Úgy kell írni, hogy a történet maradjon ki a szövegből
K. P. J.: Először szeretném, ha a szülővárosodról, Szatmárnémetiről mesélnél, a gyerekkorodról. Szerencsés dolog Szatmáron születni, gondoljuk csak Páskándi Gézára. Mennyi ideig éltél Szatmáron és hogyan lettél mérnökből író?
L. Zs.: Idefele jövet volt bennem is egy gondolat, hogy mi a különbség Nagyvárad és Szatmár között. Valakitől az előbb hallottam, hogy a szatmáriakról azt tartják, vagy disznót vágnak, vagy disszidálnak. Ez teljesen jellemző, ugyanis az iskolatársaim négyötöde nem él Szatmárnémetiben, sőt nem él Romániában. Én is disszidens vagyok. Mérnökit végeztem, de már negyedéven ott hagytam. Novellákat írtam akkoriban az Ifjúmunkásba, elintézték nekem, hogy almérnöki diplomát kaphassak, mert az Ifjúmunkásba fel is akartak venni. Ez ’84-ben volt. ’77-ig éltem Szatmáron, Kolozsváron hat évig éltem, megvártam, míg a feleségem végez. ’84-től ’89-ig helyettes tanár voltam egy kis faluban, vagy épp munkanélküli voltam.
K. P. J.: Mit tanítottál?
L. Zs.: Mindent. Tornát nem tanítottam, mert azt az igazgató akarta tanítani.
K. P. J.: Miért műszaki pályára készültél?
L. Zs.: Matematika-fizika osztályba jártam, ez heti nyolc óra mateket jelentett. Adott volt, hogy egy ilyen szakra menjek. Amikor az érettségi dolgozatomat kijavították, akkor Láng Gusztáv – aki névrokonom csupán – volt az elnök, s behívott magához. Azt mondta, hogy mi szegről-végről rokonok vagyunk, mert mi nem svábok vagyunk, hanem cipszerek, vagyis szepességi szászok. Azt mondta, hogy jó a magyar dolgozatom, de reméli, hogy nem bölcsészkarra megyek, mert az a leglinkebb szak, nehogy oda menjek. Nem is oda mentem.
K. P. J.: Tizenkilenc évet töltöttél Szatmáron. Milyen volt ez a város?
L. Zs.: Rendszeresen visszajárok.
K. P. J.: Hány éves korodban kezdtél el közölni?
L. Zs.: Huszonhárom.
K. P. J.: A tapasztalatok már megvoltak?
L. Zs.: Igen. Nem volt bennem olyan, hogy én író legyek.
K. P. J.: Most van?
L. Zs.: Most sincs. Nem szoktam erre gondolni. De visszatérve a kérdésedre: Szatmár álmodó város, mindenki álmodott, másik dimenzióban éltünk. Már nagybátyáim is ezt mondták. Ők tanárok voltak. Nagyapám tímár volt, de már az ő gyerekei tanárok voltak, meg tudták fogalmazni, hogy mi van körülöttük. Nagyapám is, csak nyilván más volt az értelme annak, amit ő mondott. Ők is azt mondták, hogy innen már száz éve mindig csak elmennek.
K. P. J.: A könyveid nagy része a pécsi Jelenkornál jelent meg, talán mondhatom azt is, hogy a jelentősebb könyveid ott jelennek meg. Ennek mi az oka? Az írószövetségé díját mikor és melyik könyvedre kaptad?
L. Zs.: A Szomszéd nőre kaptam, öt éve.
K. P. J.: És ez hogy történt? Azt nagyjából tudom, hogy hogyan lesz valaki Déry-díjas vagy József Attila-díjas, de hogyan kap valaki egy magyar nyelvű könyvért díjat a Román Írók Szövetségétől? A magyar tagok döntenek, vagy valami szakosztály?
L. Zs.: Azt nem tudom, de megjegyzendő, hogy ez romániai írószövetség, nem román írószövetség. 1989 után Szász János a magyarokat, akikről tudta, hogy könyvük jelent meg, beírta. Nagyon jó érzés volt egy kongresszuson, amikor a román írók azt mondták, hogy romániai írószövetség ez, az az „i” nagyon fontos.
K. P. J.: Hogy kerültél a Jelenkorhoz?
L. Zs.: Csordás Gábor alapította ezt a kiadót, és ő keresett meg Kolozsváron.
K. P. J.: Az, hogy Páskándi is Szatmáron született, jelent szaámodra valamit? Ismerted ő személyesen?
L. Zs.: Nem ismertem. Én nem szeretem Páskándit. De az, hogy Pusztai János Szatmáron született, már jelent nekem valamit. Vagy Szilágyi Domokos is ott végzett. Lehet hozzá kötődni, Páskándihoz nem tudok.
K. P. J.: Váradon neki kultusza volt, amikor én voltam gimnazista, a verseit mondtuk kívülről. Az osztálytársam hasonló verseket írt. De térjünk vissza Pécshez és a Jelenkorhoz, mert a te esetedben is fontos ez a kettősség, az, hogy hogyan fogadott be a magyarországi kultúra és könyvkiadás. Egy Marosvásárhelyen, Kolozsváron élő írónak nagyon fontos, hogyan fogadják Magyarországon. Amikor a te könyveid megjelentek, akkor a Jelenkor egy nagyon jó, felfelé ívelő kiadó volt, ma már ezt sajnos nem tudjuk elmondani. Csordás felfedezett téged a kiadónak, s meghatározója volt ő akkor a magyar könyvkiadásnak. Mit jelent neked az, hogy egy nem budapesti, egy még távolabbi, pécsi kiadónál jelennek meg a könyveid? Romániában ismerik ezeket a könyveidet?
L. Zs.: Nem foglalkoztat, hogy ismerik-e vagy sem. Van néhány ember, szeretném, ha tíz ember elolvassa, akiket ismerek. Az nem foglalkoztat, hogy mások elolvassák-e, inkább félnék, ha túl sokan elolvasnák. Ha mondjuk harmincezren volnának, akkor már félnék. Meg attól is megijednék, ha sok pénzem volna, valószínű összefügg ez.
K. P. J.: Ha megjelenik a könyved Pécsett, azt lehet romániai magyar könyvesboltokban kapni?
L. Zs.: Siralmas ez az egész terjesztés. Rosszul működik. Emlékszem, amikor megjelentek a könyveim, Szatmárnémetiben nem lehetett kapni. Pesten is egy-két üzletben lehet kapni, mondjuk az Írók Boltjában. De nem olyan ez, mint egy Magvető vagy egy Libri.
K. P. J.: Hogy éli ezt meg egy szerző? Mondtad, hogy nem szeretnéd, ha nagyon sokan olvasnának, de ha valamit kiadsz a kezedből, azért mégis szeretnéd, ha eljutna emberekhez.
L. Zs.: A személyes kötődés a fontos. Lehet, hogy ez egy túlságosan is maradi álláspont. Az első magyarországi könyvem, a Perényi szabadulása a Pesti Szalonnál jelent meg. Miután az megjelent, fölhívott a magvetős Morcsányi és mondja, hogy ő szeretné kiadni. Akkor még nem volt ekkora a Magvető. Nem akartam rögtön visszautasítani, kértem pár nap gondolkodási időt, akkor már Csordással kapcsolatban voltam, őt nem lehet otthagyni.
K. P. J.: Ő nagyot sokat a kortárs magyar irodalomért.
L. Zs.: Egyébként most el fogok jönni a Jelenkortól.
K. P. J.: Hova mész?
L. Zs.: Nem mondom meg.
