„Gryphius-Ginzberg-Ginsburg én vagyok” – Fordítási cruxok Jorge Luis Borges A halál és az iránytű című detektívtörténetében

Jorge Luis Borges La muerte y la brújula (A halál és az iránytű) című detektívtörténete 1942-ben jelent meg a Sur májusi számában. Az elbeszélés 1944-ben a Ficciones című rövidprózakötetben kapott helyet, a kiadványt az Editorial Sur gondozta. A detektívtörténet első angol fordítása közel egy évtizeddel később, 1954-ben a New Mexico Quarterly című folyóiratban látott napvilágot, Anthony Boucher Death and the Compass címmel adta közre, miután az Ellery Queen’s Mystery Magazine szerkesztői visszautasították a kéziratot. Andrew Hurley a Viking Penguin kiadó számára 1998-ban újrafordította az elbeszélést. A történet egyetlen román fordítása Darie Novăceanu tollából származik, az Editura Univers 1972-es válogatásának címadójaként a – spanyol eredetire hangzásában is emlékeztető – Moartea si busola címet viseli. Egyetlen magyar fordítója Jánosházy György, munkája 1978-ban jelent meg a Kriterion A titokban végbement csoda című válogatásában. Noha e kiadvány alapvetően az első magyar nyelvű válogatásból, a Kozmosz Könyvek 1972-es – Körkörös romok című – kötetéből táplálkozik, ez utóbbinak nem képezi részét A halál és az iránytű. Az Európa 1999 és 2002 közötti – hétkötetes – életműkiadásában ugyan nem kap helyet Borges talán legismertebb elbeszélése, az Európa Diákkönyvtár 2005-ös, Bábeli könyvtár című reprezentatív – sajnos mélyen laicizált – válogatásában szintén Jánosházy György fordításában olvasható a történet – némileg korrigálva. A számtalan fordítás és interpretáció sorát egy ’92-es filmes adaptáció gazdagítja, Alex Cox Death and the Compass című nagyjátékfilmje.

E töredékes fordítástörténeti ív vázolásának azért látom szükségét, hogy e dolgozat keretében az egyes fordítások a maguk időbe ágyazott érdemeiben, pontosságában, szavatosságában tűnjenek fel.

Írásom célja kimutatni, hogy – legalábbis magyar nyelvterületen – égető szükség volna új, pontosabb, értőbb fordításaira a Borges-életműnek, noha távol álljon szándékaimtól elvitatni az összevetés alapjául szolgáló munkák érdemeit.

Választásom nem véletlenül esett A halál és az iránytű című detektívtörténetre; Borges narratív életművének e reprezentatív elbeszélése látványosan kapaszkodik bizonyos (nyelv)filozófiai diskurzusokba – a kanti etikába, a sztoikus világmodellbe, a spinozai paradigmaváltás ciklushatárába –, valamint az életmű egyéb darabjaiba. Ha a fordító – óhatatlanul újabb interpretátorként – nem bír lépést tartani, szerves viszonyt kiépíteni a szöveg ezen vonatkozásaival, gyökérzetével, félő, hogy szándéka ellenére is túlartikulálja a fordítás értelmezés-aspektusát, jelentősen csorbítva a szöveg éleit, tétjeit, látens koherenciáját.

A továbbiakban tehát arra vállalkozom, hogy néhány kényes szöveghely tétjének vázolása nyomán összevessem a spanyol eredetivel a korábban említett magyar, angol, illetve román fordításokat. Néhány segélykérő lövést már Bényei Tamás, a Borges-életmű egyik legihletettebb magyar kutatója is leadott több mint egy évtizede az általam is vizsgált szöveg dekonstruktív narratológiai vonatkozásait feltáró, Dekonstrukció és narratológia (és Borges)1 című tanulmányában – egyelőre, úgy tűnik, eredménytelenül.

A detektívtörténet legnagyobb téttel bíró gócpontja a gyilkosságsorozat origója, illetve az ezzel kapcsolatos polémia. Az Hôtel du Nord egyik szobájában megtalálják a Harmadik Talmudkongresszusra érkezett podolski delegátus, Marcel Jarmolinsky doktor holttestét. Az ügyön két nyomozó dolgozik, Erik Lönnrot és Treviranus rendőrkapitány. A bűntény indítékán különböznek össze: „– Nem kell nagy feneket keríteni a dolognak – mondta Treviranus, tekintélyes szivart forgatva. – Mindnyájan tudjuk, hogy a galileai tetrarcha birtokában vannak a világ legszebb zafírjai. Valaki el akarta lopni ezeket, és tévedésből ide hatolt be. Jarmolinsky felébredt; a tolvaj kénytelen volt megölni. Mit szól hozzá? – Lehetséges, de nem érdekes – válaszolta Lönnrot. – Azt felelheti erre, hogy a valóság a legkevésbé sem köteles érdekesnek lenni. Mire én azt felelem, hogy a valóság mentesülhet ettől a kötelezettségtől, de a hipotézis nem. Abba, amit ön hevenyészve előadott, jócskán belejátszik a véletlen. Egy rabbi fekszik itt holtan; én inkább egy tisztán rabbinikus magyarázatot szeretnék, nem egy képzelt tolvaj képzelt baklövését.”2

