„Gryphius-Ginzberg-Ginsburg én vagyok” – Fordítási cruxok Jorge Luis Borges A halál és az iránytű című detektívtörténetében: 2/3

A szöveg zárlata komoly dilemma elé állítja a fordítókat. „Tudok egy görög labirintusról – szól gyilkosához a kelepcébe szorult Lönnrot –, amely egyetlen egyenes vonal. Ebbe a vonalba annyi filozófus pusztult bele, hogy belepusztulhat egy detektív is. Scharlach, ha egy más megtestesülésben üldözőbe vesz majd, játsszon meg (vagy kövessen el) egy gyilkosságot A pontban, aztán egy másodikat B-ben, nyolc kilométerre A-tól, aztán egy harmadik gyilkosságot C-ben, négy kilométerre A-tól és B-től, félúton közöttük. Várjon rám azután D pontban, két kilométerre A-tól és C-től, megint csak félúton. Öljön meg D-ben, ahogy most öl meg Triste-le-Roy-ban.”7 A nyomozó itt Borges egyik kedvenc paradoxonát, a sztoikus Zénón – mozgást tagadó – feladványát akkomodálja és pörgeti újra, azzal a belátható elképzeléssel, hogy ha az antik bölcselőnek igazat adhatunk, a golyó soha nem ér célt, a világtörténelem végtelenül ismétli önmagát, a ciklus vége pedig egybeesik a gyilkos fegyver elsülésével. Belátható tehát, hogy a zárlatnak fenn kell tartania a kételyt, az olvasatok sokaságának egyidejű érvényességét. Említett tanulmányában Bényei Tamás felhívja a figyelmet: „Az a pillanat ugyanis, amit az értelmezésekben többnyire csak Lönnrot halálaként vagy meggyilkolásaként emlegetnek, nem pontosan erről szól. Az utolsó sor így szól: »Néhány lépést hátrált. Azután nagy gonddal lőtt.« (az eredetiben »hizo fuego«, vagyis »tüzelt«). Lönnrot tehát nem hal meg, csak metonimikusan, hiszen a szövegnek úgy van vége, mint egy sakkjátszmának: a király mattot kap, de a játéknak mindig azelőtt kell véget érnie, hogy a király »meghalna«. A felügyelőt még elválasztja a haláltól egy szakasz, a kilőtt golyó útja, amelynek azonban – mint tudjuk, hiszen ezt példázta Zénón (és Lönnrot) paradoxona – a golyó soha nem fog a végére érni. A golyó útja végtelen, befejezhetetlen labirintus a detektív és a gyilkos között, olyan szakasz, amely – igazi mise-en-abyme – tartalmazza azt a világot, amelyben van.”8 Itt tehát az az alapvető kérdés, hogy a fordító tudja-e követni azt a nyomvonalat, mely egy szubtilis – ám jól felismerhető – antik filozófiai elképzelést hoz működésbe, s milyen lehetősége van arra, hogy e kapcsolódást saját nyelvén megteremtse. Mint Bényei nyomán körvonalazódott, Jánosházy itt egy meglehetősen kedvezőtlen variáns mellett döntött, megoldását pedig nem nyelvi kényszerűségek határozzák meg.

Úgy tűnik, Boucher – puszta korrektségből, vagy mert ráérzett eme utolsó szó hatalmas tétjére – igyekezett hű maradni az eredetihez: „He stepped back a few paces. Then, very carefully, he fired.”9

Lényegét tekintve Hurley megoldása sem mutat jelentős eltérést ez előbbihez mérten: „He stepped back a few steps. Then, very carefully, he fired.”10

A román fordítás azonban még Jánosházy megoldásánál is jobban elvéti a célt, amikor nem elégszik meg azzal, hogy figyelmetlenségből vagy nyelvi kényszerűségből átszínezze a mozdulatot, de még egy főnevet is beékel (a „ravasz” jelentésű „trăgaci”-t): „S-a dat înapoi cîţiva paşi. Apoi, cu mare grijă, a apăsat pe trăgaci.”11

