Egyéni karaktert mutatni, az a művészet

Szilágyi A.: Javasolom, hogy kezdjük a legvégével: információim szerint a legutolsó nyilvános szereplése május 23-án volt Kassán, amikor megnyitotta Haris László kiállítását a Rovás Galériában. Jól tudom?

Lóska Lajos: Így igaz. Kassa 2013-ban Európa kulturális fővárosa lett. E jelentős eseményhez a kassai magyar művészek is igyekeztek hozzájárulni különböző képzőművészeti programokkal. Így került megrendezésre a Magyar Művészeti Akadémiával karöltve három Budapesten élő alkotó kiállítása. Az első a dobozokat, objekteket készítő Prutkay Péter grafikusművésznek a munkásságát mutatta be, aki többek között egy kitelepítési emlékművet is elvitt Kassára.

Sz. A.: A hatóságok nem akadékoskodtak?

L. L.: Nem akadékosodtak, hiszen a kitelepítési emlékmű felállításának témája több éve porondon van. A Dunaszerdahelyen élő Lipcsey György már húsz éve elkészítette a maga tervét. Talán már nem is az a baj ezzel, hogy a hatóságok nem engedélyeznék, bár ki tudja, inkább a kivitelezéshez szükséges összeget nehéz előteremteni.

Sz. A.: Ez a kassai emlékmű egy téren volt elhelyezve?

L. L.: Nem, a kiállításon volt látható, ugyanis a mű egy falra akasztható objekt, egy százéves sváb háznak az ajtaja, amire különböző, múlt századfordulós dokumentumokat, levélrészleteket, tárgyakat applikált a művész. Ez a munka ugyan a svábok kitelepítési emlékműve, de azért, hogy „az anyósom is értsen belőle”, bemutatásra került Kassán. Időrendben a második bemutató Stefanovits Péter grafikáit tárta a nagyközönség elé, a harmadik pedig májusban Haris László fotóművész munkáit. Ez utóbbit nagy érdeklődés övezte, ugyanis Haris László nem hagyományos értelemben vett fotográfiákat készít, hanem panorámaképeket, amiket úgy kivitelez, hogy a fotóállványra erősített 360 fokban körbe forduló tengelyre kerül rá a fényképezőgép, és ennek segítségével a művész szó szerint körbefotózza a témát. A zömmel erdélyi tematikájú alkotásokat, amelyeket Nagyváradon is be lehetne mutatni, az teszi unikálissá, hogy ugyanannak az eseménynek egyidejűleg különböző fázisai szerepelnek rajtuk.

Sz. A.: Ezek bizonyára monumentális munkák?

L. L.: Nagyméretűek. Van, amelyik közel három méter hosszú. Látható volt a tárlaton egyebek mellett egy búzaszentelést megörökítő kép is (Búzaszentelés Csíkszentdomokoson, 2009). Ezen az időben való történést úgy ábrázolja a művész, hogy a búzaszentelők csoportja egyidejűleg két alkalommal is megjelenik a kompozíción. Látni, ahogy a tömeg elindul a faluból, majd ahogy felér a dombra, a búzamező szélére. Az idő múlása is érzékelhető a panorámaképeken, szemben az egy pillanatot rögzítő hagyományos fotográfiával.

Sz. A.: Gondolom, nem véletlenül Önt kérték fel a kiállítások megnyitására, hiszen a gyökerei a Felvidékhez kötik. Csomatelkén született, édesapja Lóska Lajos író volt. Szólna néhány szót a gyermekkoráról, ifjúságáról?

L. L.: Azt még megjegyezném, ha már Kassánál tartottunk, hogy apám is kassai születésű, de a szülei csak rövid ideig éltek a városban, hamarosan elköltöztek a Palócföldre, egy kis faluba, Bolykra, így aztán gimnáziumba már Losoncon járt. A továbbiakban elég csavarosan alakult az élete. Miután Felvidék visszatért, Pécsen elvégezte a jogot, majd besorozták, fogságba esett és a Szovjetunióban négy évig építette a kommunizmust. Bennünket talán azért nem telepítettek ki, mert mire ő 1949-ben hazakerült, már leállították a „lakosságcserét”. Mivel a szlovák hatóságok nem ismerték el a jogi diplomáját, Pozsonyban még elvégezte a magyar–történelem szakot. Az általa is alapított füleki gimnáziumban tanított negyven esztendőn keresztül. Nemcsak a pedagógusi, az írói munkássága is ismert, több könyve is megjelent, az És mégis felkél a nap című regénye például a háború utolsó évének, illetve a hadifogságának az élményeit dolgozza fel. Ő azok közé az emberek közé tartozott, akik hazatértek a szülőföldjükre, velem szemben – amit kicsit restellek is. Mert én ugyan Füleken végeztem a középiskolát, de Pestre jártam egyetemre, és ott maradtam.

Sz. A.: Füleken most is van magyar középiskola?

L. L.: Van most is. Amikor én ott tanultam, még színmagyar volt, de egy idő után összevonták a szlovákkal. Először volt három magyar osztály és egy szlovák, most meg van két magyar és két szlovák nyelvű párhuzamos osztály. Ez jellemzi a kisebbségi létet, az utóbbi években közel százezerrel csökkent a felvidéki magyarság lélekszáma.

Sz. A.: Budapesten a bölcsészkaron tanult…

L. L.: Magyar–művészettörténet szakon szereztem diplomát, és olyan szerencsém volt, meg talán azért is, mert már egyetemistaként publikáltam képzőművészeti cikkeket különböző napilapokban, irodalmi folyóiratokban, 1975-ben friss diplomásként egy havilaphoz, a Művészethez kerültem. Azóta gyakorlatilag ennél a folyóiratnál, illetve, miután 1990-ben megszűnt, az utódjánál, az Új Művészetnél dolgozom. Végigjártam a szamárlétrát, gyakornokként kezdtem, rovatvezető-helyettesként folytattam, majd miután Sinkovits Péter megindította az Új Művészetet, rovatvezető lettem, és azóta is az vagyok.