbán pedig nemzetgazdasági szempontból fogván fel a dolgot, azokat éltette, akik a Király serfőzde létesítésével a magyar gyáriparnak dicsőséget szereztek. Mezey Mihály a sörpróbán megjelent főtiszteket köszöntötte. Azon vidám órák után, melyet a király és bajor sör az első próbán szerzett a kóstolóknak, bizonyos, hogy ezt a varázsitalt hamar megkedvelik a nagyváradiak.”23

„A Fekete Sas vendéglőben egy »veszedelmes« viccet is csináltak. Valamelyik vendég ugyanis a neki hozott pecsenyét visszautasította.

– Hisz ez valóságos Röntgen porció! – kiáltott fel.

A pincér ámuló tekintetére megmagyarázta:

– Csupa csont, semmi hús!”24

E viccnek szánt kis írásnak az adott aktualitást, hogy Nagyváradon ebben az időben kísérleteztek a röntgenfelvételekkel, az egyik üzlet kirakatába több ember kezéről készült felvételt is kiállítottak.

1896 nyarán Hillinger Lipót ismét felújította a vendéglőt, mégpedig úgy – ahogy azt az egyik hírlapíró írta –, hogy a Fekete Sas földszinti, kissé ódivatú étterme olyan „pazar fényű elegáns étteremmé változott, amelyhez hasonló kevés van a fővárosban is.”25

„A hírneves müncheni Psorr sör ma este a Fekete Sas éttermében hordóból lesz kiszolgálva. Kiváló tisztelettel Hillinger Lipót” – közölte 1897 tavaszán az újságban a bérlő.26 Egy ideje már ezt a sörfajtát Diósy Ödön Fő utcai csemegeüzletében, majd az új helyén, a Poynár-házban is forgalmazta. Házhoz szállítást is vállalt palackban vagy hordóban. E sörfajta állítólagos gyógyító hatásait külön hirdetésben ecsetelték. Hogy volt-e mindennek valami alapja, azt ma már aligha lehet eldönteni, de kuriózumként szöveghű változatban közöljük a reklámot:

„1. Mint valódi müncheni sör a Pschorr G. világhírű müncheni sörfőzdéjéből, Ő Felsége Ausztria-Magyarország uralkodójának, valamint Ő Felsége a német császárnak udvari szállítója, kellemes íze és egyéb jó tulajdonságai folytán a legelőkelőbb családoknál kivívta az őt méltán megérdemlett helyet.

2. Gyomor- és bélbetegeknek a Psorr-sör a Pasteurizálás útján abszolút seprőmentessége és maláta-tartalma folytán, kitűnő szolgálatot nyújt az emésztés és anyagcsere körül, nemkülönben fokozza az étvágyat.

3. A légzőszervek bántalmainál a dús malátatartalom oldólag hat a nyákhártyákra, mely esetben különösen ajánlható, miután a Psorr-sör bármely hőmérsékletben megtartja jó ízét.

4. Vérszegény vagy gyenge személyek a Psorr-sörben egy izgató és láthatólag erősbítő italt találnak.

5. Idegbetegek eme felette csekély szesztartalmú, s így nem is részegítő sör élvezete nem izgat fel, és sokkal jobban alszanak, mint a legtöbb világos és látszólag könnyű, de mindamellett nagyobb alkoholtartalmú sör élvezete után.

Mindezek folytán a müncheni Psorr-sör legelső orvosi kapacitások által legmelegebben ajánltatik.”27

Orfeumvilág Nagyváradon – ezzel a címmel közölte a Nagyvárad napilap 1897. május elsején az alábbi cikket, ami jellemző lesz a következő évekre is: „Alig hogy kiteszi a lábát Thália a mi végnapjait élő fabódénkból [nyári színkör – P. I. Z. megj.], kurjongatva vonul be Nagyváradra a kurtaruhás orfeummúzsa és csaknem hét hosszú hónapon át jódlirozza fülünkbe a német kuplékat és sanzonett melódiákat. Bármily szívesen nélkülöznők is ezt a mulatságot és bármily könnyen mondanánk is le az orfeumokban élvezhető gyönyörűségekről, nem követelhetjük ezeknek az erkölcstelen alapon működő truppoknak kizárását mindaddig, míg a nagyváradi közönség állandó színház hiányában hét hosszú hónapon át a kedélyeket elálmosító unalomra van kárhoztatva. De ha már nem űzhetjük ki az orfeumkultuszt teljesen Nagyváradról, legalább arra volna gondja a rendőrségnek, hogy ezek a truppok ne szaporodjanak el itt a tél folyamán, mint a penészgomba és ne gajdoljanak itt néha öt-hat kávéházban is. Az eddigi állapotokon könnyen segíthetett volna a rendőrkapitány, ha elfogadta volna Hillinger Lipót beadványát, aki arra kért engedélyt, hogy a tél folyamán a Somossy és más elsőrangú társulatok tagjaival állandó orfeumelőadásokat rendezhessen oly kikötéssel azonban, hogy más orfeumtársulat aztán ne kapjon a télen engedélyt Nagyváradon. A koncesszió megadásáért Hillinger bizonyos összeget ajánlott fel a városi szegényalap javára. A főkapitány azonban jobbnak véli, ha az ilyen társulat egyszerre több nagyváradi kávéházban is felüti sátorát és Hillingernek azon kérelmét, hogy adjon neki az előadásokra kizárólagos jogot, nem teljesítette. A főkapitányt ezen intézkedésében kézségtelenül nemes intenciók vezették, mert a többi kávésok és vendéglősök érdekeit látta sértve. Mi azonban fontosabb érdeknek tartjuk ennél azt, hogy egynél több orfeumtársulat ne garázdálkodjék itt a télen, és ezért reméljük, hogy a tanács nem teszi magáévá a főkapitány álláspontját és Hillinger kérelmét teljesíteni fogja.”28

