Egyéni karaktert mutatni, az a művészet: 3/3

Sz. A.: Meghökkentő, hogy egy ilyen szemétkupacban vagy ócskavas-kupacban mennyiféle forma és szín van jelen, bizony, nem kis teljesítmény ezt a gazdag forma- és színvilágot megjeleníteni…

L. L.: Hulladékot ábrázoló képeivel ő is kötődik az arte poverához, de a legújabb festményei mindenekelőtt figurálisak. A Kiscelli Múzeumban volt néhány éve kiállítása, ahol a roncsokat, a hulladékot bemutató vásznai mellett szerepeltek a figurális képei is. Az akkor hatvanéves művész az önarcképével és egyéb kompozícióival, a „hulladék-csendéletekkel” együtt a realista-figurális festészetnek szinte minden jellemzőjét bemutatta.

Sz. A.: Az imént a kassai tárlatra vonatkozóan már szó esett a dobozművészetről. Ez a „műfaj” mennyire dívott, mennyire dívik Magyarországon?

L. L.: Dobozművek vagy artboxok a hetvenes évek óta tűntek fel nálunk, de az alkotásmódnak a gyökerei egészen a dadáig visszanyúlnak. Olyan klasszikusok is készítettek dobozmunkákat, mint Bálint Endre, azután El Kazovszkij, Újházi Péter, Prutkay Péter. Kétfajta dobozmű létezik. Vannak a mini színpadra emlékeztető, különböző kis tárgyakkal berendezett vitrinecskék, illetve vannak az úgynevezett kukucskáló dobozok, amelyek néhány 17–18. századi holland festőnek, például Hoogstraatennek a munkásságára vezethetők vissza. Ez utóbbiak úgy működnek, hogy belenézel a doboz oldalán lévő kis távcsövecskébe, és a dobozban megjelenik valami perspektivikus ábrázolás. Ezeknek a dobozmunkáknak elég nagy a népszerűségük. Ma Magyarországon már modernebb, úgynevezett light-boxokat, világító dobozokat is készítenek, amelyekben különböző fotók, rövid videofelvételek láthatók.

Sz. A.: Az elektronikus művészet is rengeteg új lehetőséget kínál. Mindezzel nem élnek vissza?

L. L.: Erre azt tudom válaszolni, hogy a jó művész bármilyen témához nyúlhat bármilyen eszközzel, ha hitelesen megcsinálja, abból kvalitásos munka keletkezik. Ha ellenben egy kontár nyúl egy témához, abból sose lesz művészet. Maga a téma, az anyaghasználat a mai világban bármi lehet, „csak” meggyőző munkát kell létrehozni általuk.

Sz. A.: Vagy ott vannak például a könyvtárgyak…

L. L.: A művészkönyvek nem gondolatok hordozói, mint a hagyományos kötetek, hanem önmagukért léteznek, mint általában a műalkotások. Az első könyvtárgyak a hatvanas évek végén jelentek meg. Annak az idealista szemléletnek a szülöttei, mely szerint a küldemény- és a könyvművekkel semlegesíteni lehet, majd ki lehet szorítani a profitot termelő műkereskedelmet a modern művészet területéről. De hát ez a mozgalom is – mint minden utópia – megszűnt. Napjainkban a konceptuális és mail art munkákat éppen úgy gyűjtik, mint a könyvtárgyakat: múzeumba kerülnek, adják-veszik őket. Éppen most, a beszélgetésünk idején látható egy nagy nemzetközi művészkönyv-kiállítás Székesfehérváron.

Sz. A.: Nekem egyik kedvencem a faszobrászat. Krassó-szörényi riportutam alkalmával megdöbbentő élmény volt a szörényordasi művésztábor monumentális szabadtéri fakompozícióit szemlélni egy fenyves övezte magaslaton. Azt hiszem, a reneszánszát éli, elég sokan művelik, a miniatúráktól kezdve a nagy köztéri alkotásokig. Mennyire eleven a faszobrászat Magyarországon?

L. L.: Magyarországon az egyik jelentős fával dolgozó művész szintén erdélyi születésű. De én most nem a Szervátiuszokra gondolok, hanem a Zetelakán született Tornay Endre Andrásra, aki néhány esztendővel ezelőtt halt meg. Életművének nagy része, amivel kezdeni kellene valamit, ott lapul a kőszegi műhelyében.

