„Gryphius-Ginzberg-Ginsburg én vagyok” – Fordítási cruxok Jorge Luis Borges A halál és az iránytű című detektívtörténetében: 3/3

A kérdésre, hogy kiről mintázta 1857-ben közreadott, Bovaryné című regényének botrányos főhősét, Gustave Flaubert egy igen frappáns, igen egyszerű, ám meglehetősen szokatlan szórendű mondattal válaszolt: „Madame Bovary, c’est moi.” Ezt a mondatot – mely pusztán egy nevet, egy egyes szám első személyű személyes névmást és egy létigét tartalmaz –, hiába névcsere, hiába változó kontextus, azóta nem lehet úgy kimondani a megadott szórendben, hogy ne Flaubert provokatív kijelentését idézné. Meggyőződésem, hogy Borges sem próbálta így kimondani, amikor ’42-ben papírra vetette A halál és az iránytű következő mondatát: „Gryphius-Ginzberg-Ginsburg én vagyok.”17 Az önfelfedő mondat Dandy Red Scharlachtól származik, és Lönnrot foglyul ejtésekor hangzik el. Szávai Dorottya – Závada Pál Jadviga párnája című regényét Flaubert Bovarynéja felől olvasva – legalább két fontos megállapítást tesz a „vérlázító” kijelentésről: „(…) egyszerre rejti az androgün-, illetve a Nárcisz-mítoszra való vonatkozást, a kétneműség, illetve a szerzőség egymásba fonódó kérdéseként. Másképp fogalmazva, a regény mítosz-újramondásában szerzői objektum és szerzői szubjektum egyfajta képmás-viszonyba kerül egymással.”18 „(…) Flaubert nem pusztán a regényében megalkotott fikcióban számolja fel az önmagával egy és azonos, önmagát totálisan birtokolni tudó szubjektum képzetét – folytatja a tanulmány szerzője –, másképp a tökéletes lezártságként elképzelt szubjektumszemléletet, de (vélhetőleg szándékosan) félrevezető önértelmező gesztusával – a posztmodern elgondolásokat, illetve filozófiai-irodalomtudományi diskurzust ugyancsak megelőzve – a »textus«/»metatextus« dichotómiáját is kétségessé teszi, megelőlegezve Roland Barthes sorait, melyek szerint: »a metanyelv megsemmisítése vagy legalábbis megkérdőjelezése része magának az elméletnek. A Szövegről szóló diskurzus maga is csak szöveg lehet, keresés és textuális erőfeszítés.«”19 A bűnügyi feltárás, a nyomozás aktusa maga is szöveg, rejtvény, az olvasás felperzseli maga mögött Scharlach geometriai feladványát, a Lönnrot léptei elé szórt útvesztő a nyomozó talpa mögött nyomban fel is számolódik, újabb rejtvényt generálva, a nyomozás rejtvényét, létrejövés és felszámolódás dialektikája ilyetén sajátos idő-, illetve olvasásmetaforává válik. A sorjázva előadott, kötőjelekkel felduzzasztott név – Gryphius-Ginzberg-Ginsburg – ráadásul egy metamorfózis ívét rajzolja; nem minőségi, hanem fáziskülönbségként újramondva „a szerző minden teremtményével egy” metanarratológiai meséjét. A mondat tehát súlyos metanarratológiai téteket hordoz.

A spanyol eredeti szépen visszaadja a flaubert-i hangzást – „Gryphius-Ginzberg-Ginsburg soy yo”20 –, arról azonban, hogy ez spanyolul is célba ér-e, körültekintően kell ítélnünk. Nyomába kell eredni ugyanis, pontosan hogyan néz ki a flaubert-i bon mot spanyol nyelvterületen. A sejtéseket számos forrás igazolja, Flaubert mondatát ebben a formában ismeri a spanyol és argentin olvasóközönség: „Madame Bovary soy yo.”

Nyilvánvaló ihletettségénél fogva nem térek ki a Jánosházy-féle fordításra, majdnem biztosra vehetjük, hogy a kolozsvári szerző felismerte a mondatban rejlő metanarratológiai lehetőségeket.