Az elbeszélő meglehetősen provokatív nyitószólama is megér egy misét. „A sok probléma közül, amelyen Lönnrot merész éleselméjűségét gyakorolta, egy sem volt olyan rendkívüli – mondhatnók, a szó szoros értelmében rendkívüli –, mint az az időszakos gyilkosságsorozat, amely a Triste-le-Roy-i villában érte el tetőpontját, a véghetetlen eukaliptuszillat közepette.”12 Nem szabad bedőlnünk a gondolatjelek közé utalt, mellékes információként felmutatott beékelésnek. A beékelés ugyanis a rendről tesz állítást – nem is akármilyet. A klasszikus detektívtörténet alapvetően a rend visszaállíthatóságának illúziójára hagyatkozik. Poe-ról írott esszéjében vallja Borges: a krimi páratlan népszerűsége annak köszönhető, hogy egy véletlenszerű korban a rend érzetét kelti. Az igazi, szerkezetében is klasszikus detektívtörténetben ugyanis mindig van valamilyen megoldás, méltó lezárás, a világ rendje helyreáll és a dolgok visszakapják szokott fényüket, még akkor is, ha az elkövetett bűnöket már lehetetlen jóvátenni. Mint azonban a zárlat felől is igyekeztem kimutatni, ezúttal nem egy klasszikus detektívtörténettel van dolgunk, semmi nem oldja fel a zárlat paradoxonát, történetünk tehát a szó szoros értelmében rendkívüli, renden kívüli, kivezet a rend illúziójából – amire Jánosházy jó érzékkel tapint rá. Mindenekelőtt vegyük szemügyre a spanyol eredetit: „De los muchos problemas que ejercitaron la temeraria perspicacia de Lönnrot, ninguno tan extrano – tan rigurosamente extrano, diremos – como la periódica serie de hechos de sangre que culminaron en la quinta de Triste-le-Roy, entre el interminable olor de los eucaliptos.”13 Az „extrano” jelentése „különös”, „rendkívüli”, „szokatlan”, ám fordításelméleti szempontból mindenképp előnyt élveznek azok a változatok, melyek valamiképpen artikulálni tudják e spanyol szóban jól felismerhető kintséget, kívüliséget („extra-„).

„Of the many problems on which Lonnrot’s reckless perspicacity was exercised, none was so strange – so rigorously strange, one might say – as the periodic series of bloody deeds that culminated at the Villa Triste-le-Roy, amid the perpetual fragrance of the eucalyptus.”14 Hurley valamelyest elvéti a nyomot, amikor a „furcsa”, „különös”, „idegen” jelentésű „strange” mellett dönt, miközben rendelkezésére állna az „extraordinary”.

Boucher „harshly strange”-ként tolmácsolja a helyet, ami nagyjából annyit tesz: „szigorú értelemben különös (furcsa, ismeretlen)”, így tehát az ő javaslata is hagy kívánnivalókat maga után: „Of the many problems which exercised the daring perspicacity of Lonnrot none was so strange – so harshly strange, we may say – as the staggered series of bloody acts which culminated at the villa of Triste-le-Roy, amid the boundless odor of the eucalypti. It is true that Erik Lonnrot did not succeed in preventing the last crime, but it is indisputable that he foresaw it.”15

Darie Novăceanu tulajdonképpen sem alul, sem fölül nem múlja A halál és az iránytű angol tolmácsait, amikor a következő megoldásra jut: „Dintre multele cazuri care au pus la încercare perspicacitatea temerară a lui Lonnrot, niciunul nu a fost mai ciudat – mai riguros de ciudat, am putea spune – decît seria periodică de fapte sîngeroase care a atins punctul culminant în quinta Triste-le-Roy, sub nesfîrşita mireasmă a eucalipţilor.”16 „Szigorú értelemben különös, furcsa” – így szól a román fordítás. Jól látszik: noha szemantikailag mindhárom megoldás tartalmazza, vagy legalábbis sugallja a „különös” összetevőt, alapvetően lappangó, látens marad, esetleges, hogy a majdani olvasatok felszínre bírják-e hozni vagy sem.