Sz. A.: Hadd beszélgessünk a képzőművészeti közéletről is. A biennálékra, a triennálékra, a folyóiratokra, szakirodalomra, satöbbire gondolok.

L. L.: A képzőművészeti közélet a nyolcvanas évek óta demokratizálódott, gyakorlatilag mindent, bármit be lehet mutatni, és bármiről lehet írni. Közvetlenül a rendszerváltás utáni időszakot eufórikus állapotok jellemezték. Ebben az etapban számos jó mű született, több olyan is, amely a rendszerváltás előtt nem születhetett meg. Ez volt az aranykor, ekkor még mindenki összeborult mindenkivel. Mára úgy tűnik, hogy kialakultak homlokegyenest eltérő esztétikai elveket valló szekértáborok. Elég, ha csak a néhány éve a Műcsarnokban megrendezett, a szekértáborok közötti árkokat betemetni igyekvő Mi a magyar? című kiállításnak a fogadtatását nézzük. A kritikusoknak az egyik fele dicsérte, a másik fele elítélte a tárlatot. Én dicsértem, mert azt gondolom, hogy a kizárólag az egyetemes művészethez való kapcsolódás semleges és senkihez se kötődő művészetet eredményez. Viszont az a művészet, amelyik a tradíciót, az identitást fölvállalja, az értékes, az a valódi. Úgy látom, hogy a különböző karakterű nemzeti vagy regionális irányzatok, áramlatok hozhatják létre az egyetemes művészetet. Az avantgárdnak a senkihez sem kapcsolható világművészetet hirdető teóriája megbukott. Kötődni kell az identitást jelentő szülőföldhöz, a régióhoz, melyben élünk, a tradíciókhoz. Ezt szemmel tartva talán nehezebb művészetet megcsinálni, mint úgy, hogy egyszerűen csatlakozunk egy topon lévő nyugat-európai csoportosuláshoz, stílushoz. Ha ehhez kapcsolódik valaki, akkor már nem kezdeményező, következésképpen csak a sor végére vagy legfeljebb a közepére kerülhet. Ezzel szemben, ha valaki olyan egyéni és karakteres művészetet hoz létre, amely egy országnak vagy egy régiónak az arculatát, egyéni karakterét be tudja mutatni, az az igazi művészet. A két pólus mentén vitatkoztak a kritikusok is, amikor dicsérték vagy szidták a Mi a magyar? című kiállítást.

Sz. A.: Mennyire jellemző az átjárás a sajátosan magyar vagy magyarnak gondolt művészet és az európai vagy világművészet között? A magyar képzőművészet mennyire tud megmutatkozni a határokon túl?

L. L.: Ha röviden kell válaszolnom, azt mondhatom, hogy a magyar művészet, bármennyire kvalitásos is, kevésbé jelenik meg az egyetemes porondon, mint amennyire megérdemelné. A román, illetve a romániai művészet talán szerencsésebb helyzetben van. Gondoljunk csak a kolozsvári iskolára! Ők jobban bekerültek az európai vérkeringésbe, mint bármelyik magyar csoport. Hogy ez miért van így, az nagyon összetett dolog, amiben a galériáknak, a menedzselésnek, a PR-tevékenységnek van döntő szerepe. Mert ha ezek a művek csak ott lapulnak valamelyik műteremben, vagy el vannak dugva valahol, hiába minőségiek, nem kerülnek be a nemzetközi vérkeringésbe. Ha viszont sikerül a galériák, főleg a nemzetközi vásárokon jelen lévő magángalériák által egy hatékony kiajánlást létrehozni, akkor eladhatóbb és ismertebb lesz a magyar művészet, akkor a minőségéhez méltóan mutatkozhat meg az európai művészeti centrumokban.

Sz. A.: Nemrégiben jelent meg egy újabb kötete, mondana róla valamit?

L. L.: A legutolsó könyvem annyira friss, hogy három nappal ezelőtt kaptam tíz példányt a nyomdából. Az a címe, hogy Karctű és monitor és az 1945 és 2010 közötti magyar sokszorosított grafika történetét dolgozza fel. Nemcsak azért írtam meg a témát, mert sokat foglalkoztam a képgrafika közelmúltjával, és mert nem volt feldolgozva, hanem azért is, mert úgy érzem, ez a műfaj alulreprezentált napjainkban és népszerűsíteni kell.