Bizonyos szintaktikai kötöttségek folytán az angol igen-igen bajosan, vagy egyáltalán nem tud visszaadni bizonyos mondatszerkezeteket. Mindenestre a flaubert-i mondattal szükségszerűen kudarcot vall – ezt szépen tükrözi, hogy Boucher és Hurley egyazon megoldással áll elő –, hiszen egyetlen lehetőség áll előtte: „I am Gryphius-Ginzberg-Ginsburg.”21 A mondat ugyan nem pontatlan, de teljességgel jellegtelen – akárcsak Flaubert kijelentése angol nyelvterületen: „I am Madame Bovary.”

Kedvezőbb helyzetben volna a román, ha Darie Novăceanu élne vele. A négy vizsgált fordítás közül azonban ez az egyetlen, mely nyilvánvalóan nem hogy nem lőtte be, de észre sem vette a ziccert. Novăceanu tolmácsolásában ugyanis – „Gryphius-Ginzberg-Ginsburg sunt chiar eu”22 – a személyes névmás előtt egy nyomatékosító, „valóban”, „tényleg” jelentésű szócska („chiar”) áll, mely, noha a szórenddel jól bánik a fordító, megtöri a francia szerző mondatának ritmusát. E mondat klasszikus román fordítása ugyanis így fest: „Madame Bovary sunt eu.” „Chiar”-nak sajnos nyoma sincs, ilyen fordítást aligha találunk.

A gyilkosságsorozat utolsó tetthelye, a Trist-le-Roy villa az abszolút kísértés birodalma, ami valószínűleg csak akkor válik „világossá”, ha megpróbáljuk visszaágyazni az elbeszélést az életműkorpuszba: „Hadd térjek ki itt egy jelenségre – írja Borges A vakság című esszéjében –, amit nem szoktak ismerni, s amelyről magam sem tudom, hogy általános érvényű-e avagy sem. Az emberek úgy gondolják, hogy sötét világba zárt lények a vakok. Shakespeare egyik sora is emellett szólhat: Looking on darkness which the blind do see; »a sötétséget nézve, amit a vakok látnak«. Ha ez a sötétség feketeséget jelent, téved Shakespeare. A színek közül épp a feketét hiányolják a vakok (én legalábbis így vagyok vele) meg a vöröset. Le rouge et le noir hiányzik nekünk. Minthogy hajdan sötétben aludtam, sokáig zavart, hogy aztán a vakoknak ebben a ködös világában, ebben a kékes vagy zöldes, gyér fényű ködvilágban kell már aludnom. Jólesett volna beledőlni, belekapaszkodni a sötétségbe. A vöröset elmosódott barnának látom.”23

Nézzük a Trist-le-Roy-i villa Jánosházy-féle leírását: „Már sötétedett, amikor meglátta a Triste-le-Roy villa négyszögű verandáját, szinte olyan magas volt, mint a környező fekete eukaliptuszok. (…) Rozsdás rácsos kerítés rajzolta ki a villa kertjének szabálytalan körvonalát. A főkapu zárva volt. Lönnrot nem nagyon remélhette, hogy bejut, de körbejárta az egészet. Ismét az áthatolhatatlan kapu elé érve, szinte gépiesen benyúlt a rácsok közé, és tolózárra bukkant. Meglepte a vas csikorgása. A kapu buzgó tehetetlenséggel szélesre tárult.

Lönnrot elindult az eukaliptuszok közt, száraz vörös levelek egymásba vesző nemzedékein taposva.”24

A rozsdás kerítésen túl ott kínálja magát a „Le rouge et le noir”, a vörös és a fekete, avagy a Vörös és fekete – a vörös vörösként viszont mindenképp felcserélhetetlen. A kapu kitárulása bebocsátás a kísértés kertjébe, az átkelés azonban nem minőségi változás, hanem intenzitásbeli – aminek a kapu rozsdabarnája a markere.