„Abba, amit ön hevenyészve előadott, jócskán belejátszik a véletlen” – leplezi le Lönnrot Treviranus hipotézisét. A spanyol eredeti azonban így hangzik: „En la que usted ha improvisado interviene copiosamente el azar.”3 (nyersfordításban: Abba, amit ön improvizált, jócskán belejátszik a véletlen). Jánosházy fordítása itt nyilván provokatív, és jócskán a kezünkre játszik, nem marad azonban egészen hűtlen a spanyol eredetihez sem. Világossá teszi ugyanis, hogy Lönnrot alapvetően nem Treviranus hipotézisének tartalmával száll vitába, hanem annak retorikájával, ilyeténképpen pedig azt is elárulja, hogy Lönnrot reflexív tudással rendelkezik arról, hogy a hipotézis mindenekelőtt retorika.

Jánosházy György fordítása két komponensre bontja az „improvizál” szót; „hevenyészve előad”. Provokációja azért bocsánatos, mert az improvizálás mint művészeti alkotómódszer nagyjából annyit tesz: „amikor a műalkotás közvetlenül az előadás folyamatában születik meg”, valaki tehát oly módon ad elő valamit, hogy ezt nem előzi meg felkészülés, rákészülés. Nem eshetünk ugyanakkor abba a tévedésbe, hogy Lönnrot magát a módszert, a hipotézis katakrézisével helyettesített retorikát kárhoztatná (a rákészülés hiányát tehát), ily módon ugyanis saját csapdánkba esnénk, azt állítva: az előadás mint figuráció, illetve az előadás mint jelentéstartam artikuláltan elkülöníthetők. A nyomozó azonban nem ezt állítja; láthatatlan érve, úgy tűnik, amellett foglal állást, hogy a képválasztásnak, a retorika megválasztásának implicitnek és reflexívnek kell lennie, tudatában kell lennünk, hogy elköteleztük magunk egy bizonyos retorika mellett, tudnunk kell, hogy hipotézisünk mindenekelőtt retorika – ez az a döntés, elköteleződés, melyet nem szabad a véletlenre bízni. Nincs itt tér kibontanom, pontosan miért bír igen nagy téttel az, hogy Lönnrot tisztában van a mindenkori hipotézis retoricitásával. E reflexív tudás kifutása nagyjából abban azonosítható, hogy aki reflexív módon nyelvet, retorikát választ – esetünkben Lönnrot –, az egyszersmind ritmust is választ, ilyeténképpen pedig visszájára fordítható az értelmezés, miszerint Lönnrot volna a gyilkosságsorozat utolsó áldozata, hiszen mindvégig ő ritmizálja a történetet egy sajátos strukturalista retorika által, mely hipotézisét dominálja. Nézzük, a két angol fordítás hogyan viszonyul a mozzanathoz!

Boucher megoldása így hangzik: „In the hypothesis you have postulated, chance intervenes largely.”4 A fordítás itt erősebben, kedvezőtlenebbül torzít, mint a Jánsházyé, amikor az alapvetően „felvetett” jelentésű „postulated” lehetőséget választja. Boucher javaslatából ilyeténképpen kimarad a hipotézis előadásmódjának („hevenyészve”) milyenségére utaló aspektus (ami viszont a spanyol „improvisado”-ba bele van kódolva), a szó ráadásul ugyanazt visszhangozza, ami a „hypothesis” kifejezésben már eleve benne rejlik, ti. hogy feltételes. Érdekes továbbá, hogy az egyértelműen „véletlen” jelentésű, „el azar” főnevet „chance”-ként fordítja, ami inkább „esély”, „esedékesség” jelentésű – tehát kevésbé értéksemleges, mint a „véletlen”. Ez utóbbi torzításban osztozik Andrew Hurley javaslatával, mely szintén az „esedékesség”, „esély” változat felé hajlik: „In the hypothesis that you suggest, here, on the spur of the moment, chance plays a disproportionate role.”5 Akár Jánosházy, Hurley is ráérez az „improvisado” problematikusságára, a magyar fordítóhoz hasonlóan maga is két elemre bontja: „you suggest, here, on he spur of the moment” – nyers magyar fordításban: „amit a pillanat hevében javasol”. A három fordítást összevetve azt kell mondanom, Jánosházy fordítása a Hurley-énél is ihletettebb, amikor – meglehetősen vakmerően – a „hevenyészve előad” lehetőség mellett dönt, hiszen az „előad” szemantikai szerkezetéből fakadóan is sugalmazó a hipotézis retoricitásának tekintetében. Nézzük, hogyan boldogul a mondattal Darie Novăceanu: „La cea pe care aţi improvizat-o dumneavoastră, întîmplarea participă din plin.”6 Kétségtelenül a román fordítás marad leghűbb az eredetihez, amikor megtartja az „improvizál” kifejezést, ráadásul a „véletlen” mellett is a maga értéksemlegességében marad meg. Olvasata ugyanakkor nem mozdítja előbb az értés ügyét.