Egyéni karaktert mutatni, az a művészet: 2/3

Sz. A.: Ami a két lapot illeti, van-e valamiféle kontinuitás közöttük, vagy az utóbbi teljesen új hangot hozott a szakmába?

L. L.: A folytonosságot mindenekelőtt a névazonosság sugallja, ugyanis a Művészet a hatvanas években indult, és akkor még igencsak elkötelezett volt a szocialista realizmus irányába. Mire én odakerültem, a hetvenes–nyolcvanas évektől már érezni lehetett a változásokat. A főszerkesztő még megírta ugyan a kötelező ideológiai vezércikkeit, de már némileg szabadabban lehetett a kortárs művészettel foglalkozni. Óvatos nyitás volt ez: az akkori főszerkesztő, Rideg Gábor elkötelezett párttag volt, úgy hintázott, hogy mindig hozott különböző realista biennálékról cikket, de közben publikálhattunk az akkori progresszív művészetről is. 89 után természetesen teljesen kinyílt a horizont, és utána bármiről lehetett írni. Akkoriban nekem az volt a véleményem, hogy a művészet ne politizáljon, tegyék azt a politikusok a parlamentben. Viszont most azt látom, hogy a fiatal művészek újból nyitnak a társadalmi problémák irányába, napjainkban ismét születőben van egy kritikus hangvételű modern művészet, amelynek művelői a társadalmi és szociális kérdésekre is reflektálnak.

Sz. A.: Utánanéztem a publikációinak, az egyik esszéjének a címe: Hommage a Szürenon. Többször is foglalkozott ezzel a csoporttal. Mi is ez a Szürenon?

L. L.: Azt szokás mondani, hogy a hatvanas évek végén került szinkronba a magyar művészet az európaival, az egyetemessel. Előtte is voltak kezdeményezések, de azok nem voltak akkora jelentőségűek. Abban az időben két olyan csoportosulás jött létre, amelyik a progressziót képviselte, az egyik volt az Iparterv, a másik pedig a Szürenon. Ennek az ugyancsak felvidéki születésű Csáji Attila volt a vezetője, és többek között olyan művészeket tömörített, mint a már említett Haris László, Prutkay Péter, Haraszty István és Pauer Gyula. A Szürenon olyan progresszív művészetet képviselt, amelyben a hagyományok, a magyar művészeti gyökerek mindig benne voltak. Az Iparterv tagjai ezzel szemben kifejezetten az akkori nyugat-európai áramlatokhoz, például a pop-arthoz kapcsolódtak.

Sz. A.: Ön többször méltatta a Sensaria Egyesület tevékenységét is. Róluk mit illik tudnunk?

L. L.: A Sensaria Egyesület viszonylag fiatal társaság, az új évezred elején jött létre. A közelmúlt magyar művészetének alakulását szemlélve gyakran eszembe jut az örök visszatérés elmélete, az a teória, mely szerint a művészet örök körforgást végez: az elvont, fogalmi (például konceptuális) kifejezésmódot mindig egy szenzuális, figurális irányzat követi, és ezek váltják egymást, hol az egyik kerül előtérbe, hol a másik. A Sensaria Egyesület egy konceptuális periódust váltó új figurális csoport, amelynek tagjai többek között ismét megteremtették az ábrázoló művészet becsületét. Nívós figurális művészetet kezdtek el művelni, újra fölfedezték a festészet számára a történelmet, a hagyományokat.

Sz. A.: Éppen rá akartam kérdezni: meddig, kikhez nyúltak vissza a sensariások parafrazálhatnékuk kiélése végett?

L. L.: Visszanyúltak az impresszionista festészetig, sőt még tovább, hiszen László Dániel még Vermeer-parafrázisokat is készített. Az avantgárd művészetnek az a koncepciója, hogy nincsenek hagyományok, a múltat végképp el kell törölni, és az a jó művész, aki teljesen új, sehova sem köthető dolgokat produkál. Ezzel szemben ez a csoportosulás azt mondja, a történelemhez, a művészeti hagyományokhoz igenis ragaszkodni kell. Figyelemreméltó, hogy a csoportban több Erdélyből elszármazott alkotó is tevékenykedik. Például a kolozsvári születésű Szabó Ábel vagy a sepsiszentgyörgyi Kovács Lehel, aki festészetében megidézi az erdélyi tájat. Tehát ők más elveket vallanak, mint a jóval korábban, még az átkosban Marosvásárhelyen alakult MAMŰ társulás tagjai, akik indulásukkor jobbára land-artos, környezetművészetet műveltek.

Sz. A.: Művészetszociológiailag szemlélve a dolgokat, mi tapasztalható: ezeknek a hosszabb-rövidebb ideig élő vagy folyamatosan működő csoportosulásoknak miféle mozgatójuk, kohéziós erejük lehet, ha összeállnak, mennyire tudnak együtt többet nyújtani, mint egyéni alkotóként esetleg?

L. L.: Egy példával világítanám meg a kérdést a MAMŰ kapcsán. Ők a tájművészetből indultak ki, majd áttették a székhelyüket Budapestre, és napjainkra egy olyan heterogén társasággá váltak, mely mindenekelőtt szervezetileg jelent egységet és nem stilárisan. Ezzel szemben az olyan közösségek, mint az 1990-ben alakult Block csoport vagy a sokat emlegetett sensariások nemcsak egyesületként léteznek, hanem szemléletileg és stilárisan is hasonló képzőművészeti alkotásokat hoznak létre.

Sz. A.: Az olasz városokban a múlt század hatvanas–hetvenes éveiben fellendült mozgalom, az úgynevezett arte povera mennyire volt, mennyire van jelen Magyarországon?

L. L.: Az arte povera, mint ahogy a neve is mondja, a „szegény művészet” megjelent a magyar képzőművészetben is. Többek között Bukta Imre kifejezésmódjára is hatott. Ő az indulása idején mezőgazdasági művésznek tartotta magát. Azokat a használati tárgyakat, amiket maguk a vidéki emberek selejteztek ki a paraszti tárgykultúrából, beleépíti munkáiba, sőt még a hulladékot is.

Sz. A.: Igen, hát innen, Váradról is indult olyan művész, aki akár a szemetet is megfesti, például…

L. L.: Gyakorlatilag a huszadik század elejétől nincsenek tabutémák. A tizenkilencedik századi akadémikusok csak a szépet akarták ábrázolni. És hova jutottak, elszakadt a valóságtól…

Sz. A.: Én különben Jovián Györgyre gondoltam…

L. L.: Joviánnak a pályája nagyon érdekesen alakult, ő is, mint sok erdélyi alkotó, a nyolcvanas években került Magyarországra. A művészete azon periódusának, amit én először megismertem, még pop-artos karaktere volt. Tudom, hogy miért említi éppen őt, hiszen a progresszív váradi képzőművészeti élet egyik fontos figurája volt, és mi most itt beszélgetünk Nagyváradon. Később Magyarországra kerülve az absztrakttól egészen a figurális festészetig jutott el, és jelenleg is ebben a stílusban alkot. Igen, ő is megfestette a szemetet, a Vörös iszap című képétől kezdve a különböző vas- és cseréphulladékot bemutató munkáiig. E vásznak azért meggyőzőek, mert a kacat témát bravúros hitelességgel, nagy szaktudással jeleníti meg.