Elengedhetetlen megvizsgálnunk, hogy Borges eredetije igazolja-e sejtéseinket: „Oscurecía cuando vio el mirador rectangular de la quinta de Triste-le-Roy, casi tan alto como los negros eucaliptos que lo rodeaban. (…) Una herrumbrada verja definía el perímetro irregular de la quinta. El portón principal estaba cerrado. Lönnrot, sin mucha esperanza de entrar, dio toda la vuelta. De nuevo ante el porton infranqueable, metió la mano entre los barrotes, casi maquinalmente, y dio con el pasador. El chirrido del hierro lo sorprendió. Con una pasividad laboriosa, el portón entero cedió. Lönnrot avanzó entre los eucaliptos, pisando confundidas generaciones de rojas hojas rígidas.25

„Negros eucaliptos”, „herrumbrada verja” – „fekete eukaliptuszok”, „rozsdás kerítés”; a rendelkezésünkre álló magyar fordítás a színek tekintetében eddig maradéktalanul pontos.

A „generaciones de rotas hojas rígidas” szókapcsolat azonban már meglehetősen kényes – amit a két angol fordítás hangsúlyos elkülönböződése is világosan jelez. A „rotas” ugyanis „törött”-et jelent, míg a „rojas” „vörös”-et (a szövegben mindkét spanyol szó többes számban szerepel). A spanyol eredetiben kétségtelenül „rotas” szerepel, míg a borgesi úzus is „rojas”-t kívánna, amit nem csak a korábban idézett, A vakság című esszé indokolna, de egy másik elbeszélés, Az elágazó ösvények kertje szerkezetileg igen hasonlóan kidolgozott színvilága is. Ráadásul hozzá kell tennünk, hogy a „rotas”, illetve a „rojas” nem pusztán írásképi hasonlóságot mutat, hanem hangzásbelit is, hiszen a spanyol j betűt rendszerint h-ként ejtjük.

Hurley tolmácsolása – Jánosházyéhoz hasonlóan – hibaként azonosítja a „rotas” szót, érdekes módon azonban nem él a lehetőséggel, hogy „vörös”-ként fordítsa; megmarad a „red” mellett, miközben választhatná a „foxy”, „gules” vagy „rufous” változatok egyikét: „It was growing dark when he saw the rectangular belvedere of Villa Triste-le-Roy, which stood almost as high as the black eucalyptus trees that surrounded it. (…) A rusty fence defined the irregular perimeter of the villa’s grounds. The main gate was closed. Lönnrot, with no great expectation of finding a way in, walked all the way around. Back at the impregnable gate, he stuck his hand almost mechanically between the bars and came upon the latch. The creaking of the iron startled him. With laborious passivity, the entire gate yielded. Lönnrot made his way forward through the eucalyptus trees, treading upon confused generations of stiff red leaves.”26

A novella első angol fordítása maradéktalanul hű marad a spanyol változathoz: „Dusk was falling when he saw the rectangular belvedere of the villa of Triste-le-Roy, almost as tall as the black eucalypti which surrounded it. (…) A rust colored wrought-iron fence defined the irregular perimeter of the villa. The main gate was closed. Without much expectation of entering, Lonnrot made a complete circuit. In front of the insurmountable gate once again, he put his hand between the bars almost mechanically and chanced upon the bolt. The creaking of the iron surprised him. With laborious passivity the entire gate gave way. Lonnrot advanced among the eucalypti, stepping amidst confused generations of rigid, broken leaves.”27

Darie Novăceanu, úgy tűnik, teljesen vak marad a színek játékára, amikor az eukaliptuszok mellől is kiiktatja a „fekete” jelzőt: „Cînd a văzut balconul rectangular al quintei Triste-le-Roy, înalt asemeni eucalipţilor care-l înconjurau, începuse să se întunece. (…) Un zid derăpănat hotărnicea perimetrul neregulat al quintei. Poarta principală era închisă. Lonnrot, fără prea multe speranţe că va putea intra, a făcut un ocol complet. Din nou în faţa porţii de neclintit, a vîrît mîna printre drugii de fier şi-a dat peste zăvor. Scîrţîitul metalului l-a speriat Cu o pasivitate firească, poarta s-a deschis pînă la perete. Lonnrot a înaintat printre eucalipţi, călcînd printre generaţii confuze de frunze desprinse şi zdrenţuite.”28 A fordító ráadásul úgy gondolja, hogy a „rozsdás” szót gond nélkül lecserélheti a „romos”, „roskadozó” jelentésű „derăpănat”-ra, végképp kilúgozva a színeket a jelenetből. Az utolsó mondatban a leveleket a „desprinse” és a „zdrenţuite” jelzővel ruházza fel, előbbi „szétvált”, „különálló”, „tagolt” jelentésű, utóbbi annyit tesz: „töredezett”, „szakadt”, „rongyos”.

