A 160 évvel ezelőtti Nagyvárad egy amerikai republikánus leírásában: 3/4

Az amerikai letartóztatása és börtönélményei

„Ez eset után estebédre mentem, amelyre meghívtak, s ott megjelent egy alacsony úriember egy rendőr kíséretében, s közölte, parancsa van letartóztatásomra és papírjaim átvizsgálására azon vád alapján, hogy kiáltványok vannak a birtokomban.

Követtem és a városon kívül található régi várba mentünk. Az erős régi bolthajtású kapubejáraton áthaladva, s az udvarra érve furcsán tekintettem az ijesztő falakra s átmeneti szívgyengeséget éreztem, milyen messze vagyok egy baráttól vagy bármiféle segítségtől.

Egy alacsony, éles hangú tiszt s két feltűzött szuronyú katona felkísért az emeletre, ahol alaposan átkutatták zsebeimet és bekísértek egy koszos cellába, amely csak homályosan volt megvilágítva egy kívülről csaknem teljesen bedeszkázott ablak által, s ott azt mondta, ez lesz a szállásom.”

A Nagyváradon töltött első nap estéjén az amerikai vendéget szálláshelyén őrizetbe vették és bekísérték az osztrákok által börtönként használt várba, s közölték vele, hogy „ideiglenesen” letartóztatják, és az éjszakát a koszos cellában töltötte.

Könyvében részletesen leírja másnapi kihallgatását; ez a vár alsóbb szintjén, egy kicsi, de jól berendezett szobában történt, ahol egy nagy asztal mögött egy hivatalnok (írnok) és négy teljes katonai díszbe öltözött tiszt volt, míg a másik oldalon nyolc, puskával felfegyverzett katona állt. A kihallgatás során a feltett kérdésekre adott válaszait nem fogadták el, keresztkérdésekkel próbálták összezavarni. Erről így ír könyvében: „Hamarosan beláttam, hogy komoly hibát követtem el. Egyáltalán nem egy becsületes katona, vagy egy igazságot szolgáltató bíróság előtt álltam, hanem egy buzgó, rideg, szívtelen inkvizítor kezei közé jutottam, aki minden eszközt felhasznál arra, hogy összezavarjon, s aki – valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag – egy bűncselekményt akart a nyakamba akasztani.”

A „vizsgálat” több mint hat órát tartott és az alábbi végzéssel zárult: „Ön a Demokratikus Verein [Szövetség] tagja, aki a Bizottság szolgálatában áll, valamint Újházi és Czetz ügynöke, akit a forradalmi mozgalom terjesztésére küldtek Magyarországra.”

A továbbiakban a szerző beszámol a börtönben töltött napjairól, az ott fogolyként őrzött személyekről, megjegyezve: „A börtönben lévő emberek között azonban a parasztok érdekeltek a leginkább, akik közül vagy húszat tartottak itt fogva. Magas, szép kinézésű emberek, akik úgy járkálnak nagy, báránybőr subájukba burkolózva, mint a régi rómaiak a tógáikban. Agyafúrtaknak, gyors észjárásúaknak látszanak, ami általában jellemző a magyar parasztokra, s villogó szemük, amikor az osztrák zsarnokságról beszélnek, megmutatja, hogy mit tennének, ha még egyszer kint lehetnének. Katonának termett emberek.

Egyikőjüket megkérdeztem arról, nem bánja-e, hogy a forradalomban való részvételéért csak ezt a jutalmat kapta. »Nem« – mondta, majd kifakadt azzal a szenvedélyes, ékesszóló hangsúllyal, amely az egész nemzetre jellemző: – »Nem! Miért lenne okom panaszra. Ha most nem is, de később győzni fogunk. Miért panaszkodnék e börtön miatt, amikor az ország legjobbjai mindent elveszítettek Magyarországért. A magyarok Istenének meg kell segítenie minket!«”

Később így folytatja visszaemlékezését:

„Ekkoriban több lehetőségem volt börtönünk megvizsgálására. A börtöncellák általános megjelenésüket tekintve olyanok voltak, mint azok az Európában látható feudális várkastélyok, amelyeket állami börtönként őriztek meg. Eléggé tágasak, középen található erőteljes boltívekkel, s az ablakon lévő zsaluzat fölötti részek csak gyéren kapnak fényt. Ezen túlmenően némileg nyirkosak, nagyon koszosak, s teli vannak bolhával. A régi vár egy roppant masszív kőépítmény. Egy tér négy oldalára épült, amit udvarként használnak. A külső oldalon egykor erős fal állott sánccal és őrtornyokkal, ezeken túl pedig egyéb védművekkel. De legalábbis a modern tudomány kifejlődése óta Nagyvárad és a vár minden katonai jelentőségét elveszítette.

A régi fal mindenütt a sáncban omladozóban és málladozóban van. A tornyok alatti boltívek sok helyen leomlottak és a romokat vadszőlő futotta be. A külső védművek egy részében bor- és sör imérések épültek, s összességében az állapítható meg, hogy a régi erőd majdnem teljesen elveszítette eredeti jellegét. A forradalom idején a magyar kormány nagyon jó érzékkel Nagyváradot választotta központi gyártelep hellyé, ezt a várat pedig ágyúgyárrá alakították. Az osztrákok most egy hatalmas laktanyaként, s a politikai foglyok börtöneként használják.”