A rendőrség nem teljesítette Hillinger kérését, nem kapott kizárólagossági jogot az orfeumtársulatok felléptetésére. Még akkor sem, ha ugyanezen év októberében az általa bérelt Rózsabokor téli termében még egy színpadot is kialakított az orfeumi előadások számára.

És most következzenek a reklámhírek ezekről a társulatokról:

„Budapesti orfeum társulat lép fel a Fekete Sas éttermében.”29

„Carmencita Nagyváradon, a Fekete Sas éttermében.

A nagyérdemű közönség általános közkívánatára sikerült a hírneves Carmencita spanyol fantasztikus táncosnőt még további két előadásra megnyerni, mely előadások ma, nov. 22-én és holnap, nov. 23-án tartatnak meg a Fekete Sas éttermében…”30

„Orfeum a Fekete Sasban. Az aranyifjúság vidáman veszi a hírt, hogy a Fekete Sasban az orfeum megkezdte működését. Ma este felhangzik ismét a nóta: »Én vagyok a kis özvegy / Bánatos kis özvegy…«

Nagy társulat fog hozzá ma ahhoz a kellemes feladathoz, hogy Nagyvárad unatkozó családait jókedvre hangolja. És ez sikerül is, mert a társulatnak tehetséges tagjai, s változatos műsor biztosítják azt, hogy aki elmegy a Sasba jól fog mulatni a pajkos nótákon, a friss jókedvű alakokon. Az orfeum pár napig marad Nagyváradon.”31

„Az orfeum most kezd igazán érdekessé válni, mert a magyarnótát nem csúfolják ki, hanem igazán széphangú, temperamentumos énekesnő adja elő azokat. Liptayné Dallos Margit minden este nagy tapsot kap érzéssel előadott nótáiért a Fekete Sasban, s ezt meg is érdemli.”32

„Budapest első varieté társulata a Fekete Sas szálloda éttermében bemutatja a Házasságtörés-e vagy nem című víg bohózatot.”33

„A Fekete Sas alsó éttermében olyan kiváló művészi erőkből álló társulat szórakoztatja most a közönséget, amilyen évek óta nem volt nem csak Nagyváradon, de egyetlen vidéki városban sem. A budapesti »chantanok« [énekesek] ünnepelt primadonnája Rienzi Mariska válik ki különösen a jeles társulat tagjai közül. Már megjelenésével is frappirozza [meglepi, meghökkenti] a közönséget. Kosztümjei mintadarabok. Játéka, játékművészete pedig bámulatba ejti a legöregebb orfeum habituéket [törzsvendégeket] is. Minden mozdulata ötlet, elevenség, éneke és játéka a legteljesebb harmóniában állanak, s kupléi igazán gyöngyei a chantan [zene] irodalomnak. Mert a chantanoknak is van irodalma; az orfeumokban is van művészet ha olyan képviselője akad, mint Rienzi Mariska. Önmaga ellen vét, aki meg nem hallgatja.”34

Egy napra rá, 1900. január 11-én a Szabadságban megjelent egy névtelen cikk – talán Ady írta –, amelynek szerzője az előbbi cikkel ellentétben igencsak kritikus hanggal illette az orfeum műsorát: „A Fekete Sasban egy daltársulat működik mostanában. De a reklámjaiknak sokkal nagyobb hangja van, mint énekesnőinek és többek között a plakát egy Rienzi Mariska nevű kisasszonyról is említést tesz, aki »kitüntetett szépség«”.35

Nagy Endre visszaemlékezése szerint: „A hosszú-hosszú őszi és téli estéken jöttek a Fekete Sasnak, a Zöldfának és a Walterájnak késő éjszakába nyúló előadásai. A zengerájok. A műfajnak ősidők óta magától értetődően a német nyelv volt az egyetlen megnyilatkozási formája. Kuplékból, sanzonokból, csattanókra épített viccekből, úgynevezett »lócelák«-ból és záradékul néhány paravánból és bútorból hevenyészett boházatból tevődött össze a műsor. A termelés vajmi gyér volt a műfajban; a sikeresebb kuplék, sanzonok, viccek évről-évre hűségesen visszatértek. Itt aztán, ha a közönséget nem is várhatták izgalmasabb meglepetések, de viszont megvolt hozzá a módja, hogy a művészt megelőzve kórusban zengje el e csattanókat. Az is jó mulatság volt akkoriban. […] Ott volt az a nevezetes sanzonénekesnő, aki Ady Endre révén később, ha nem is közvetlenül a művészetével, de művészi pályáján szerzett betegségével bekerült az irodalomtörténetbe.”36