„A cím – jegyzi meg Bényei Tamás – valahogy nem egészen fair, hiszen a két szemben álló erő közül az egyikre (a racionalitásra, geometrikusságra) diszkrét szimbolikussággal utal, míg a másikat brutálisan néven nevezi. Az elfogadható cím mondjuk »A pisztoly és az iránytű« (vagy másfelől »Halál és racionalitás«) lehetett volna. A cím jelen formájában két radikálisan különnemű dolgot foglal egyetlen lehetetlen szerkezetbe. Ha úgy tetszik, az és a narratíva (narratológia) lehetetlenségének trópusa a címben. Olyan, mint »A halál és a leányka«, vagyis az és kizárólag akkor funkcionálhat nem aporetikusan, ha a halál allegorizálódik. A narratíva »és« kötőszava a prozopopeia eszköze, megszemélyesítéses allegóriává változtatja a halált, hogy bevonhassa a narratíva és narratológia egynemű terébe, ahol például a halál és az iránytű »találkozása« narratív, helyesebben narratológiai esemény lehet. Az és miatt az iránytű (a térképész-geométer narratológus segédeszköze) mintegy legyőzi, magába vonja a cím első szavát. (A spanyolban a névelő a szó része, az angol címben viszont [»Death and the Compass«] kitűnik a két kategória abszolút heterogenitása, hiszen a halál önmagában nem kaphat névelőt. Elképzelhető, hogy magyarul jobban visszaadná a cím heterogenitását a Halál és az »iránytű«.)”29

Az általam vizsgált angol fordítások nem különböznek címadás dolgában; mind Hurley, mind pedig Boucher a Death and the Compass megoldás mellett dönt, sőt Alex Cox – az elbeszélést néhol radikálisan átértelmező – filmje is kitart e változat mellett.

Bényei Tamás találón mutat rá: a magyar fordítás mint interpretáció akkor lenne ihletettebb, ha heterogén minőségükben tudná felmutatni a címben szereplő komponenseket, ami a román fordító megoldására – Moartea şi busola – is érvényes.

Vizsgálódásom során A halál és az iránytű mindössze hat gócpontjára hívtam fel a figyelmet, hat olyan szövegpillanatra, melyek a mindenkori fordítótól széles spektrumú irodalomtörténeti és -elméleti, eszmetörténeti, filozófiai tájékozottságot kívánnak, valamint az életműkorpusz beható ismeretét. A Jánosházy-féle fordítás néhány apróbb hibájára már szándékosan nem reflektálok, az ugyanis szétfeszítené e dolgozat kereteit. Világos ugyanakkor, hogy – noha Jánosházy ’78-ban közreadott fordítása a kényes szöveghelyekkel is pontosan, sőt ihletetten birkózik meg, nem ritkán találóbb megoldásokkal hozakodva elő, mint a detektívtörténet angol fordítói – Borges életműkorpusza magyar (és nem csak magyar) nyelvterületen jócskán megérett már az újrafordításra. Hogy ez az igény mindeddig nem fogalmazódott meg, nem egészen véletlen; Borges recepciója, illetve a Borges-kutatás magyar nyelvterületen és világviszonylatban egyaránt jelentőset vesztett lendületéből 2005-re. Sajnos igen kevés azóta az olyan tanulmánykötet, monográfia, mely a maga integritásában, érdemei szerint tárgyalná az életműkorpuszt, ezzel párhuzamosan pedig az újrafordítás iránti igény is elhalványult. A kör – jól látszik – ördögi: nincs új fordítás, mert gyakorlatilag az utolsó leheletét adja ki a Borges-kutatás; nem lel új bázisokra a Borges-kutatás, hiszen a fordítások már igen sokat vesztettek frissességükből, és gyakran sajnos akkora értésdeficitet hordoznak, hogy igen-igen nagy energiákat kellene fektetni a gyanús szöveghelyeknek az eredetivel való folytonos összevetésébe.