Portré Nagy István váradi református esperesről

Brace a könyvében igen hiteles portrét rajzol Nagy Istvánról, a volt kisszántói lelkészről, akit a bihari egyházmegye 1848 júliusában fejenkénti szavazással (vagyis egyhangúlag) választott meg esperesnek.

„A vizsgálóbíróval folytatott legutolsó beszélgetésemnek köszönhetően valamivel jobb elhelyezést nyertem, de még így is elég rossz volt. Új bajtársaim azonban sokkal kellemesebbek voltak, s engem egyre jobban érdekeltek. Az egyik egy környékbeli protestáns lelkész volt. Volt valami férfias és kedves vonás a megjelenésében, ami azonnal felkeltette az érdeklődésemet. Egy menázsban éltünk, s mint köztünk a legidősebb, magára vállalta a főzést, amit valóban nagy hozzáértéssel végzett. Jeles egyházi személyiség volt, ékesszóló prédikátor egy körülbelül 20 templomról gondoskodó senior, s mindezen túlmenően olyan rendkívüli természetes méltóság jellemezte, hogy volt valami elmondhatatlanul megkapó a háztartás kisebb dolgaiban irántunk tanúsított figyelmességében és kedvességében. A hosszú, tompító rabságtól fokozatosan hanyatlani kezdett. A skorbuttól fogai kihullottak és tönkrementek a szemei, minek következtében egy nagy, zöld fényellenzőt viselt. Mégis, mindenki látta, hogy a türelmes belenyugvás kifejezése sohasem hagyta el az arcát. De nem érzelmi belenyugvásra gondolok, hanem egy olyan ember nyugodt bizalmára, aki mindent feláldozott a kötelesség oltárán, s aki most készen áll a szenvedésre.

Minden magyarhoz hasonlóan olyan szeretettel imádta országát, amit mi elképzelni sem tudunk, mégsem volt kétséges, hogy igazat beszél, amikor azt mondta, hogy »ha megszabadulhatna, akkor sem élne még egyszer Magyarországon. Nem tudna még egyszer ott prédikálni. Nem tudna olyan országban élni, ahol rabszolga volt. Ha kiszabadulna, átmenne Amerikába és kertész lenne, vagy paraszt.« Mindig úgy szeretett a kertben dolgozni. Azt gondolta, hogy újból boldog és egészséges lehetne, ha megint földdel dolgozhatna. Erre azonban nincs remény. Úgy tűnik, hogy a mi forradalmunkban részt vett egyházi emberekhez hasonlóan az ő prédikációi is az osztrák kormányzattal szembeni ellenállásra serkentették a népet, mígnem aztán eljött az idő, s a szavai már nem használhattak. Őszinteségét azzal bizonyította, hogy egyszerű katonaként beállt a hadseregbe, ahol zászlóvivőként szolgált. Ez éppen elegendő volt ahhoz, hogy egy rövid per aztán az osztrákok bitójára küldje. Az ítéletet azonban valamilyen okból kifolyólag nem hajtották végre, s mostanra úgy tűnt, hogy valószínűleg életfogytiglani börtönre változtatták.

Az itteni vizsgálóbíró a legnagyobb »bűnözőnek« nevezte, aki valaha is előtte állt, egy megtestesült demokratának, bár ő egy árva szót sem szólt a védelme érdekében vagy azért, hogy kegyelmet kérjen. Nagyon mérsékelt, ésszerű republikánusként fog megmaradni az emlékezetünkben, aki mélységesen szerette a szabadságot, ám egyik dolog tekintetében sem képviselt különösebben szélsőséges felfogást.

Rám az egész börtönben a legnagyobb hatást ennek az embernek a viselkedése gyakorolta. Olyan gyöngéd, önfeláldozó és türelmes volt velünk szemben, ám egyúttal férfias és szilárd is! Gazdag intelligencia is jellemezte, ami boldogabb pillanataiban beszédre ösztökélte.

Nem engedték, hogy könyvhöz jusson, ideje legnagyobb részét azzal töltötte, hogy zsebkésével faragott, amiben rendkívül ügyes volt. Egy így készült remek fából faragott villát kaptam tőle, ami tökéletes utánzata volt egy francia asztali villának.”

C. L. Brace naplójában is beszámol nagyváradi harmincnapi fogsága végéről, melyről megjegyzi: „Ezt a naplót a csizmám és az utazótáskám bélésében tudtam magammal vinni.” Majd így ír a fogolytársaitól vett búcsújáról: „Mondja meg a honfitársainknak – mondta egyikük –, találkozzon velük bár a hazájában vagy Európában, hogy várunk rájuk! Ők boldogok! Ők szabadok! Mi pedig a börtönben vagy bárhol másutt ebben az országban csak rabszolgák vagyunk! De azt mondja meg nekik, hogy sohase felejtsék el a hazájukat.

Ezután mindnyájan átöleltük egymást, mégpedig olyan szomorúsággal, amit nem hittem volna, hogy valaha is érzek egy magyar börtön elhagyásakor.

A pap, aki nem volt ugyan hozzászokva érzelmei kimutatásához, átölelte a nyakamat és többször is megcsókolt, kemény arca pedig érzelmei elszabadulásáról tanúskodott. Szegény ember! Tudom, mit érzett. Mintha annak a szabad országnak a fuvallata érintette volna meg, amelyről maga és Magyarország számára álmodozott, majd mintha minden újból a sötétségbe tűnt volna.”