Úgy kell írni, hogy a történet maradjon ki a szövegből: 2/3
K. P. J.: Régebben ez úgy volt, hogy tudtuk, élnek Magyarországon írók, Erdélyben, Délvidéken meg Felvidéken és Kárpátalján is magyar írók. De nem nagyon volt átjárás. Te ahhoz a szerencsés korosztályhoz tartozol, aki ismerhette a kortársait már az elején. Ma már természetes, hogy így van, hogy vannak rendszeresen olyan rendezvények, ahol az írók megismerkedhetnek, például a JAK-táborok Szigligeten. A te fogadtatásodat jellemzi is ez a helyzet, akármelyik könyved megjelenik, a legjelentősebb kritikusok írnak róla. Hogyan tudsz te ebben részt venni, az irodalmi életben?
L. Zs.: Mit értünk irodalmi élet alatt?
K. P. J.: Események, rendezvények, nem a kocsmázásra gondolok.
L. Zs.: A JAK-táborokon rendszeresen részt veszek, de már kiöregedtem.
K. P. J.: A József Attila Kör 35 év alatti írókat, fiatalokat visz magával táborozni. Tiszteletbeli tagként meghívnak mindenkit, aki már kiöregedett. Rendszeresen Szigligeten vannak a táborok. Munka folyik ott, műelemzés, minden.
L. Zs.: Itt indult el az íróiskola, nem volt még ilyen Magyarországon. Minden este volt egy beszélgetés, amikor egy jeles kortárs író jött el. Voltak felolvasások, meg lehetett beszélni frissiben. Ilyen értelemben jelen lenni az irodalmi életben jó. Hogy jelennek meg a könyvekről írások, az meg természetes.
K. P. J.: Nem minden könyvről jelennek meg írások. Még annyit a táborról, hogy nem csak írók jelenhetnek meg ott, hanem bárki civil is részt vehet ezeken az előadásokon.
L. Zs.: Az volt a jó, hogy az ember elvihette a gyerekeit, focimeccsek vannak, éjszakába nyúló beszélgetések. Máskor nem volt lehetőség intenzíven irodalomról beszélni, különösen nekünk.
K. P. J.: Beszéljünk a DAAD-ösztöndíjról. Egy zsűri különböző javaslatok alapján választ ki művészeket, nem csak írókat, akik Berlinben tölthetnek egy évet. Régen szóba sem jöhetett, hogy egy erdélyi író ilyet kapjon. A ’70-es-’80-as években ez egy erős ellenzéki magatartást tanúsító mozgalom volt. Konrád Györgyöt, Dalos Györgyöt hívták meg, akik otthon ellenzékiek voltak. Szóba sem jöhetett ’89 előtt, hogy meghívjanak romániai írót, ’93 után indult be ez a dolog. 2002 és 2003 között te is sorra kerültél. Mesélj nekünk erről, könyvet is írtál róla Berlinév címmel, majd arra kérlek, olvass fel belőle.
L. Zs.: Minden héten írtam, 52 írás van benne.
K. P. J.: Németül beszéltél akkor?
L. Zs.: Nagyon keveset. Adtak egy tanárnőt, hogy ha akarok tanulni, akkor lehet és akartam. Például Garaczi nem akart. Ő előttem volt két évvel, mondta, hogy olvasta a könyvem és rájött, hogy neki is kellett volna németül tanulnia. Ez az egész 1963-ban indult Nyugat-Berlinben amerikai pénzekből azért, hogy Nyugat-Berlint kinyissák. Nyugat-Berlin az a hely, ahol a ketrecbe voltak zárva a szabadok. Ezt az ösztöndíjat ezért hozták létre.
K. P. J.: Családdal voltatok.
L. Zs.: Igen, a gyerekek iskolába jártak. Elképesztő, hogy milyen jó hely ez a Berlin. Azt mondják, ez a könyv egy szerelmes könyv. Van, aki emberbe szerelmes, van, aki városba, azt mondják én a városba lettem szerelmes. Jó volt csak úgy kimenni az utcára és nézni az embereket, a fényeket. Például ha Vásárhelyen kimegyek az utcára, akkor a kombinát szagát érzem, de ha Berlinben kimegyek, akkor a szabadság szagát lehetett érezni. Az egyik gyerekem mondta, hogy mi most tudtuk meg, hogy milyen embernek lenni. Hatodikos volt akkor. Ahogy a róka róka, úgy mi emberek vagyunk. Ez ő így magyarázta. Voltam három évvel ezelőtt is hosszabb időre, és még mindig ilyen hatással van rám. Aki csak teheti, menjen el.
K. P. J.: Azt tudom, hogy többen is írtak Berlinről könyvet, amíg ott voltak és az meg is jelent valahol németül. A tied nem jelent meg németül?
L. Zs.: Egy része megjelent egy antológiában. Én nem tudom, hogy írtak volna Berlinről a DAAD-ösztöndíjasok. Parti Nagy Lajossal beszéltem egyszer és ő mondta, hogy van egy halom jegyzete Berlinről, de nem tudja megírni könyvben, mert annyi mindent bele akar írni. Esterházy megírta a Daisy-ben, egy operalibrettóban. Nagyon nehéz megírni. Olvastam kritikákat a német változatról. A németeknek furcsa lehet ez, kívülről láttatjuk őket. Nem tartják igazán szavahihetőnek ezeket.
K. P. J.: Más vendégekkel, lengyelekkel, szlovákokkal lehetett ott kapcsolatot tartani?
L. Zs.: Igen, ha akarsz. Az a helyzet, hogy amikor először ott jártam, volt egy portugál író, akivel egy kicsit lehetett, de volt ott még öt író, akik egyszerűen nem akartak mással lenni, annyira elvarázsolta őket a város. A kapcsolattartás nem fért össze azzal a szabadsággal, ami ott volt.
(Láng Zsolt tárcáiból olvas fel.)
